Hajj előre! Hajj előre! Hangzék végig a poros országúton.
Egy falka sertést hajtottak fölfelé.
Három hajtsár küzködött velök. Zsíros, szurtos mind a három, nagy tüszők
voltak derekukra kötve, réz csatokkal s szironynyal kiczifrázva.
A nehéz, feketeszőrű állatok mogorva unalommal döczögtek lassan előre,
néha megálltak marakodni, neveletlen ordítással vonva magukra a
figyelmet. A hol valami tócsára akadtak az útban, annak ott neki
feküdtek, alig győzék a hajtsárok onnan ismét tovább terelni. Egy vagy
kettő olykor kifutott, nekivadultan a csordából, a bojtár félóráig
elkergette, míg vissza birta hajtani.
A főhajtsár magas, napsütötte férfi volt. Zsíros haja lelógott szemébe,
nyakába piszkos szűr volt akasztva, a rekkenő melegben félvállára vetve,
lábain szíjas bocskort viselt, kezében nagy ólmos bot volt s nyakába
czinnel öntött nyelű karikás szíjostor.
Egyik bojtára alacsony, vén ember, apróra nyirt fehér haját lekonyult
zsíros kalap födé, éles szemei villogtak alóla, görcsös botját
kanászosan húzta maga után.
A másik bojtár fiatal legény volt, sántítva ügetett a buffogó csorda
mellett, lába meg volt sértve, botjával duzmadtan hajigált a rendet nem
ismerő csapat elmaradozói után.
A röfögő csorda mellett kurjongatva haladt a három hajtsár. A főhajtsár
menés közben egy féligsült kukoriczacsövet rágott, az ősz bojtár
melancholice kongatott hosszú ostorával, a fiatalabb biczegve, sziszegve
sántikált előre fájós lábával, kerülgetve az út göröngyösebb részét.
És nekem úgy tetszett, mikor elmentem mellettük, mintha mind a három
arcz régi jó időkből ismerősöm volna.
Az a magas férfi a szíjas bocskorban úgy hasonlított valakihez, ki az
országgyűlési körök első arszlánja volt, a delnők ideálja, a salonok
szemfénye, kinek öltözete mindig a legújabb divat, a legjobb ízlés
szerint készült, kinek egész Pesten csak egy helyütt tudtak szájízére
főzni.
Az a fehérhajú bojtár arcza úgy emlékeztetett egy merész, komoly
férfira, kinek arczképét a patrioták szobáiban látni, ki a karzati
tapsokat annyiszor hallotta szavaira felzendülni, – bátor, vakmerő
ember, ki semmi hatalom előtt meg nem hajolt, jött légyen az felülről
vagy alulról.
S az a sziszegve sántikáló ifju, mintha hasonmása volna egy igen boldog
embernek, ki most éve házasodott meg, azóta mindig mézes heteit éli,
szép fiatal felesége csaknem tenyerén hordá, nem rég kis fia született,
apjának egészen hasonmása…
… A tikkasztó nyári hőség alatt, porfelleg közt, izzadozva hajtogatja a
három hajtsár a lomha piszkos állatokat, ruháik tele vannak ragadva a
koldusdinnye-dióval, arczukon csorog alá az izzadság… Hajj előre! Hajj
előre!
Napok mulva, hetek mulva, fáradságos küzködéssel egy városhoz ér a három
hajtsár.
Szemközt egy utas jő rájok, a ki azon városban lakik. Megállítják,
megszólítják.
Az első azt kérdi tőle: nem ismer-e ott egy házat, melyben egy szép
asszony lakik, a legszebbik a városban, mit tud róla?
– Ismerem jól, szólt az utas, oh e házban vígan vannak, soha sincs az
vendég nélkül, szól benne a zene egész éjjel, a szép asszonyt ne
féltsétek; ő magát jól mulatja.
Most az ősz ember szól hozzá; egy asszonyt említ előtte.
– E másik nőt ismerted-e? nem igen szerette férjét, de volt oka rá, hogy
becsülje; hideg, szenvedélytelen nő, mit beszél róla a világ?
– Nem ismerted jól azon nőt, válaszol a kérdezett, sem te, sem a világ.
Sokat búsult férje után, bánatában eszét vesztette miatta, elvitték az
őrültek házába.
Végre az ifju tudakozódik.
– Fiatal nő lakott kisded gyermekével egy kis szerény lakban. Szép piros
volt a nő és gyermek. Mit csinálnak?
– Nem laknak többé a kis házban. Még kisebbe mentek lakni. Ott feküsznek
kint a temetőben, egy sírban, egy koporsóban…
… A három hajtsár összenéz. A köny végig gördül napbarnította arczukon.
Zokogva kérdik egymástól: «bujdossunk-e még tovább is?»