Egy este későn egy faluba értem, hol egyikét régi jó ismerősömnek véltem
feltalálhatni.
Soha vígabb embert nem ismertem, mint ő. Úrnak született, az életszükség
apró bajaival nem kellett törődnie soha, egyéb gondja sem volt, mint
magát és másokat mulattatni.
Ismerte őt az egész környék, a vendég és a jó kedv soha sem fogyott ki
házából, kapuja tárva-nyitva állt mindig, az embert a kocsiról húzták
le, ki be nem akart térni, s ha egyszer bent volt, kiszedék a szekere
kerekeit, hogy tovább ne mehessen.
Tartott egy udvari bolondot, a kit olykor ha leitattak, tetőtől talpig
kisuviszkoltatott s másnap elhitette vele, hogy a szerecsenyek
megválasztották kaczikának.
Már messziről lehete hallani a zeneszót, a mint kastélyához közelgeténk,
az ablakok ki voltak világítva mind. Saját czigánybandája volt, a
melynek tagjai kötelesek voltak egy Páriz-Pápaira tett kézzel
ünnepélyesen megesküdni, hogy csárdásnál egyebet soha sem fognak húzni.
Útitársammal együtt előre örültünk magunkban, hogy annyi gond és
nélkülözés után e vidám körben pihenhetünk meg. A kik ő hozzá rendesen
jártak, mind szemenszedett víg fiuk szoktak lenni, kik egy órát sem
hagytak elmulni a napból valami új tréfa, valami hallatlan, képzelhetlen
ostobaság nélkül.
Kapujához érve, kivehetők, hogy odafenn a tornáczban épen az ő nótáját
húzzák. Ilyenkor már széles kedve szokott lenni.
A pitvarajtó küszöbén ült a vén bohócz, széles képét két tenyerére
támasztva bámult ránk dőrén, mereven. Pipája szárát fogai közt tartá,
maga a pipa leesett róla s lába előtt hevert, fején a sipka meg volt
fordítva, ellenzőjével hátrafelé.
– Jó estét Stiglicz! kiálta rá útitársam jókedvűen. (Minden ember más
néven szokta őt nevezni.)
A bohócz nem szólott semmit, hanem elfordult tőlünk a fal felé s fejét
lehajtotta térdére, két karját homloka elé téve, úgy látszott, hogy
rossz kedve van, nagyon megharagíthatták, a mi ritka eset volt nála.
Mi jó kedvvel siettünk fel a lépcsőkön, s tartottunk arra, honnan a zene
hangzott.
A tornáczon álltak sorban a czigányok, egytől-egyig mind vörös
nadrágban. De mind valamennyi olyan képet csinált, mintha épen fogat
húzatott volna, a vén klarinétos plane többet fútta az orrát, mint a
klarinétot.
– Ezek még ma nem kaptak inni, monda társam tréfálózva.
A szobaajtóban egy hajdu állt. Régi, ismerős cseléd.
– Hol urad? kérdénk tőle.
– Ide benn van, szólt az ajtóra mutatva. S nagy ősz bajusza reszketett,
míg e néhány szótagot kimondá.
– Képzelem, hogy fog örülni, ha bennünket meglát, szólt társam hozzám
fordulva, s víg, mosolygó arczczal nyitott a szobába.
… Az ember, a kihez jöttünk, ott feküdt az ágyon – haldokolva.
Ispánjai s néhány szomszédja ágya lábánál álltak csendesen zokogva.
Mi megzavarodva álltunk meg a nyitott ajtóban.
Az egyik ispán odalépett hozzánk, megfogta kezemet: «látják?…» Tovább
nem birta mondani. A haldoklóhoz vezetett. Iszonyú görcsök látszottak
azt kínozni, homlokán a halálveríték gyöngyözött a belső kín miatt,
minden izma vonaglott, s oly fájdalmasan, oly dermesztően nyögött, hogy
kín volt hallani.
– Hát a zene mire való most? a halálhörgés gúnyolására.
– Ő maga kívánta, válaszolt. Vígan akar meghalni, a hogy élt. Még egy
óranegyed előtt beleénekelt a zenébe s még megmondta, hogy melyik ki
nótája? s kért bennünket, hogy legyünk vígan mint egyébkor.
– De hát mért nem hivattak orvost?
– Megtiltotta, azt igérte, hogy főbe lövi, ha ide jő. Neki kedve van
meghalni és ő tánczolva akar átmenni a másvilágra. Szegény ember.
Nehány pillanatnyi kínlódás után szünni kezdtek a haldokló fájdalmai,
szemei, mik addig fehérével forogtak fölfelé, nyugodtan, de fénytelenül
tekintének a körülállókra, arcza, mely a kínlódás alatt sötét vörösre
dagadt, elsárgult, elsápadt, csak néhol maradt rajta egy-egy szederjes
folt. A zene ott künn tombolt, rikoltozott. A haldokló már nem hallá.
– Mért hagyták el azt a nótát? kérdé rekedt, tompa hangon.
Ismerői zokogtak ágya körül. Nem látott, nem ismert senkit többé.
– Hová lett az a sok ember, a ki az előbb itt tánczolt? hörgé gyors,
szapora szóval. Hívjátok vissza. – Mulassanak. – Azt a frisset, – azt a
frisset húzzátok rá. – Tánczoljatok. – S még egyszer végig futott
haldokló arczán a jókedvű sarkastikus mosoly, mely egyébkor oly kedvessé
tevé, úgy szokott neki illeni… Majd én magam… nyögé el-elmaradozó
lélekzettel… a halállal járok el egy csárdást…
Azzal lehunyta szemét és nem is nyitotta föl többet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Később az a hír kezdett el szárnyalni, hogy önkényt mérget vett be.
Sokat találgatták: miért? Az igazi okát, úgy hiszem, senki sem tudta
meg.