Már a harmadik puszta falvat értem útamban.
Útitársam egy éltes képviselő volt és egy fiatal huszártiszt, szép, ifju
barna nejével.
Hallgatag vándoroltunk keresztül a szomorú helységeken.
Az utczákon nem vezetett kocsinyom keresztül, a leégett házak udvarai be
voltak nőve paréjjal, a beszakadozott romokon keresztül-kasul lehetett
látni, egy házból sovány csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul,
oly egyedül.
A falvak már hónapok óta le vannak égve, még egy ház sincs belőlük
fölépítve.
Nem akarnak tán lakosaik visszatérni?
Egy ember, ki meg tudott menekülni, bátorságot vőn magának visszatérni
nagy időre. Sok keresés után ráakadt házára. Egy ágyúgolyó
keresztülütötte valamennyi falát. Pitvara előtt halott ember feküdt,
szobája falán mintha véres kéz öt ujja hagyott volna nyomot, szélylyel
az egész faluban egy élő teremtést nem talált, csak itt-ott repültek föl
néha kerítések mellől nagy görbeorrú madarak, nehéz, lomha röpttel, a
mint tova ment, ismét visszacsapva, a honnan fölverettek. Az ember ásót
vett kezébe, házról-házra járt, a holtakat, a hol találta, ott
eltemette, harmadnapra belefáradt a munkába, ott hagyta házát, telkét, s
elment világgá, soha sem tért vissza többet.
Egy másik még csaknem épen találva házát, beleköltözött. Első éjjel azt
álmodta, hogy valaki a mestergerendára fel van akasztva szobájában. Az
iszonytól kitörte a hideg, három nap lelte a forró láz, harmadnapra
meghalt bele. Senkinek sem jut eszébe azóta visszatelepülni.
A házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná, hogy
ott kelt ki; köröskörül a szántóföldeket fölverte a bojtorján, soha nem
látott, ismeretlen gyomok nőttek rengeteggé rajta, ha néha a meleg
szellő belekap ősz fejeikbe, a pelyhes mag fellegként repül
szanaszélylyel a légben.
Útitársnőnk, a huszártiszt neje, a rekkenő melegtől tikkadtan, egy ital
vizet kért egy forró délután; valahol egy kútra akadtunk. Nem volt sem
kámvája, sem vedre, sem ostora, ügygyel-bajjal merítettünk belőle vizet
egy bőr kalaptokkal, s mikor kimerítettük, borzadva önténk ki a földre.
Veres volt, mint a vér!
Köröskörül kiszáradt minden tó, egy ital víz, egy árnyékos fa, egy
szemközt jövő utas – sehol. Ha valaki lefeküdt valami domboldalba
aludni, láthatta maga fölött rögtön megjelenni a magasban a kóválygó
röptű vad madarakat, a mint szüntelen közelebb-közelebb jöttek hozzá,
kóválygó, kerülgető röpttel, s bántó, ijesztő kiáltással, – a
hullakeselyűk…