Háromszor találkoztam vele. Mindig ugyanazon elvadult, zavarodott arcz.
A véres szemek, a vértelen ajkak. A senkit nem ismerő tekintet.
Egyszer az országúton jött velem szembe. Az út az erdőn vitt keresztül,
csak akkor vettük észre egymást, mikor tíz lépésnyire voltunk.
Visszarettenénk egymástól. Kurta, zöld szűr volt nyakába öltve, roncsolt
kalap fedte kuszált haját, csizmái térdig sárosak. Kezében a görcsös
vándorbot. Fáradtnak látszék, sietett, mintha valaki elől menekülne. A
mint rögtön találkozék velem az útkanyarulatnál, megdöbbenve
visszarettent, botját védőleg emelte feje fölé s hirtelen
visszafordulva, letért az országútról, vissza-visszanézve reám. Én ott
álltam, mint egy szobor, akaratlanul üldözve őt kísérő tekintetemmel.
Másszor a határdombon találtam aluva, fárasztó napok, álmatlan éjek után
le talált ülni a hantolásra, s ott elnyomta az álom. Az elmult éj
zivataros volt, szakadt a zápor egész éjszaka; meglátszék rajta, hogy az
éjet nem tölté födél alatt, facsaróvá volt ázva minden öltönye, haja
összecsapzott. Nem akartam fölébreszteni, csöndes léptekkel haladék el
mellette; mégis észrevett, nagyon ébren aludt, mint az üldözött vad
szokott. Óvatos léptem neszére felütötte fejét, vadul széttekintett s
felrikoltva, mint a fészkén meglepett vadmadár, elfutott előlem,
sebesen, őrült sebességgel, s a csörtetve távozó zaj az erdő bokrai közt
tudatá, hogy még akkor sem szünt meg futni, miután nem látott.
Ez a szerencsétlen földönfutó ezelőtt félévvel politikai fanatismusból
megölte egyik jó barátját, ki mint élelmezési biztos szolgált a
császáriak mellett. E véres tettéből aztán dicsőséget csinált, kiiratta
nevét a hirlapokban s nem volt egy lakoma, hol dőzsölés közben el ne
mondta volna, miképen ölte meg azt a boldogtalant. Csatákban a
bódultságig vakmerő volt, szóbeszéd közt a dühösségig türelmetlen, alig
volt egy nyilvános jellem az országban, kit egyszer-másszor
«hazaárulónak» ne nevezett volna, a legkisebb eltérésért a forradalom
elvétől, mit valaki megengedett magának, halált szavazott az eltérőre.
Így ölte meg saját kezeivel egyikét legjobb barátainak.
Egyszer az utczán egy feketébe öltözött özvegy asszonynyal találkozék
szembe, ki két kis gyermeket vezetett karján, szintén gyászban. Az ember
sápadt lett, mint a fal. Az általa megöltnek családját látta maga előtt.
Nem birt szemben elmenni mellettök, visszafordult, haza ment, ott
bezárkózott szobájába s ha olykor hetek mulva kiment az utczára, a mint
a legelső ismerős arczczal találkozék, rendesen visszafordult és
elfutott. Nem dicsekedett többé sem a lakomákon, sem a csatákban hős
tetteivel, nem látta őt többé senki sem itt, sem amott; a vigalom és a
bátorság örökre kihalt szívéből, helyettök a legfeketébb lélekölő
marasmus telepedett le kedélyén.
Egy napon idegen katonaság érkezék azon városba, melyben lakott; az nap
eltünt az ember hazulról, elbujdosott, sokan látták majd itt, majd
amott, félénken, elvadultan vándorolni, éjben, zivatarban, jeges
förgetegben, – mindenkitől futott, senki sem beszélhetett vele; hol
éjjelezett? mivel élt? senki sem tudta róla.
Egy testvére a hon tulsó határán lakik. Jómódú családos ember. Egyszer
késő este betoppan hozzá egy rongyos, nyomorult alak, sápadt arczán
bozóttá nőve a szakáll, szemei véresek, ajkai fehérek, ruházata
rongyokban csüngött róla alá. A kis gyermekek sikoltva futottak apjuk
karos széke mögé, ez elszörnyedve kiálta föl: «Testvérem!»
– Én vagyok, hörgé az, hangtalan, rekedt asthmával, adj ennem, hadd
megyek tovább.
Ez összeölelé szerencsétlen testvérét, meleg, száraz ruhát adott rá,
tett elébe ételt és bort, biztatta és vigasztalá, kérte, hogy ne menjen
tovább; az gyanúsan, szótalanul huzódozott tőle vissza, egy nagy bot
volt nála, azt le nem tette volna kezéből, s a mint félig kiivott egy
pohárt, hirtelen megállt; «hah, mi az? mi zörög ott künn?» kérdezé;
«semmi sem», felelék neki, a szél játszik az elszabadult kútostorral,
dúdol az ablakok között, a kutyák üvöltnek egymásra, az eső veri az
ablakokat, künn iszonyatos éjszaka van, ide benn nincs semmi baj, semmi
vész.
– Igen, igen, nézzétek meg, mi zörög ott künn? sürgeté a jövevény
testvérét nyugtalanul. Ez kinézett az ajtón, az alatt amaz az ablaknak
rohant, felszakítá tábláit s ijedten ugrott ki rajta s aztán rohant ki
az avarba, a förgeteges embertelen éjben, kísérve a vihar zúgásától s az
ebek üvöltéseitől. Nem lehetett utolérni.
Azóta a kis gyermekek, ha éjjelenkint hallják ordítani a vihart,
játszani a nyikorgó kútostorral, zúgni a jegenyefák között, dúdolni az
ablakon át, s rázni a dörgő ajtókat, remegve mondják apjuknak: «Marczi
bácsi van oda künn».
Később önkényt följelenté magát, elhatározottan lépett a hatóság elé,
elmondá a történteket nyiltan, őszintén.
Itélethozatalig börtönbe tették, ott csendesen viselte magát s rokonai
közbenjártára hinni lehete, hogy nehány évi börtönnel meg fog
szabadulni. Egy éjszakán, mikor legnagyobb volt a szélvészes zivatar, a
börtön kloakáján keresztül, mely oly szűk, hogy egy emberi test csak
alig szorulhat át rajta, megszökött a fogoly.
Azóta senki sem hallott felőle.