Egyiket régóta volt szerencsém ismerhetni. Első hős a
kártya-asztaloknál, adósa mindenkinek, a ki vele valaha összejött,
kávéházak s más titkosabb intézetek növendéke, később, ha nem is nagy,
de mindenesetre nevezetes férfiu, guerilla őrnagy, élelmezési biztos,
confiscáló kiküldött s több efféle.
A másikkal csak bujdosásom alatt hozott össze a fátum, még pedig úgy,
hogy mind a kettőt együtt találtam.
Ez a másik pénzkupecz volt minden időkben, s így képzelhetni, hogy most
is az; az ezen metiér-ü embereken nem változtat sem revolutio, sem
restauratio.
1849 szeptember vége felé találkoztam az elsőbbel egy rossz falusi
csapszékben, hova útközben betértem. Ott veszekedett a fuvarosával a
fizetés felett.
– Már megmondtam kendnek, hogy magyar bankót nem adhatok, beszélt előtte
rettenetes pathoszszal, nekem az nincs, egy darab sincs.
– Dejszen! szól a paraszt nagy ravaszul, nem szed engem rá az úr,
hallottam én jól, mit beszélt az úr az egész úton az inasával, mikép
biztatta az úr, hogy a magyar pénzt meg kell kuporgatni s a hol lehet, a
németen adni túl, jó fülem van nekem.
Az én emberem úgy tett, mintha megfogva érzené magát, mosolyogva vert a
paraszt vállára.
– Az igaz, úgymond, jó fülei vannak kendnek (úgy hiszem, azt érthette
alatta, hogy nagy szamár), kivett a zsebéből egy csomó újdon bankjegyet
s odaszámlált ötven forintot a fuvaros markába.
Az nézett rá egy ideig kétkedve, azután fejvakarva nyujtá vissza: «csak
adjon az úr amolyan régifélét.»
Az ember felkaczagott; «már kendet úgy látom nem lehet rászedni» s azzal
visszavette a bankjegyeket s adott helyette a fuvarosnak a minőt az
kivánt, magyar bankjegyeket, ki is a legelégültebb képpel a világon ült
fel szekerére s vágtatott tova, nehogy visszahívják.
Mire visszaért a falujába, már ott várta a currens, mely tudtul adá,
hogy a magyar bankjegyek értéküket vesztették.
A cidevant élelmezési biztos bejött a vendégszobába. Inasa két nagy
utitáskát czepelt utána, mikben azon erőlködésről itélve, melylyel
azokat az inas hurczolgatta s ama titkos csörrenésről, mely hallatszott,
midőn letette, semmi sem lehetett egyéb, mint jóféle érczpénz.
Ez a derék ember a magyar kormány által ki volt küldve marhákat
vásárolni a hadsereg számára. Missióját azonban némi nemű képen félre
találta érteni, a mennyiben tudniillik a helyett, hogy marhákat vásárolt
volna, a kormánytól e végre adott százasokat halomra rakta, a marhákat,
a hol kapta, elvette a status nevében contóra, s jó olcsóért eladta a
marhakupeczeknek, azok aztán megint jó drágáért a kormánynak, úgy, hogy
kétszer fizette meg a marhák árát, a nélkül, hogy azok valóságos
tulajdonosai csak egyszer is hozzá jutottak volna.
A derék embernek tehát a forradalom bevégeztével nyakán maradt két zsák
ezüstpénz, meg egy rizma bankjegy, melyek ő neki nagy bajt okozának.
Az ezüst miatt szüntelen félnie kellett, hogy ellopják, a bankjegyek
miatt pedig, hogy el nem veszik.
Jött azonban egy másik derék ember, őt kisegítendő ebből a bánatos
helyzetből, ez a másik derék ember a pénzkupecz volt.
Ennek meg az volt a mestersége, hogy januárban, mikor a magyar kormány
elhagyta Budát, sorra járta a falukat, ijesztgette az embereket, hogy a
magyar pénz kárba vesz. A jámbor népek aztán siettek felében, harmadában
beváltogatni nála kárba induló pénzeiket, még meg is köszönték, hogy
mást adott helyette; – kettőért egyet.
A hogy Budát visszavették, valami Istennélkül való ujságiró kinyomtatta,
hogy ezentúl a német bankó ne érjen semmit, ezáltal szép hasznot
gerjesztve az uzsorásoknak. A mi kupeczünk is neki feküdt rögtön a
környéknek s a nyomtatott ujságlappal úgy beharangozta a vármegyét, hogy
nem maradt abban egy fertály bankó, mely hozzá ne vándorlott volna,
persze egy harmadrész árért.
Az embernek megtetszett ez a kereset, azt hitte, hogy ez esztendőn át
legalább négyszer fog így fordulni s mikor a magyarok újra elhagyták a
fővárost, ismét végig szomorkodta az ismerős helységeket, a leverő hírek
között terjegetve azt a leglejebb verőt, hogy most már a magyar bankó
megint elvész. Az emberek ismét kétségbeesve hordták hozzá pénzeiket,
könyörögve, hogy váltogassa be.
– Bizony nem tudom én, lesz-e még ebből valami? de adok százért
huszonötöt.
Ilyformán a környék magyar pénze ismét az ő zsebében torlott meg. A
kupecz azt hitte, hogy meggazdagodott.
A fátum akkor hozá össze azzal a másik derék emberrel, a ki marhákkal
kereskedett a status nevében.
Mindketten az útféli csapszékben jönnek össze egy ital borra, egymást
nem ismerők.
A marharequiráló kibontja útitáskáját s elszörnyed, látván, mily kevéssé
apadt meg a bankóproviánt, daczára három héti marokkal-szórásnak. Még
jobban elszörnyed a pénzkupecz, belesandítva görbe szemmel az idegen
papiroskazalba.
– Hol gyűjtötte az úr ezt a sok pénzt? kérdi, nem állhatva meg szó
nélkül a dolgot.
A bikficz ránéz, nem volt szokása igazat mondani soha, még tréfából sem,
ha egyébből nem, passioból hazudott, második természetévé vált a
füllentés.
– Vettem itt, amott, felelé hidegvérrel.
S mit fog az úr vele csinálni? kérdé amaz, dörzsölve tenyeréről a
szutykot.
– Viszem Bécsbe, beváltom, viszonzá ez, belakatolva a zsákot s maga alá
téve és a két lábával odaszorítva a falhoz.
– Kinél váltja be kérem? tudakozódék amaz tovább.
– Hát kinél, ha nem a pénzváltónál? mordul ez reá gorombán, mintha
haragudott volna érte, hogy az ily egyszerű dolgot lehet ember, a ki nem
érti.
– S ugyan, ugyan mit ád érte a pénzváltó?
– Hm. Csekélység. Százért csak ötvenet.
– S hogy szedte az úr a maga százát?
– Tizenötöt adtam érte.
A kupecz elszörnyűködött. Ő huszonötért szedte mindenütt.
– Az lehetetlen, úgymonda, hiszen őrült, a ki a pénzét így vesztegeti.
– Nem lehetetlen az. Meg kell az embereket ijesztgetni jól, de jól!
aztán megy.
– Már uram én tudok ijesztgetni; mert azt is elmondtam nekik, hogy
Törökországba kell menni a pénzzel, hogy az ember túladhasson rajta, de
még sem akarják adni, pedig én is megvenném szivesen, mert tudja, szánom
a népet.
– Hjah! a ki szánakozik, abból nem lesz gazdag ember, veté közbe a
marhász stoicus pofával, én másként cselekszem velök. Előmutatom ezt a
parancsot, melyben az van irva, hogy a magyar bankjegyeket ezentúl
használni nem szabad, hanem be kell adni.
– Kérem, hadd lássam, rebegé elsápadva a kupecz, míg végig olvasá az
affichet, reszketett az álla, csaknem sírva fakadt.
– No, most lássa az úr, monda kaczagva a nem élelmező biztos, az úr maga
is úgy meg van ijedve, hogy most, ha kérném, tizenöt pcentóért minden
pénzét kezembe adná.
– De hát ne tréfáljon az úr, mi lesz ilyképen belőlünk, szegény pénzes
emberekből?
A marhakisajátító bizalmasan mosolygott s kihúzva belsőzsebéből egy
csomó irást, a közt összevissza turkált, mígnem egy nyomtatott
papirosszeletre akadt, mi német ujságból volt kivágva, valami
vezérczikk, melynek folytán az jő indítványba, hogy a magyar bankjegyek
85 pcentóval osztrák statusjegyekre váltassanak be.
Fogva a papirost és tenyerére téve, közelebb ment a kupeczhez:
– Nézze az úr, csupa collegialitásból megmutatom, de ne adja tovább.
– Im irásból látható – nyomtatva van, hogy a magyar bankjegyek be fognak
ugyan szedetni, de értök 85 pcnt járand vissza, mi csak azért nincs
előre publicálva, hogy a kik elrejtik, büntetésül ne kapjanak semmit.
A kupecz sült-főlt.
– De hisz azok a pénzváltók mégis istentelen népek, ha még is csak
ötvenet adnak százért, miért adja az úr nekik?
– Szükségem van e pénzre hirtelen. Köztünk mondva, ki akarok menni
Törökországba s nincs időm sokáig várni.
A kupecz vakarta az orrát. Nyughatatlanul mosolygott, pedig szeretett
volna hidegvért comédiálni, végre előrukkolt vele, a mit akart:
– Hallja az úr. Messze van az úrnak Bécs, ha Törökországba akar menni.
Míg oda megy, meg visszajő, tenger-pénzt elkölt az úton, meg is
lophatják annyi földön. Tudja mit, ne menjen odáig, annyi mint a, huszat
én is adok érte, az úr nyer magának ötöt.
– Mit gondol ön? Loptam én talán a pénzt? Ne is beszéljen felőle!
– Nem akartam megbántani, szabadkozék a kupecz, nyelvem bicsaklott csak
el, negyve – harmi – huszonötöt akartam mondani.
– Nem paraszttal van az úrnak dolga, förmedt rá a status-szipoly, hanem
műértővel, ki a börzével összeköttetésben van, a ki számításait positiv
adatokra építi. Tudja-e az úr, mik azok a statuspapirok? a belföldi és
külföldi papirosok cursusai? az actiák, assignaták, a ferlózungok,
metallikok, sterlingek, font- és mázsaszámra és a biljetti di trezóriók?
– No, ha nem tudja, hát ne feleseljen velem. Tíz forintot elengedek, ez
elég loyalis ajánlat. Ha nem tetszik, nem erőltetem.
A kupecz számolgatott egy ideig magában, szemeivel a padlásra nézve,
utóljára is elhívta magához az országköpölyözőt, ki is egy óra mulva
vetődött csak vissza, nagy fütyörészve. Fütty közben olykor el-elnevette
magát titkosan. (Soha sem szerettem az olyan embert, a ki magában
nevet.) Rögtön fogatott és hajtatott odább.
Pár nap mulva kirabolták az úton.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sok gyönyört találtam bujdosásom napjaiban annak látásában, mint
iparkodott egyik szerencsétlen ember a másikat segíteni, vigasztalni,
fölemelni, de annak láthatása, mint buktatja két ily genreü derék ember
egymást, szintén nem tartozik az utolsó élvezetek közé.