Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy némber utazik.
Maga sem tudja: hová? azt sem tudja: meddig? Sehol sincs megpihenése.
Egy embert indult el keresni, a kit szívéből szeretett, a kiért élt, a
kiért elhervadt és a ki őt sohasem szerette, most sem szereti, – ha él,
– nem gondol rá a túlvilágon, – ha meghalt.
Hírét hallotta, hogy elesett, – valahol a székely határszélen, – és
elindult, hogy felkeresse sirját, kinek keblén nem nyughatott soha,
sírhalmán megpihenhessen, megvallhassa a halottnak, hogy őt egyedül
szerette, szeretni fogja ezután is és meg fog halni bele.
Mint vándorol a zarándok a szent sír felé messze, messze földről, nem
ismerve örömet, félelmet, nem gondolva másra, mint a szent hantokra, mik
egyetlen földe annak, kié az egész föld; úgy vándorolt messze földről,
örömtelen szerelmével a fájdalom hölgye, az álmaiban látott sír felé,
hol ingatja fejét a sárga őszi virág, mely a holtak álmát őrzi.
Egy virágot e szent sírról! sóhajta búsan magában, azt elviszem magammal
utána s hol a holtak találkoznak, megmutathassam azt neki: ott voltam, –
felkerestelek!
És sokáig tartott utazása, oly időben, midőn senki sem járt, oly
helyeken, hova más félt menni, ő csüggedetlenül utazott. Hosszú fáradság
után eljutott a mondott helyre. Ott tudakozódott utána.
– Nem is halt meg, mondák neki az emberek. Nézd végig az új sírokat,
köztük nincsen, a kit keressz, ide az a híre jött, hogy az ország túlsó
részén – ott esett el, ottan fekszik.
A hölgy felsóhajtott búsan s újra kelt a hosszú útra; hideg éjek, hideg
népek között, sok nyomort, sok szenvedést tűrve, eljutott a mondott
helyre s kereste a sírt, melyen annyi viszontagság után megnyughasson.
Ott sem volt az. Onnan ismét máshova utasították. Egyik itt, másik amott
látta őt meghalni. Egy sem mondta azt, hogy «él!» – «Meghalt», ebben
megegyeztek, csak azt nem tudták, hogy hova van eltemetve?
A hölgy bejárta az országot, a hol csak csatatér volt, mind fölkereste,
elolvasá a holtak neveit, a kit keresett, sehol sem találta.
És ha kérdék olykor tőle: miért keresi annak sírját, a ki neki sem
férje, sem rokona, még csak barátja sem? búskomolyan felelé: «egy
virágot a szent sírról».
S már nem termett virág sehol. A tél eljött, a hó belepte a földet.
Ekkor egy nagy dombhoz ért. Egyetlen nagy sírhalom az, az út mellett
fölárkolva, sem sírkő, sem zöld bokor mellette. Ki tudja, kik és hányan
vannak ottan eltemetve?
Tán a kedves is ott fekszik, a jeltelen domb alatt? hisz oly sokan
porlanak ott, kiket síró szem keres s kiknek a hír nyomát veszté.
De a hölgy nem birta hinni, sem a hírnek, sem szívének, hogy kedvese is
ott fekszik. A sírt belepte a hó, néhány puszta virágkóró állt ki
szárazon belőle. E sír alatt az ő kedvese nem nyughatik. – Mint a meleg
forrás körül, mikor szerte tél van és hó, a virág mind egyre zöldül, a
fű megcsalatja magát s azt hiszi, hogy örök tavasz van; az ő sírja körül
is, azon földön, hova az ő láng szíve van eltemetve, tél derekán
zöldülni kell fűnek és virágnak. «Egy virágot az ő sírjáról» mondá
búsan, elmerengve. Pedig virág sehol sem nyílt már.
Soká, soká bujdosott még azután. Szenvedett és szeretett. Végre bizonyos
hírt hallott. Kedvese el van temetve… El van temetve, de él… – Él –
börtönbe eltemetve.
* * *
Vészben, zivatarban, kétségbeesés közt – egy férfi utazik.
Üldöző sorsát kerüli. Elveszté bizalmát Istenéhez. Legjobb barátitól
fél.
Csak egy lény van még a világon, a ki gondolatjait birja: felesége.
Távol, távol esett tőle. A hol az van, azon helyen neki nem szabad magát
mutatni. Bujdosnia kell tőle messze elszakadva, még hírt sem hallhat
felőle.
Éjjel álma, nappal gondolatja e nő; a mezőn nyílik a virág s ha lát
közte liliomot, eszébe jut felesége neve róla, mindenütt, hol idegen nőt
lát meg, talál benne valami hasonlót, egy-egy vonást az övéhez s
olyankor búsan gondol rá: miért, hogy ezek mind boldogok, csak az övé
oly szerencsétlen?
Egy éjjel, midőn ismét vele álmodott, a könyező, búsongó, hízelgő
asszonynyal, még reszketett ajka a fájdalmas csóktól, mit az álomlátás
kedves phantomjának ajka oly elevenen nyomott rá; fölkelt a bujdosó
ágyából, vevé vándorbotját, koldus mezt öltött magára s megindult nejét
fölkeresni.
Érzé, hogy az álmok megölik, ha nem megy. Éjjel mindig látja őt,
mellette ül, vele beszél s nappal kábult fővel gondolkozik elmult álmán.
Ez az őrültség ösvénye.
Fel kell őt keresnie, bármi veszély várjon ott rá, látnia kell. Csak egy
perczre, csak egy szót szólni hozzá, csak egyszer ölelhetni őt karjaiba
valóan, ébren, – amaz álomlátási szép kisértet helyett s azután
meghalni, elveszni, vagy bárhova lenni.
Ment koldúsnak öltözködve faluról falura, az utczán a kutyák végig
ugatták, néhol a poroszlók kiverték a határból, idegen házak küszöbén
költötte el ebédjét, erdők rejtekében aludt, gyalog kellett megtennie a
hosszú unalmas utat, a zápor, az őszi vihar sokszor ott lepte, később a
hulló hó, a téli förmeteg. Ő mindezt nem érzé, csak egy eszméje volt,
egyetlen gondolatja, mely lelkének, testének erőt adott: a találkozás
perczének képzelete. Azt százféleképen elgondolta magában és egyik szebb
volt a másiknál. Majd úgy gondolá el: hogy éjjel fog ablakán beszólni,
úgy lepi meg, majd hogy az utczán alamizsnát kérend tőle, majd azt: hogy
levelet ír neki, melyben tudósítja, hogy ott van, vagy bemegy házához,
mintha eltévedt volna. Mint fog a nő megijedni és megörülni egyszerre.
Arcza elsápad és aztán meg kigyúlad. Reszketve ragadja meg a férj kezét
s féltve omol kebelére, mintha el akarná rejteni idegen szem látása
elől. Szíve oly hangosan dobog, – milyen némák csókjai. Nehogy valaki
meghallja… És míg ezeket gondolá, nem érzé, hogy az alatt körüle zúg a
förmeteg s veri a hópelyheket arczába, hogy az ebek végig kisérik az
utczán, hogy az emberek szidva utasítják ki a faluból s hogy az út oly
hosszú, oly fáradságos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy hideg téli alkonyon megérkezett azon városban, a hol ősi háza állt,
melyben feleségét hagyta.
Végig ballagott nagy nyomorékul az utczákon. Jöttek vele szembe ismerős
emberek s nagy megnyugtatására volt, hogy mind úgy mentek el mellette,
hogy egy sem ismert rá.
Végre eljutott a keresett helyre, – tulajdon lakához.
Nyitva volt a kapu. Egy régi cselédje állt künn a kapuban, bámulva és
pipázva. A koldus «jó estét» kivánt.
– Menjen kend Isten hirével, mordult rá a hajdú, senki sincsen itthon.
– Adjon Isten ezerannyit, dünnyögé a koldus s leült a kapu mellett a
küszöb szegletkövére.
A hajdú bement az udvarra, átalva a rongyos emberrel czivódni, csak a
kutyát uszította rá, a nagy lánczos örvös ebet.
A kutya vihogva, ugrálva futott a koldusig, ott körül tánczolta jó kedvű
csaholással, végre hasán csúszva odalapult hozzá, hűséges, örvendő
szökeléssel feküdt le lábához s fejével rongyos szűre alá bújva,
eldugott kezét megnyalogatta.
E perczben pariparobaj hallatszott, az utczán délczeg lovagok vágtattak
végig. Egy delnő lovagolt elől, kecses amazon-öltönyben, három, vagy
négy lovag kiséretében. A delnő vígan kaczagva fordult vissza egyik
kisérőjéhez, ki elejtett zsebkendőjét a földről nyargaltában kapta föl s
a mint visszaadta neki, oly közel hajlott arczával az érte nyujtott szép
kézhez. Senki sem vevé tán észre, hogy a kezet megcsókolta. Csak a
koldus a küszöbben. Az a nő az ő felesége volt.
A lovagok ismeretlen arczai szentségtelen mosolygással fordultak a szép
nő arczához, kinek lángoló szemei kihívó pillanatokat vetének egyikre
is, másikra is.
– Ez nem az én nőm, mondá magában a jövevény, kísérői is mind idegenek.
Valaki lehet tán, ki hozzá ily kárhozatosan hasonlít. Valami nőiségét
megtagadott némber, ki elég átkozott oly arczot viselni, mely az én
bálványképemhez vonásról-vonásra hasonlít.
Azonban a kapuhoz ért a lovagló csoport, mindnyájan otthoniasan fordíták
arra lovaikat. Legelől a nő ugrott a kapu felé. A férj ott állt előtte,
merev, élettelen alakká zsibbadva, koldus mezben, sápadt arczczal, vad,
emberijesztő szemmel.
A hölgy lova félreugrott az élő kísértet elől. Boszúsan fordult oda a nő
s korbácsával végig vágva az ijesztő alakon, megvető hangon kiáltott le
rá: «félre az útból te koldus!» s azzal boszúsan neki hajtott. Az ember
nem tért ki, a ló feltaszítá s keresztül gázolt rajta, a galant nő
kisérői kaczagva mondtak elméncz ötleteket a hóban, sárban eviczkélő
koldusra, delnőjük után bevágtatva az udvarra. A mogorva hajdu bezárva
utánuk a kaput, éktelenül káromkodva, csak a lánczos eb nyihogott, sírt
odabenn, rést kaparva magának a kapu alatt.
A boldogtalan pedig felvánszorgott a földről.
Fejét nagyon megütötte, de még sem ott fájt neki legjobban. Odább ment
tántorogva s keresett magának szállást – másutt; a hol tudta, hogy
befogadják, a hol jobban emlékeznek reá és a honnan el nem űzik… a
börtönben.
* * *
Víg zene hangzik az úri lakban, az úrnő kézről kézre jár a tánczban. A
rossz világ az mondja, hogy még a szerelemben is. Cseng az összeütött
pohár, a farsang utolsó napja van, ez a bolondok ünnepe, mulat, vígad
minden ember, a jó kedvnek kicsiny a ház, senki sincs a ki szomorkodnék,
az úrnő öröme mindenkit magával ragad.
… A férjet ma itélték el hosszú fogságra.
Az ítélő bírák előtt gyakran fordult meg egy gyászba öltözött hölgy a
fogolyért könyörögve. A kit semmi körülmény nem védett, a mellett ő
könyeit hozta fel mentségül.
Hiába kért, a törvény szigorú. Az ítélet kimondatott rá, vaskeményen,
elengedhetetlenül.
A bírák néha együtt sírtak vele, sajnálták, vígasztalák, de az ítéletet
kimondták.
Ekkor tanácslák neki, hogy menjen oda, a hol a kegyelmet osztják; vigye
könnyeit a kormány, vigye a trón elé, a kit a bíró elitélt, az irgalom
szava fölmentheti.
A hölgy bejárt minden forrást, a honnan kegyelmet várhatott, oda veté
magát a hatalmasok lábaihoz, összecsókolta kezeiket, mindennapos volt
küszöbeiken, reggel, este Isten előtt, – egész nap emberek előtt
térdelt, imádkozva, esedezve azért, a kit úgy szeretett.
Egy napon a hatalmasok egyike azt kérdé tőle: miért könyörög egy
emberért, a kit tulajdon neje elfelejtett, kinek ő sem neje, sem rokona.
– De ő mindenem én nekem! válaszolt a megtörhetetlen nő.
– Úgy illendő, hogy ő is mindene legyen önnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap a fogoly szabad lőn.
A mint kilépett, börtöne ajtaján egy nő térdepelt ott, fekete ruhában,
leeresztett fátyollal, zokogva.
A fogoly hallotta e nőt börtönőreitől emlegetni. Minden nap elment az
oda, felőle tudakozódni, ételt, könyveket küldött neki, pénzt adott a
porkolábnak, hogy szelíden bánjon vele s végre azt is megtudá, hogy
szabadságáért mit tőn.
A mint kilépett börtönéből, megismerte benne a mellőzött kedvest, ki őt
úgy szerette és kiről ő nem gondolkozott soha, vagy csak lelki
szemrehányás között.
A nő megragadta lánczaitól megszabadított kezét s csókokkal és
könnyekkel halmozá el. A férfi pedig titkon esküt mondott magában, hogy
e kéz minden mozdulatja őt boldogítandja, míg él.
* * *