Az óriás elesett, meghalt, porrá lett. A forgószél fölkapta hamvait,
szétszórta egyik országszéltől a másikig, a por-atomok repültek ide-oda,
sok kihullott a külső országokba, jutott belőlök a tengeren túlra is,
úgy szétszórták őket a viharok.
Ez elesett óriás hamvának egy atomja voltam én is.
Multra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.
Hajtott a vihar engem is az ország egyik szélétől a másikig, sokszor
kimehettem volna, – mindig visszatértem a határról, nem birtam elhagyni
ezt a földet.
Eszembe jutott a délibábos róna, láttam az éji pásztortüzet, hallottam a
távol furulyaszót, a sötétzöld dombon ült a méla juhász, ki tudja, hogy
kik és hányan vannak oda eltemetve?
Eszembe jutott a rengeteges hegyláncz, a kis fehér falvak kilátszanak
belőle, az esti harangszó széthangzik a völgyben. Ki tudja, hányan és
miért imádkoznak könyező szemekkel az esti harangszóra?
Eszembe jutott a fényes, zajos város. Miért, hogy ablakai most mind
zárva vannak? Sokan, kik boldogan, úri kényelemben laktak egykor itten,
ki tudja: hol, merre? végtelen útakon, erdőben, avarban, futva bujdosnak
most, kerülve a napfényt és az emberarczot.
Eszembe jutott a düledező csárda, népes falu végén, ott ver egy rongyos
őszült czigány szomorú nótát zokogó czimbalmán, az ott iddogáló lehúzza
mélyen szemére karimás kalapját: «ne verd azt a nótát!» kiált a
czigányra. Ki tudja, mi volt oly szomorú abban a nótában?
Eszembe jutott az ősi apai ház, láttam messziről a zöld ablakredőnyöket,
a háztetőn a fülfű rózsái sárgultak, a kapun belül ugatott a vén házi
eb, a csendes utczán egy fáradt ember megy végig, távol az éji őr
kiáltása hallik, a fáradt ember benéz az ablakon, a csöndes szobában egy
nő ül egyedül s a bibliából olvas, a fáradt ember ismét tova megy. Ez a
fáradt ember úgy hasonlít hozzám.
Eszembe jutott a gyászos, búsongó nő. Éji lámpa mellett elmélázva ott
ül, fejét kezére lehajtva. Gondolatai messze, messze hordják vágyakozó
lelkét, keresztül sivatag, avar pusztaságon, csalitos erdőkön, idegen
városokban, millió idegen emberi arcz közül keresve az egyet, a kit meg
nem talál; hirtelen forró csók éri lehajtott kezét, egy ismert hang
nevét mondja ki, fölrezzenve szétnéz. Senki sincsen közel. Az éji lámpa
csöndesen lobog.
És a kisértő emlékek nem hagytak tova mennem. Valami veszni kényszerítő
vágy, valami holdkóros szédülés visszahajtott fölkeresni a délibábos
rónát és a rajta fölhányt magas sírdombokat, bejárni hegyet és völgyet,
a futó folyamok partját, az ismeretlen fehérlő falvakat, elvándorolni a
nagy zajos városig, messziről megnézni félig ködbe merült tornyait,
palotáit, s ha az éj leszállott végig lopózni a hallgatag utczákon, mint
ki gyujtogatni indult, benézni az ismert ház ablakán, meglátni a
gyászos, búsongó nőt, a mint éji lámpája mellett álmatlanul álmadozik,
jó éjszakát mondani neki,… s azután fölkeresni a legelső börtönőrt,
tegyen velem, a mit akar…