D*n jártamban egy tehetős gazda házához betértem. Maga becsületes
földmívelő volt, a felesége szeretett egy kicsinyt pörölni. Háza mögött
szép gyümölcsös kert volt, nagy gond látszott rá fordítva lenni, a fák
mind megtisztítva a rozsdától, megnyesve, megtámogatva, a fiatalabbak
kikarózva, a gyengébb héjuak tövissel és mohával beburkolva, a nyulak és
a hideg ellen, töveik megkapálva a faférgek végett s derekaik
bemeszelve, bekalamászolva a hangyák s más apró állatok bosszantására.
Annál meglepőbb volt rám nézve egy vén körtefa a kert tulsó szélében,
mely tele rakva érett gyümölcscsel, egészen magára hagyatva látszott,
alja terítve volt túlérett s nagyobb részint már rothadásba menő
gyümölcscsel, a mi a fán maradt, azt egész raja lepte meg a darázsoknak,
fészket csináltak az ágak között s a gyümölcsnek csak a héját hagyták
ottan.
Minthogy a körtefa egyike volt a legnemesebb fajúaknak, nem hagyhattam
szó nélkül ez elhagyatását; példátlan levén előttem, hogy az érett
gyümölcsöt valaki a fán hagyhassa veszni s megszólítám a gazdasszonyt,
hogy miért nem szedi le?
– Én-e? viszonzá, hátha aranyból volna!
Kérdezém, hogy mi kifogása lehet ellene, talán nem szereti e gyümölcsöt.
– Legkedvesebb fám volt az egész kertben, hallja az úr, viszonza, még a
megboldogult édes apám ültette. Isten nyugosztalja meg. Nem terem a
faluban ehez fogható gyümölcs sehol, még a szomszéd faluból is ide
jártak belőle venni, néha napján marékra való ezüstpénzt hozott nekem ez
a vén fa, annyi termett rajta, hanem nem lesz tovább a kertemben. Csak a
telet várom; kivágatom, nem marad ott.
Bámulva csóváltam fejemet s kérdve kérdém: mi rossz fát tehetett a tűzre
eme szerencsétlen gyümölcsfa, hogy ekkép kivágassék és tűzre vettessék?
– Hagyja az úr, pogány története van annak, de ha meghallgatja,
elmondom. Ezelőtt két héttel, mikor az a körte érni kezdett, egy ilyen
szomorú úr vetődött hozzánk, mint az úr la. Bujdosott az is, nem
maradhatott otthon, no hiszen, azt az urak tudják, hogy miért? Szívesen
láttuk; hogy is tehetne máskép keresztyén ember ilyen keserves időkben?
úgy volt a házunknál, mintha tulajdon hozzánktartozó lett volna. De
hiába kerestük mi annak kedvét, mert ha tenyerünkön hordoztuk volna is,
egész nap lógott a feje, olyan szomorú volt, majd a szájába hágott s
akkorákat sóhajtott, mint a kára vallott czigány. Biz Isten, magam is
szinte megsavanyodtam a mindennapi látásától. Egy szép reggel, – mondom,
hogy az a körte akkor kezdett érni, – az én szomorú emberem szokatlanul
korán fölkelt és kiment a kertbe, rövid idő mulva utána nézek s látom,
hogy felmászott a körtefára. «Nézze kend apjuk, mondom az öregemnek, a
szomorú szentem megsejtette, hogy a körte érik.» Az öreg megdorgált: «ne
panaszold neki, ha kedvét találja benne, biz a mit ő leszed róla, nem a
világ.» Ráhagytam. Egy óra mulva, kerülök, fordulok, megint a kertbe
találok nézni, az én emberem még mindig a fán van. Már ekkor morogni
kezdtem, de csak azt gondoltam, nem szólok neki, majd ha eleget látott
belőle, leszáll a maga emberségéből is. Megint egy óra mulva oda nézek,
mégis ott van. De már ezt az öregem sem hagyhatta szó nélkül. Lekiált
rá: «szálljon le már az úr onnan, vagy mi! Hagyjon nekünk is rajta
valamit!» Az ember reá sem konyított. – «De már ez egyszer gorombaság»,
mondék magam, «ha az emberhez emberül szólnak, legalább billentse rá a
fülét!» Meg sem mozdult. Az öregem elkezde káromkodni; már-már a
teremtése körül kezdett járni, – azt sem bánta. – «No iszen majd
megindítom én a fülét, ha soha meg nem volt indítva,» kiálték s oda
rohantam nagy széllel-lével, olyan pörpatvart csapva, hogy hét országra
szólott. De a mint odaértem a fához s föltekintettem rá, belém fagyott a
szó, egyet fordult velem a világ s a mint álltam, úgy vágtam magamat a
földre szédültemben. Az ember fölakasztotta magát a fára… Engemet négy
nap folyvást lelt a hideg s valahányszor azóta arra a fára nézek, mindig
kéket-zöldet játszik előttem a világ; nincs az a pénz, a miért annak a
gyümölcséből még egyet megenném, mikor még a tolvajnak sem kell,
láthatja az úr, nem jár arra egyéb, mint a darázs, nem hiszem, hogy az
is valami rossz lélek ne volna.
– S hogy hítták azon embert?
Nem lehetett azt voltaképen megtudni. Háromféle passzusa volt,
mindenikben más néven volt nevezve; alkalmasint egyik sem volt az igazi.
A bognár azt metszette sírfájára név helyett: «Egy szerencsétlen
férfiu.»
… Némán állottam ott csüggedt gondolataim közé elmélyedve, s alig vettem
észre, hogy szemeim elválhatatlanul amaz elátkozott fára vannak
függesztve. Gazdasszonyom megrántá kaputomat.
– Nagyon nézi az úr azt a fát, az úr is épen olyan szomorú ember, mint
az volt, nehogy megtréfáljon az úr is, mert úgy segéljen, itt hagyom még
ezt a vármegyét is.