Egy napon * barátunknál voltunk, midőn épen levelet kapott öcscsétől –
Konstantinápolyból.
Első levél volt, a mit küldött. Mi kiváncsiságtól égtünk, megtudandók a
kimenekült ottani viszonyait. A testvér ihletett pietással bontá fel a
becses levelet, egy könycsepp rezgett szemében, homloka redőkbe vonult.
Míg ő olvasta a levelet, mi azalatt arczvonásaira figyeltünk, onnan
iparkodva ellesni a megirt és megolvasott titkokat.
A köny lassankint eltünt az olvasó szeméből, homlokáról a ráncz
lesimult. Odaadta a levelet kezembe: «olvasd el te is.»
Szórul-szóra ez volt benne:
«Kedves bátyám!
A kajla földemet el ne felejtse megugaroltatni, hordasson ki az őszi alá
hatszáz szekér trágyát. A faiskolából a szederfákat szedesse ki, mert
majd elvénülnek, s ültettesse a lóherét körül. A Marczi zsidóval újítsa
meg az árendát a pálinkaházra nézve, – most telik le neki vízkeresztkor.
A mi dolgunk itt veszettül bajos. Asszonynyal beszélni sem lehet; vannak
ugyan szép arnauta leányok, hanem azokért hamar elmetszik az embernek a
gégéjit. Aztán mindent vajjal főznek, meg olajjal. Áldja meg az Isten
kedves bátyámat, csókolja szerető öcscse – stb. –»
– Ezért kár volt olyan messze menned, dörmögé a bátya, zsebébe gyűrve a
tenger mellől jött levelet. Ilyet Vámos-Pircsről is irhattál volna.