S azzal csörtettünk előbbre. Most az ifjú vő vezetett bennünket, neki
volt legnagyobb vágyódása a keresett helyre érni, alig érhettünk
nyomába.
A mocsár nemsokára véget ért, a nádas ritkulni kezdett, helyette sűrű
fűzfa-bozót lepte el az útat, a lágy iszapban meglátszottak az előttünk
járt-kelt lovak lábnyomai, a föld mindinkább szilárdulni kezde alattunk,
nemsokára szárazon lelénk magunkat.
A vő paripája vígan, otthonosan kezde nyeríteni, megismerve a helyet. A
fűzfák közül egy kisded pázsitos térség bontakozott ki, melynek egy
darabja kertnek volt felásva s beültetve konyhanövényekkel, a kert
végében állt egy kis vityilló, nádból építve egészen, a vadkomló sűrű
lombozattal nőtte be legtetejéig. A kunyhó mellett tűzhely volt rakva,
melyet odvas szomorú fűz árnyazott be csüggő galyaival, a lobogó tűz
fölött egy bográcsban főtt valami, mellette kis paraszt menyecske
sürgött-forgott, kötényével szítva a parazsat.
A mint a csörtetést meghallotta a nő, arra fordult, szeme elébe tett
kézzel nézett a reketytyés felé, az öreg csikós oda fordult a vejéhez:
«maradj hátra, mondá neki, majd előbb én beszélek vele» és azzal előre
nyargalt. A vő hátul maradt, mi vele mentünk.
A mint odaért az asszonyhoz a csikós, leugrott lováról: «no asszony, úgy
monda, újságot hozok, ezek az atyafiak látták az uradat.»
Az asszony arcza kigyuladt: «él-e?» kérdé nagy örömmel.
– Élni csak él, monda a csikós, de se keze se lába.
– Nem bánom én, szólt nyüzsgő örömmel a nő, csakhogy maga megvan,
elmegyek én hozzá.
– Dehogy mégy szolgám, hova mennél? harmincz mértföld ide az a hely, a
hol ő elmaradt, ott is fogságban van; beszélt a jó öreg, s az volt
szerencséje, hogy leánya nem nézett rá, mert arczát e közben sehogysem
tudta megőrízni a meghazudtoló mosolygástól.
– Ha a világ végén van is, nem lesz messze, rebegé a pusztai virágszál,
köténye szélével törülve szemeit, még ha el volna temetve, úgy is érte
mennék.
E perczben a rekettyés közül elkezde hangzani az «én vagyok a petri
gulyás» dala.
A vén csikós nem tarthatta magát tovább, felkaczagott, a nőnek pedig
minden vére arczába látszott sietni: «hisz ez Gergely!» sikolta kezeit
összecsapva s a helyett, hogy örömében elájult volna, elkezde
tüskön-bokron keresztül szaladni arra felé, honnan a dal hangzott. Percz
mulva az ifju vő ölében hozta vissza lovára emelt kedvesét, ki
szerelmesen fűzte magát a honfi nyakába gyöngéd karjaival.
A mint hozzánk értek, Gergely leemelte lováról feleségét. Magyar ember
nem szeret mások előtt szeretkőzni, még a feleségével sem. Az asszony
sietett a tűzhelyhez s egy óranegyed mulva oly vendégséget csapott
számunkra bográcsos hús és cserepcsíkon sült halból, hogy társam meg nem
állhatá, hogy ki ne vallja, hogy viczispán korában sem evett jobbat.
Elfelejtette, hogy csikósnak van álarczozva.
Azután egy nagy kulacsot hozott elő az asszony, tele jóféle kerti
borral; a bortól mindenki elfelejtette a maga baját, s így lőn, hogy
Gergelytől akarta megtudni mindenki a magáét.
– Nos fiam, szólt az öreg, most mondd el hát, hogy miként vagy te most
élő, ha már egyszer meghaltál?
Gergely maga mellé húzta feleségét a gyöpre, mely közös asztalul és
pamlagul szolgált s röviden kevés szóval elmondá a szomorú történetet,
vígan tréfálódzva, mintha mulatságos kalandot regélne.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
«Kácsnál, a szerencsétlen ütközetben két kardvágást kaptam már, midőn a
vak rohamban egy tizenkét fontos ágyúgolyó szele leütött lovamról. Apám,
kend mosolygott erre a szóra, de bizonyomra: a kit az istennyila megüt,
nincs jobban megütve, mint a kit az ágyú szele ér. Láttam egy lengyelt,
a kinek a golyó szele czombban eltörte a lábát a nélkül, hogy a bőrét
megkarczolta volna s a komáromi sánczokban, hol huszonnégy fontosakkal
lőttek, egész sor katonát leltek megdermedve legkisebb seb nélkül.
Nagy sokára magamhoz kezdtem jönni, fél felem meg volt dagadva s a fejem
még mindig úgy zúgott, mintha a víz alatt volnék. A csata még folyvást
tartott. Én ott feküdtem a csatatér közepén, a seregek jobbra-balra
jártak mellettem, körültem; egyszer egy század horvát oly közel rohant
el hozzám, hogy a szélső káplárok elértek szuronyaikkal, kettő hozzám
döfött, egy bele talált az oldalomba. Én meg sem mozdultam, azt hivék,
hogy halott vagyok s nem törődtek velem tovább.
Később, egy félóra mulva nehéz lovasság vágtatott el azon. Egy közülök
megismerte, hogy csikós vagyok s a többi közül kiválva, odanyargalt
hozzám, rám akart gázolni. Azonban a jól iskolázott lónak az a szokása
van, hogy előtte fekvő emberre soha rá nem lép. Tovább egy negyed óránál
toporzikáltatta felettem paripáját a vértes, a nélkül, hogy az egyszer
is rám hágott volna, mindig úgy ugrott keresztül, hogy nem érintett
patkójával.
Én egy mozdulatot sem tettem ezalatt, mely bennem az élőt elárulta
volna, úgy feküdtem ott, mint egy kő. Végre ott hagyott a vértes.
Végre jött egy ágyútelep, egy ágyút alig ötven lépésnyire tőlem
állítottak fel. A lovak szinte odáig jöttek, a mint megfordultak vele.
Akkor elkezdtek lövöldözni. A golyók búgva repültek el fölöttem, – a
puskapor-salak oda hullott rám s az ellenkező félről odairányzott ugrató
(ricochet) lövések rajtam szökdeltek keresztül, rám szórva a felvágott
homokot és kövecset.
Késő estig lövöldöztek ide-oda. Estére vége lett a csatának, láttam a
magyar seregek mint bomladoztak szét, egy zászlóalj keresztül akarta
vágni magát, nagyrészint ott veszett, zászlóját négy huszár mentette meg
s mint később hallottam, e szavakkal tüzte le a tábornok elé: «Itt a
nyolczadik bataillon zászlója, a sereg maga a csatatéren maradt».
Én is ott maradtam az elveszett csatatéren.
Este, mikor már sötétedni kezdett, fölemelkedtem, széttekinték s láttam
a távolban, a hol reggel a magyar seregek álltak, kigyuladni sorban az
őrtüzeket. Messze volt tőlem, s én alig bírtam már magammal, de mégis
neki indultam a tábort fölkeresni. Lassan, néha négykézláb vánszorogva
késő éjjel jutottam el a legelső őrtűzig. Az őrszem észrevett, s a mint
rám kiáltott, akkor vettem észre, hogy a császári seregek közt vagyok.
Már akkor nem bántam, akármi történik velem. Az őrvezető odajött.
Kértem, hogy ha kedve van, öljön meg, ne hagyjon tovább nyomorognom. Az
ember csaknem sírt, úgy megszánt, maga bekötözte sebemet, lefektetett a
tűz mellé és ennem, innom adott.
Másnap tova kellett menniök. Engem a többi foglyokkal együtt egy rongyos
faluban elhagytak, valami szerbek maradtak velünk őrségűl, a kiket nem
használhattak ütközetben.
Egy este megláttam a templom-ablakon át, hova be voltunk zárva, hogy két
szerb alkuszik az én jó kesely lovamra. Az egyik tíz forinton vette egy
nehéz lovastól, a ki kénytelen volt azt elprédálni, mert a jámbor állat
nem hagyott senkit magára ülni. A szerb, miután egynéhányszor közel volt
hozzá, hogy a nyaka kitörjék, elhatározta magát, hogy valamelyik
pajtását nyomorítja meg vele; de nyerni akart rajta vagy két forintot.
Ott alkudtak a fülem hallatára az én jó lovamra, a kit egy faluért nem
adnék. Az egyik tizenkét forintot kért, a másik nem ígért többet tíznél,
pedig az egyik mindenesetre meg akarta venni, a másik pedig mindenesetre
el akarta adni, de egyik sem engedett a magáéból; utoljára is a lett
belőle, hogy összeverekedtek s miután egymást jól megdöngették, azt
határozták, hogy holnap reggel majd megegyeznek.
Nem tudom, megalkudtak-e aztán másnap? mert én még azon éjjel kiszöktem
az ablakon s elhoztam a keselyt».
Az ember semmin sem mulat oly jól, mintha saját kiállott szenvedéseit
mondhatja el oly helyen, hol senki sem szenved, víg, jókedvű
társaságban, vidám tűz, vidámító bor tüze mellett, s gyönyörködik a
hatásban, mit azon rémséges jelenetek elmondása idéz elő az arczokon,
miket ő maga oly közel látott, mik vele történtek.
Késő estig osztozánk a boldog család örömeiben; este az öreg maga
kivezetett bennünket a fűzes partjára, melyet szőke folyam kerített be
kanyargó mentében mintegy félszigetül. A folyam közepén ismét egy kis
rekettyés szigetet lehete látni s a sziget és a fűzes közti folyamon egy
fakó vízimalmot, mely ott őrölt tombászaira kikötve, egyszerű kitkattogó
kelepeléssel a csöndes éjszakában.
A csikós háromszor füttyentett, mire a malom felől evező lubiczkolás
kezdé hallatni magát. Egy csólnak közelgett felénk, egyetlen faderékből
vájt keskeny lélekvesztő, melyet egyetlen ember hajtott két evezővel.
A mint közel ért hozzánk, a csikós odafordult felénk súgva: «nem kell
neki jó estét kívánni, – nem szereti. Az olyan embert föl nem veszi a
ladikba, a ki jó napot vagy estét kíván».
– Furcsa ember lehet.
– Az a mondása, hogy nem kell az Istennek parancsolgatni.
A csónakos kikötött. Ő volt a molnár abban az eldugott malomban. Mi
szótlanul beültünk ladikjába. A molnár a nélkül, hogy egy szót kérdezett
volna tőlünk, ismét helyet foglalt a kormánypadon, csendesen sikamlott
velünk odább a sajka az alkonyatban elfeketült víz tükre felett. Egy
szót sem szólt senki, egyetlen hang volt az evezőnek taktusos csapása.
A sziget orra mellett elhaladva, valami halk éneklést hallottunk
odabenn, a molnár nyugtalanul csóválta fejét, fogai közt egy-egy
káromkodást morzsolt szét nagy mogorván s a csónak lejtett odább s
mentül tovább ment, annál enyészetesebben hangzék a dal a szigetből.
A túlpartra érve, nehány darab pénzt készíték kezemben előre, a
molnárnak adandó. A csikós észrevette, visszanyomta kezemet s fülembe
dörmögé: «nem szereti az olyan embert, a ki pénzt ád, furcsa ember ám
ez».
Lovaink mellettünk úsztattak át a csónak után kötve s mi azon vizesen
felülve rájok, csöndesen ügettünk tova, partmentében, öreg vezetőnk
után.