Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol
láthatáron.
Messze, igen messze egy karcsú toronytető látszék fölfordított alakjával
a hullámzó délibáb csalóka vizében, mint tengerre vetett árnyék, s körül
egy-egy kazal, vagy távol tanyai fa, kettőztetett alakjával mint egy, a
légbe fölkapott sziget, mely a körüle rengő tengerrel együtt
libeg-lobog, majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül.
Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai
sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el
mellette. Szárnyát sem libbentette meg.
Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevágtunk a puszta
közepébe, az úttalan, jeltelen, kopár avatagba.
A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb
helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szíkes gyöpszín, a
kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve
rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre
s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában.
Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a száraz, sovány
avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából
sertéik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész
pásztákat, gyilkos piros leveleivel daczolva a megölő hőségnek.
Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül,
mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen
letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jeltelen
láthatár felé.
Déltájban nagy messze két kankalikos kútgémet pillantottunk meg
oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény, hogy ott valakivel tán
találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra
hosszánál, s még mindig oly messze látszott hozzánk, mint ezelőtt.
Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. A
mint a nagy távolságból ki lehete venni, valami csikós lehetett. Csak
imígy-amúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem
fogta a lovát, az pedig ballagott nagy czammogva, földig leeresztett
fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet
harapott, a hol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul,
nyaklott jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a
súlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon.
Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt és
fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy
percz alatt széttekinte, megpillantott kettőnket s lekapva karikását
nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a
pisztolydurranás, elkezde felénk nyargalni.
Most még inkább meg lehete benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol,
hajlik jobbra-balra, mintha csak tánczolna, dereka szüntelen mozog.
Hátra-hátra veti magát, a kantár hosszúra eresztve, néha-néha nem is ül
a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle
előbbre-előbbre feszül s a mint rohan szelet verve az álló levegőben,
széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem
uralkodik; ki tudja, mi kéj az, a mit akkor érez?
Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására
lova, mintha földhöz czövelték volna, megállt. Kémlelni látszott
bennünket.
– Isten jó napot kendnek, földi! kiálték rá.
– Fogadj isten tinektek is, válaszolá.
Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé,
kikenve, könnyen a fülére csavarhatta volna.
– Honnan jöttök, hová mentek? kérdé azután halkabban s közelebb
léptetett hozzánk.
– Rossz fát tettünk a tűzre, bátya, felelék, odább akarunk egy kicsinyt
állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet.
– Hogyne tudnék, gyertek velem, szólt bajuszát végig csavarintva s végig
mustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő
figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk.
Egy szót sem szólott az egész úton. Útitársam akart vele valamit
kezdeni, azt is hamar letorkolta, «nem szeretem a sok beszédet»,
viszonzá s nyargalt előttünk mogorván.
Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami
sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig
nyult, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk.
A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb írtatlan,
járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának.
A mezőkről száműzött növényélet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők
sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földet
ellepte valami ezüsthátú fű sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas
fűzéres fűzlevelű, rózsaszín virágú növények tekintgettek elő, s magasra
felnőtt nádi buzogányok legtetejéig fölfutott a délignyitó hajnalka s a
vízszínén úszott a tányérlevelű nymphæa, fehér tulipánjaival s
korsóalakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a
láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival.
Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy
falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a
napvilágban.
Azután vezetőnk megindult, neki fordítván lovát a mocsárnak, meghagyva,
hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább lovastul bele veszhetünk
az ingoványba.
A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szűgyéig
ért, semmi jel nem mutatta az útat.
Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, a mint a nádrengeteg árnyékában
érzé magát, elmondá, hogy tapasztalatlanabb járók-kelők akárhányszor
bele tévednek itt a nádsűrűbe, aztán nem találnak ki belőle, ottan
vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász,
csikász, valami üldözött ember, vagy tán épen az üldöző, belebódul az
ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap is hallani még kiabálását, majd
itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? a nadályok,
vizikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis.
S tovább mentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek
föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott
rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgése hallék. Ez az
emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még
aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, ez egészen új, idegen
világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva
ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a
szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott.
Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett.
– Valaki jő utánunk, monda halkan.
Zavarodtan tekinténk körül, én épen arról gondolkodám, hogy ki volna oly
merész utánunk jöhetni? s a távolban elég kivehetőleg hallatszék a
gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az?
– Siessünk előre! kiálta társam, lovát sarkantyúba kapva.
– Csöndesen! dörmögé a vén csikós, egy moczczanást se tégy, mindjárt
megtudjuk, hogy ki az? ismerős-e, vagy perzekutor?
S ezzel elkezdé halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdalt: «lóra
csikós, lóra, elszaladt a ménes». Nincs az a tilinkó, a mely jobban meg
tudta volna czifrázni.
A mint elhallgatott a fütytyel, messziről, mintegy válaszképen valaki
elkezdé fütyölni e nótát:
«Én vagyok a petri gulyás!»
A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arczán valami
végig futó reszketegséget lehete észrevenni, valami váltakozást
szokatlan ijedség, öröm és gyanú között.
– Nem lehet a! dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve, elesett
az, látták akárhányan halva, összevágva; s még egyszer elkezdé fütyölni
a «lóra csikós»-t.
Ismét a petri gulyás nótája hallatszék válaszul, hanem már közelebb; a
lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta
meg társam lovának zabláját.
– Menjetek be mélyen a nád közé!
– Mi baj? kérdé társam meghökkenve.
– Ne papolj! az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, a ki pokolból
szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vőmé, a kit harminczhárman
láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva.
Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s
hiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el
kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg
sem moczczant gazdája alatt, egy pár nadály szivódott a hasa alá, a
tanult paripa meg-megrázkódtatá ideges bőrét a fájdalom miatt, de lábát
sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre
prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt.
– Hallgass azzal a lóval! riada ránk a csikós boszús, fojtott hangon.
Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktól akarta volna
megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni?
A csikós végig nézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá:
– Tegyék az urak a lovaik fejét a másik ló nyakára, akkor elhallgatnak.
S utána dörmögé magában: kár volt előttem magukat csikósoknak adni ki,
mert megismerem ám én az embert. Hanem hiszen se baj, most olyan világ
van, mikor a szegény legény tartozik az urakon segíteni.
Társam egy csomó pénzt akart ekkor az embernek adni, mit az kevélyen
utasított vissza:
– Nem abból élek én! viszonza daczosan s inte, hogy csendesen legyünk.
E közben a csörtető tocsogás mindig közelebb hallatszék jőni, nehány
pillanat mulva egy lovag alakja bontakozék ki a sűrű nádberek közül,
kesely paripáját csak úgy nyereg nélkül ülte, czingombos dolmánya s
minden öltözet össze-vissza volt rajta lyuggatva, szaggatva, egy konya
pörge kalap, mélyen lehúzva szemére, födte megnyirt fejét, s míg bal
keze feje egy rongydarabbal keresztül-kasul volt pólálva, jobbkezében
egy idomtalan nagy csákányt lógatott, s lovát térdeivel, szavával és
ütlegeivel kormányozta.
A vén csikós szemei ragyogtak, mintha bort ivott volna, a mint a
jövevényt meglátta. Hirtelen tarkón kapta lovát s velünk nem törődve,
elébe ugratott az érkezőnek s mielőtt az szóhoz jutott volna, úgy
össze-vissza ölelgette, hogy szinte lerántotta a lováról.
A jövevény napsütötte arczán azt a komoly, mosolytalan büszkeséget
lehete észrevenni, mely az ifjú hadsereg fiainak arczán annyira otthonos
volt, melylyel azokat a kiállott veszélyek s férfias lélekkel eltűrt
sanyarúság öntudata diszíté fel. E komolyságot az öreg ömledezései alatt
is megtartá.
A vén csikós csaknem sírva fakadt.
– Édes fiam, édes fiam, csakhogy itt vagy.
A jövevény kérdőleg tekinte felénk, ipa nehány szót súgott fülébe,
tenyerét szája elé tartva, mire a vő, nemével a tiszteletnek, kalapjához
emelte bepólált kezét s biztatólag szóla hozzánk: «Nem kell félni,
itthon vagyunk már, az Ábrahám kebelében!
– Hát a feleségem hogy van? kérdé ipához fordulva.
– Csak az árnyéka hajdani magának, félig agyon sírta már magát utánad.
– Nem ment azóta férjhez?
– Agyon is ütöttem volna. Nem becsületes asszony, a ki legalább a
gyászesztendőt ki nem tölti, pedig ugyan esküdtek a visszajövők, hogy
téged ott láttak halva.
– Igazuk volt. Majd elmondom, ha haza érünk, de most száraz a torkom,
lelkem; érjünk előbb a tanyára. Nem szokásom a hazugság, de magam is
alig hiszem, a mi velem történt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –