És a költő sírját letapodták az idők azóta, nem találni rá többé,
benőtte a vad fű, sírfáját kitörték, elhányták, s ha a kelő tavasz
virágokat teremt fájdalmas porából, a gyermek, ki azokat koszorúnak
letépi, nem fogja tudni, hogy az fáj annak, ki ott alant elfeledve
nyugszik.
Úgy van… Kit még három év előtt ünnepelve emlegetett a hon, kit
magasztalással halmozott mindenki, kit fájdalmas részvéttel ölelt, ki
közelről ismeré, s ki mindezt megérdemelte, annak sírját most nem tudni
hová lett… Le van tapodva, benőtte a vad fű, nyoma sincsen…
De a szegény asszony áldozatán sem volt áldás.
Hová lett az oltár, melyre utolsó fillérét letevé?
Le van tapodva, el van feledve, benőtte a vad fű, mint egyetlen,
boldogtalan fiának elhagyatott sírját…