Útitársaimmal együtt csikósoknak voltunk maskirozva. Kerek, karimás
kalap, borjuszájú üng, bő gatya, korczán lelógó czifra dohányzacskó- s
kohával volt viseletünk.
Porlepte, napégette arczainkkal, olvasva is beillettünk volna bárhova
betyárnak.
Aradon biztatták a képviselőt megrezzent kollégái, hogy nagyobb
ismeretlenség kedvéért vágja le bajuszát.
A jó ember nagyon meg volt ijedve, kezébe vette a borotvát, neki ült egy
tükörnek, megcsavarintotta a bajuszát először jobbra, azután balra… egy
könycsepp esett ki szeméből… azután visszatette megint a borotvát:
«mégis csak inkább a nyakamat!» mondá s a bajusz ott maradt.
Három jó parasztló volt szekerünkbe fogva, mindketten a kocsis ülésben
ültünk, a lőcsön lógott a csutora, meg a posztószél-tarisznya. Szalonna
volt benne s ötödnapos kenyér.
A bihari erdők egyik mellékútján egy délelőtt egy csodálatos kis
emberkére akadtunk. Nyilván bujdosó volt ő is. Nagy, magastetejű kalapot
viselt, a képe orrától a füléig meg volt borotválva, miáltal kicsiny
arczához aránylag képtelen nagy álla s még szélesebb szája a
legcsodásabb módon lőn prostitulálva, a nem ő reá szabott frakk ujjai,
mindamellett, hogy fel voltak hajtva, a körme hegyéig értek, míg a
hosszú fecskefark szépen verte a bokáit. Szürke pantalója zsebéből nagy
ostentiátióval fityegett ki egy irtóztató nagy kétfülű szabó-olló
fogantyúja.
– Ez az ember kell minekünk, mondék társamhoz fordulva, ha ezt
felveszszük szekerünkre, azt hiheti, a ki meglát, hogy ő fogadott
bennünket fuvarba.
– Nem vennének fel földi? kiálta ránk messziről az ember.
– Szívesen, ha akarja.
– De hát hová mennek kigyelmetek?
– Megyünk mi mindenhova, felelém s mentül jobban néztem, annál
ismerősebbnek kezdettek előttem látszani arczvonalmai. Két év előtt
valamelyik kis városi színpadon láttam, szinész volt, hanem rossz.
Hamletben ő volt a lélek.
– De már mégis hova mennek? kérdé tőlem siránk hangon.
– Hát teszem föl majd Borsodba. (Jól tudtam, hogy oda való, jó birtokos,
csak csavargási vágyból járt néha a szinészekkel.)
Az ember felmászott a szekérre, esküdve: hogy öt garasnál többet nem
fizethet a vitelért, mert az úton kirabolták s több afféle.
Azután előadta nagy szóbőséggel, hogy ő böszörményi szabólegény, valami
örökségért megy Kövesdre s beszélt egy határ anekdotát a szabólegényi
élet eseménydús sphærájából s a midőn kerekre bevégezte mondva csinált
szerepét, hátrafordulva hozzá, azt kérdezém tőle: «mikor adta utoljára
Hamlet apját?»
Az ember kék, zöld lett ijedtében. Őt még a csikósok is ismerik; de a
mikor aztán ő is rám ismert, elnyúlt a szája mind a két füléig, sírt és
kaczagott, a hátamra borult (mert elől nem fért hozzám), s azután
elbeszélte, hogy az a szinésztársaság, melylyel együtt kóborolt,
tömegestől áttért Thália zászlója alól a honvédekhez. Ő is osztotta e
sorsot. Ott sok ideig főtréfacsinálója volt a hadseregnek, később, hogy
a törzsorvos meghalt s a másodorvost helyébe mozdították elő, a megürült
másodorvosi állomást ő vele töltötték be.
– De hiszen nem értett ön ahhoz.
– Valamelyik tiszt ajánlott e hivatalra, kinek Nagyváradon nagyon
megtetszettem a Szevillai borbélyban, mint doktor Bartolo. Egyébiránt
volt ilyen magamforma doktor a hadseregnél akárhány.
– Gyógyított-e meg valakit?
– Sőt igen is furcsán jártam. A debreczeni csata alatt, míg az
ágyúdurrogás folyt, leültettek egy bakhát mellé, hogy majd a
sebesülteket oda hozzák. Egyszer egy szép ifju tüzért két másik
karonfogva vezetget felém, az ifju megáll előttem, felemeli két véres
karját: «nézze doktor úr, már nekem egy kezem sincs», monda szomorúan. A
mint az ágyút töltötte, mindkét kezét egyszerre vitte el a golyó. Velem
elfordult a világ, elszédülten hanyatt vágtam magamat az árokba. Úgy
locsoltak fel hideg vízzel. Akkorra egy másik sebesültet is hoztak oda,
annak meg mind a két lába volt ellőve; a mint az egyiket elvitte a
golyó, könyörögve kérte mellette álló pajtását, hogy taszítsa odább,
mert rögtön a másikat ellövik s mielőtt az segíthetett volna rajta, egy
másik teke épen oda vágott s másik lábát is elszakította. Inkább álltam
volna az ágyú előtt, mint hogy ezeket a sebeket láttam. Alig kötöttem be
őket, mikor a sereg elkezde futni, ők is ott maradtak szegények, jól
jártak, ha meghalhattak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Estefelé, hogy az erdőből kiértünk, messziről kozák lovasokat láttunk
felénk nyargalva jönni.
Észrevettek bennünket, vissza nem lehetett fordulnunk az erdőbe.
Leghelybehagyhatóbb tanács volt az ily helyzetben jó lelkiismerettel
előre haladni.
Néhány percz mulva körülfogtak bennünket s szekerünket megállíták.
Egy singes kalapú torzonborz vitéz, kis kurta paripán, kezében harmadfél
öles dárdájával, hátán a hosszú puska keresztbe vetve, oda vágtat hozzám
s mielőtt a néhány emlékemen ragadt tót sententiát összekeresgettem,
töredezetten, de elég érthetően megszólít – magyarul.
– Honnét jönnek?
Meglepetésem oly nagy volt, hogy első pillanatban nem tudtam, mi nyelven
válaszoljak kérdésire. (Később megtudám, hogy e hetman horvát
határvidéki lakos volt s mint ilyen, sokáig tartózkodott a komáromi
garnison-őrség közt, ott tanult meg magyarul, s innen egy orosz herczeg
magánszolgálatába állva, később a kozák katonaság közé soroztatta
magát.)
– Honnét jönnek? kiálta rám újolag, miután első kérdésére bámultomban
nem válaszoltam.
– Ladányról, felelém.
– Mit visznek?
– Fuvarba megyünk ennek az úrnak, a ki itt hátul ül.
– Micsoda úrnak? förmedt rám a kozák.
Hátra tekintek. Az én doktoromnak sem híre, sem hamva. A saraglyában
senki sem ült.
A kozákok azonban már ekkor elkezdtek a kocsiderékba hánt szénában
kopjáikkal turkálni, mely műtételre az eltünt férfiu reszketve és
piszegve emelkedék ki a kocsiderékból, hova ijedtében elbújt.
Szerencsétlen kinézése, toronytetejű kalapja, széna-, szalma-szálakkal
koszorúzva s ijedtséges ábrázatja irtózatos hahótára ingerlék a
kozákokat, mit növelt az ex-orvos azon ötlete, miszerint, hogy magát
mint igaz hivő keresztyént mutassa be a fenyegető muszkáknak, elkezdett
magára keresztet hányni, először csak egy kézzel, azután mind a
kettővel, a mi nagyon furcsán jött ki.
– Kicsoda az úr? kérdé tőle mennydörgős hangon a torzonborz kozák
hetman.
Az ember se látott se hallott s bár magyarul szóltak hozzá, arra értette
a kérdést, hogy adja elő a pénzét s nagy remegve nyult belső zsebébe, s
kihúzva onnan egy csomó kék, zöld és sárga szinházi retourbillétet s
boros üvegekről leszedett czédulákat, átnyújtotta a kozáknak.
Azt gondolta a nyavalyás, hogy az a messzeföldről jött férfi láthatott
ez idő szerint Magyarországon annyi mindenféle színű és alakú és
feliratú bankót, hogy ezentúl bármi színes nyomtatott papirost bátran
annak fog nézni.
Hanem a kozák jól tudott olvasni magyarul s az átnyújtott czédulákat úgy
vágta a reszkető ex-doktor fejéhez vissza, hogy a hány, annyifelé repült
s azután kirántva kardját, vérben forgó szemekkel s nem minden bőkezűség
nélkül használt káromkodással rivalla az agyonijedettre.
– Ki vagy? meghalsz. Mit akarsz? Mi vagy?
Látva, hogy ez nem fog felelni, hanem mindig nagyobb galibába kever
bennünket, oda fordulék a hetmanhoz, ráköszöntve a kulacsot:
– Hagyja szomszéd azt a boldogtalant. Szabólegény ő és nem egyéb.
– Igen, igen! integete az én emberem fejével sebesen biczegetve s
komikus pantomiával illustrálta állítását, mutogatva a tűveli
öltögetést.
A hetman nagyot kaczagott, azután nagyot húzott kulacsomból s azt
visszaadva, levetette phlegmatice felső zekéjét s egy nagy szakadást
mutatva a hátán, odaveté a doktornak, laconice parancsolván, hogy azt
foldozza meg.
Ez nagy kipkapkodás között előkeresett tűt, czérnát a zsebjeiből,
felhúzta a félgyűszűt ujjára, a czérnát szabólegényesen megpattogtatá,
megviaszolta, a zekét térdére fekteté s addig varrt nagy mohón, nagy
sietséggel, míg olyan vargafoltot szúrt-szabott a kérdéses zekére, hogy
elhordozhatja maga a generális.
A kozákok kiváncsi nevetéssel kisérték minden tűöltését s rettenetes
volt jó kedvük, midőn a doktor vissza akarván adni a hetmannak
megfoldozott csurapéját, kitünt, hogy azt foldozás közben saját térdéhez
varrta.
A hetman még egyet húzott kulacsomból, azután tudtunkra adta, hogy mi
mehetünk a merre látunk, hanem a szabót elviszi magával, mert
companiájának mindennemű öltönyei nagyon igényelik gyógyítóműtételeit s
anélkül, hogy beleegyezését elvárná, felfogta a kis embert frakkja
gallérjánál s kiemelve a szekérből, maga mellé ültette hátul a nyeregbe.
S azzal csörtetve, csatangva elrobogott torzonborz társaival, a merről
jött az avarba. A kis doktor remegve kapaszkodott bele kétfelől két
kézzel.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tudtam, hogy nem vész el. Mire két hét mulva Zemplénbe vetődtem, már
akkor ő régen iskolamester volt valami palócz faluban, a honnan a kosta
elment guerillának, s úgy megaprította a fiatal scythákat, mintha a
markába született volna a mogyorófa.