Éjfél lehetett, midőn egy több száz holdra terjedő kukoricza-földet
elhagyva, egy szakadékos homokdomb által félig rejtve tartott kis házat
pillantánk meg. Ez a «szikra» csárda.
Félre esik az országúttól. Csaknem a Tisza partja alatt, az itt
legmagasabb part homokdombjaitól eltakarva, körülültetve ezüstfűzekkel
és kanadai jegenyékkel.
Bennünket a kutyaugatás tett figyelmessé a rejtett tanyára. Hat fehér
komondor rugaszkodott ki az udvarából, bőszült csaholással rohanva
felénk. – Egy pillanat alatt körülfogtak bennünket stratégikus
elrendezéssel egyszerre elől, hátul és oldalt támadva meg.
A vén csikós phlegmatice leszállt lováról, leguggolt a kutyák előtt,
kalapját hóna alá vette, mutató ujjával orra czimpáját ütögetve, valami
boszantó, gúnyoló orrhangot hallatott s e közben folyvást guggolva
közelgett a legvitézebb komondor felé.
Az elkezdett a jelenetre sértetten nyihogni s egyszer csak megfordult és
elszaladt, a többi utána, egymást törve, az volt boldogabb, a melyik
előbb elfuthatott.
– Nem szeretik ám ezt, monda vezetőnk kuttogva. Az ilyen nagy kutyának
nem használ sem csitítás, sem ütés, sem fütyülés, sem szólongatás, –
lehúzza az embert a lóról, megfogja a szekér-kereket, a vásárra járó
koldus talyigáját szétszedi s a borsos tót nyakából leböngészi a szűrt,
hanem a csikós már tudja a módját, leguggol előtte s az orra czimpáját
veri s úgy dimmeg-dömmög előtte, attól elszalad, mintha a nyavalya verné
s az nap elő nem bújik.
Nem sokára a csárda előtt álltunk.
Az épület jó karban van tartva. Gondos, csinos kéz nyomai látszanak meg
rajta. Meglátszik, hogy a csárdás nem is annyira a mások, mint a maga
kedveért lakik ottan.
– Ezt az érdemes embert «Sallai uram»-nak szokták tisztelni, instruált
bennünket vezetőnk. Nem szereti, ha hallja kendezik, a «korcsmáros»
nevezetért pedig teljességgel megorrol.
Nem kellett zörgetnünk. A lódobogásra megnyílt a csárda ajtaja s maga a
csaplár jött elénk, talpig fehérbe öltözve, tudniillik: ingben és
gatyában. A szemérmetes magyar ember még ha aludni megy, sem hagyja el
szokott vászon öltözetét s Sallai uram épen most ugrott fel az ágyból.
Csupán egy nagy báránybőr-süveg volt fejébe nyomva, az sem azért, hogy
meleget tartson, hanem annak bizonyságául, miként ő az úr a háznál.
Vezetőnk néhány szót dörmögött hozzá s azzal bennünket kezébe
szolgáltatva, búcsút vett tőlünk s még azon éjjel visszatért túlparti
tanyájára.
Sallai uram pedig, megértvén tőlünk, hogy már vacsoráltunk, bevezetett
bennünket egy kisded benyilóba, ott lefektetett tornyos nyoszolyákba, a
töméntelen tollas párna és dunna, mikbe bele kelle fulladnunk, tanúsítá,
mennyire szívesen látott vendégeinek tekinte bennünket.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Reggel korán beállított hozzánk Sallai uram, azzal az örvendetes hírrel
költve fel bennünket, miszerint a szomszéd tanyákon perzekutorok vannak,
kik nemsokára itt is meg fognak jelenni.
Mi ijedten ugráltunk fel s nyilvánítók abbeli szándékunkat, hogy a
Tiszán ismét keresztül menjünk.
– Nem kell tőlük tartani, úgy monda. Csak tolvajokat keresnek, ilyen
emberek nem kellenek nekik. Különben is, késő volna odább állani,
észrevennék s még inkább gyanút kapnának. Csak maradjanak itt a szobában
és reggelizzenek addig, majd csinálunk velök valamit.
Mi leültünk reggelizni. Sallai uram pedig kiállt pipázva a
pitvarajtóban. Társam panaszkodott: nem tudja, mi lelte? az ő torka úgy
megszűkült, egy falat sem megy le rajta. Magam is olyan formán voltam. A
félelemnek különös összehúzó ereje van az emberre.
Nem sokára szívdobogva láttuk elrobogni az ablak alatt a perzekutort hat
pandurjával. Sallai uram odakünn a legnyájasabb hangon üdvözölte őket
agyba főbe, mire a perzekutor nyers, kemény hangon válaszolt:
– Gyanus embereket keresünk s azzal leugrott lováról s jött befelé.
– Csak tessék, viszonzá a csaplár, nyugodt, hideg vérrel s nyitotta
előtte az ajtót.
Társam vakarta az orrát: «szeretném, úgy monda, ha most egyéb ne nyomná
a lelkemet egy lopott csikónál.»
Percz mulva hallók a pandurokat csörtetni a vendégszobában, melyre
szobánk ajtaja nyílt. Sallai uram körülöttük forgott.
– Tessék leülni, nagy uraim, kentek! Messziről jönnek? elfáradtak,
ugy-e? Fogtak-e valamit? Tudom, hogy megszomjuhoztak. Mivel
szolgálhatok? Tetszik bor vagy pálinka? Igen jó bakatort kaptam, most
ütöttem csapra.
– Nem bánom, szólt a perzekutor, dörgő, kemény hangon. De csak szaporán,
mert nem késhetünk; míg a házat összekutatjuk, dél lesz. A legényeknek
pálinkát, nekem jó lesz a bakator is.
Sallai uram ugrott a söntésbe, kiválasztott hat tulipános szűknyakú
egyest, tele töltötte jó törköly pálinkával, az asztalra rakta, a
perzekutor elé pedig egy üveg jó bort állított, ott mesélt, tréfálózott,
komázott velök; a közben kiszemelte magának a pandurok közül a
legegyügyűbb kinézésüt s addig söntörforgolódott körüle, mig egyikét a
tulipános egyeseknek észrevétlenül zsebébe csúsztatá s aztán ismét
mesélt és tréfálózott.
A perzekutor azonban kiitta az üveg bort. S azzal megtörölve kiviaszolt
vastag kurta bajszát, mormogá: «már most lássunk a dologhoz».
«Nem tetszik még egyszer?» kérdé a megelőző csaplár s a mint a
perzekutor visszautasítá, a legényekhez fordult, «hát kenteknek öcsém
uraimék?»
Azonban egyszerre, mintha ketté vágták volna kedvét, mogorva képet
öltött, boszúsan kezdé fejét csóválni, megszámlálta az asztalon álló öt
tulipános butykost s nagy nehezteléssel fordulva a pandurokhoz, «ejnye,
öcsémuramék, úgy mondá, ez már mégis furcsa tréfa. Én kentek elébe hat
egyest állítok s mire egyet fordulok, csak öt van az asztalon».
A perzekutor rá nézett mogorván:
– Csak nem hiszi kend, hogy mi loptuk el?
– Már hiszen meglehet, hogy magától repült el, vagy valaki pálinkástul
leszalasztotta a torkán. Annyi látni való, hogy egy tulipános üveg nincs
itt.
– No hát vizitálja kend meg a legényeket, míg itt vannak, azt ne mondja
azután, hogy valamelyik elvitte.
– Bizony nem is hagyhatom azt szó nélkül, hetvenkedék a csaplár s
elkezdett a legények zsebjeiben motozni s mily meglepetést tudott
mutatni, midőn a tudvalévő zsebben meglelte tulipános egyesét.
– Ehen van ni! kiálta előhúzva az üveget. Ez az én üvegem la. No kendtek
ugyan derék perzekutorok. Én kendteknek bort, pálinkát adok s kendtek
köszönet fejében az üvegemet is eldugják. Kendtek tolvajokat keresnek s
maguk lopják meg a becsületes embert. Kendtek házvizsgálatot tartanak,
csak azért, hogy a mihez szép szerivel hozzá jutnak, eldugdelveddeljék.
Kendtek itt gyanús embereket keresnek? soha sem volt az én házamnál
kendteken kívül gyanús ember, de nem hagyom abba! elmegyek a
viczispánhoz, föladom kendteket a vármegyére. Hadd tudják meg, milyen
szép emberek kendtek.
A perzekutor szörnyű zavarba jött. Dühös lett.
– Ne veszekedjék kend! ordíta a csaplárra félig ijesztve, félig
engesztelve.
– Hogyne veszekedném! ordíta az még hangosabban.
– De velem nem veszekedik kend, azt megmutatom.
– Azt szeretném látni!
– No hát lássa meg kend, rikolt dühösen s kiment a szobából, bevágva az
ajtót, felült a lovára és pandurjaival együtt odább ment, diadalmas
páthoszszal kiáltva le a tornáczból utána nyelvelő csaplárnak: már most
pöröljön kend maga magával! s azzal elporolt onnan.
Sallai uram pedig tenyereit dörzsölve jött be hozzánk s hamisképen
hunyorítva félszemével, monda:
– Már most nyugton lehetnek itt. Míg ez lesz a perzekutor, addig ide
házvizsgálatra nem jőnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három hétig maradtunk még azután a csárdában.