Minekutána három hónapig bujdosott erdőkben, mocsárokban és
barlangokban, másik háromig egy puszta pinczében rejtőzködött egy tíz
akós hordóba befenekelve, és ismét háromig szolgált egy vízi malomban,
mint molnárlegény, végre átlátta, hogy annyira körül van már véve
kémekkel, kik egyenesen ő rá leskelődnek, miszerint kénytelen lőn,
valahányszor lefeküdt, mindig bekötni a száját, nehogy álmában
kibeszélje azon titkokat, mik halálát okozhatnák.
Elvégre is, mikor már nem volt számára hátra semmi útja a menekülésnek,
elszánta magát életre-halálra s fölkereste a legközelebbi katonai
parancsnokot.
– Uram, én eddigelé bujdokoltam, kerültem a törvény kezeit, most íme
önkényt följelentem magamat. Én vagyok az a híres Sárga Péter!
– Nincs szerencsém önt híréből ismerni.
A bujdosó visszahökkent. Ha a parancsnok azt mondta volna neki: ön egy
óra mulva halva van! az nem lepte volna meg, ha rögtön vasra vereti,
arra el volt készülve. Csupán arra nem volt resignálva, hogy őt híréből
ne lehessen ismerni.
– Mi volt ön? kérdé a parancsnok. Katona? követ? kormánybiztos? vagy
hivatalnok?
A bujdosó nemes komolysággal állítá, hogy az egyik sem volt.
– Hát mit vétett ön?
A bujdosó egy martyr elszántságával hajtá le kebelére fejét s kezeit
mellén keresztbe téve, ezt vallá töredelmes szívvel:
– Én vagyok azon üldözött Sárga Péter, ki az irmiczei nemzetőrök
csatadalát muzsikára tettem.
– Hát voltak az irmiczei nemzetőrök valaha csatában?
– Nem voltak, de lehettek volna. Én elkészítettem a csatadalt. Csodálom,
hogy ön nem ismeri. Egyébiránt szolgálhatok vele.
– Hát még mit vétett ön?
– Úgy hiszem, eleget mondtam…
– Elmehet ön.
– Hány esztendőre?
– A menykőt! mehet ön míg lát.
– Hát nem a börtönbe méltóztatott küldeni?
– Kell is oda ilyen ember.
– Uram! ön ezt nekem ne mondja. Nem azért ettem én vaczkort az erdőben,
míg csak benne tartott, nem azért szolgáltam Mujkos Mátyás uram
malmában, mint egy barom, és épen nem azért hagyám magamat grádicson föl
és lehengergettetni egy pálinkaszagú hordóban, hogy mikor kézre kerülök,
azt halljam, hogy nem kerestek.
– Tán csak nem akarja ön magát egy hiába való ringy-rongy versért
becsukatni?
– Uram. Ön kegyetlenebb, mint képzelém. Ön hiremtől akar megfosztani.
Inkább csukasson be, de csatadalomra ne mondja azt, hogy «ringy-rongy».
A parancsnok hivatta az őröket.
Az önvádlott megörült. Tehát mégis be fogják csukni gondolá magában.
– Dobják ki innen ezt az embert, mondá a parancsnok a katonáknak.
A katonák szót fogadtak.
Sárga Péter halálosan megbántva ment odább, esküdve nagy kegyetlenül,
hogy majd keres ő magának olyan embert, ki az ily nevezetes fogást
jobban megbecsüli.
Még eddig nem talált; pedig sokat jő-megy s daczára annak, hogy senki
sem bántja, ha olykor ismerőssel találkozik, az Istenre is kéri, hogy ne
nevezze az igaz nevén, mert megtalálja valaki hallani, s akkor veszve
van.