Útitársam, a huszártiszt, egy levert kedélyű, szomorú harmincz éves
férfi volt. Neje szép fiatal asszony, kinek Pesten gazdag apja lakik,
kinél élhetett volna kényelemben, nyugalomban. Szerelemből követte
férjét; az egész úton egy panaszhangot nem ejtett, tűrte az éhséget, a
szomjat, a déli nap hevét, még félelmet sem mutatott, mikor az alkonyati
gőzkör, mint egy emelkedő árnyöv, kezdte elfoglalni a láthatárt s mi
egyedül esteledtünk el valahol az emberhangtalan fenyéren. Még ő
bátorított, vigasztalt, földerített minket is, olyan jókedvűnek látszék.
Ezerféle tervet csinált, hogy férje gondjait elűzze.
– Elmegyünk valami félreeső helyre, lesz belőlünk parasztember, te
szántasz, vetsz, hajtod az ökröt, én a teheneket fejem… Valamennyien
nevettünk.
– Ha elfognak, addig járok biráidra, míg megunják és kibocsátanak. S ha
nem nyitják meg börtönöd, magamat is oda csukatom hozzád, s ottan élünk,
ott halunk meg.
Sírva fakadtunk mindnyájan.
A fiatal nő egy karpereczet viselt kezén; a nagy opál broche alatt, ha
egy titkos rugót megnyomtak, egy szép fiatal férfi arczképe látszott
meg, emailban festve, nyalka huszár-ruhában. Rá lehetett benne ismerni
férjére. Sokszor megnézte s mindenkinek megmutatta, hozzá téve: «akkor
nem volt ily szomorú».
A mint egy falu alatt az út kétfelé vált, a huszártiszt elbúcsúzott
tőlünk, szánta nejét oly sivatag úton hordani s elvált tőlünk a falu
végén, a hova mi nem tértünk be; ott egy oláh kalauzt fogadott, a ki
jártabb útakon vezesse.
A mint eltünt szemeim elől, úgy szántam őket magamban, őt és vidám
feleségét, magam sem tudtam, hogy miért?
Hisz ő biztosabb útra tért, én maradtam a kietlenben. Őt szerető nő
kisérte, engem hallgatag útitárs, ki egész úton szót sem szólt s mégis
úgy fájt, hogy elvált tőlem, mintha a merre én járok, ott nem volna
semmi veszély, mintha a pártfogó fátum, kiben vakbúzgóan hiszek, még
azokat is megvédné óvó kezeivel, a kik hozzám közel vannak.
Több hónap mulva egyszer egy hirlap akadt kezembe. Az első volt, a mit
régóta láttam. Elolvastam végtől végig, még a hirdetményeket is,
leghátul bitang jószágok leirását köröztették, miket rablóktól vettek
el, kik utasokat gyilkoltak meg értök. Finom női öltözetek, bevérezve,
meghasogatva, zsinóros egyenruhák, hímzett finom fehérneműk, s a sok
mindenféle között egy becses nehéz karperecz, melynek nagy opál köve
alatt, ha egy rugót megnyomtak, szép fiatal férfi arczát lehete látni,
huszár-egyenruhában, email festésben…
A lap kihullott kezemből.
Szegény asszony, szegény férfi! Miért nem követtek engem?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Később megtudtam, hogy nem messze az erdőben a kalauz elárulta őket, a
férjet lelőtték, ekkor a velök volt inas elszaladt az erdőbe, egy kardot
hajítottak utána, azt felkapta s tova futott, nem messze bujdosó
honvédekre akadt, azokkal neki indult a rablókat fölkeresni, urát,
úrnőjét megtalálta holtan egy árokban, később a ráhajított kardról
nyomára jöttek a rablóknak. Mindent kivallottak.
Miért kellett tőlem elmaradniok?