* * *
Jött azonban a küzdelmes év.
Egy mindenkinél szegényebb anya, a haza, járt házról-házra halálos
napjaiban alamizsnát kérni. A gazdagok, a nagy urak becsukták előtte
palotáik kapuit és szíveiket és füleiket.
De a szegény oda adta érte kenyerét, azután oda adta érte vérét. Bár ne
adta volna hiába!
Jött a felszólítás, hogy a ki magyar, hozza el áldozatait a hon
oltárára, bejárta a segélyt kérő szózat a hont déltől északig és jött az
oltárhoz boldog boldogtalan. És a sok kevésből hetek, havak alatt
milliók lettek; mit a gazdagság coloss ereje elmulaszta, a szegénység
hangyatömege összehordta.
De annyi áldozat közt, mi az oltárra gyűlt, egy sem volt szentebb,
magasztosabb, mint egy szegény asszony fillérekből gyűjtött forintjai,
miket szerencsétlenül elhunyt egyetlen fiának, egy nagyhírű költőnek
elhagyott sírjához emlékkőre szerzett.
Midőn a nagy segélykiáltás hallaték, egy perczig sem tétovázott a
szegény asszony. Ha fia élt volna, azt ajándékozandá a hazának, most
odatevé az oltárra – sírkövének díját.
Bizony, bizony mondom nektek, ez lehetett azon özvegy asszony, kiről
Krisztus azt mondá a templomajtóban: többet adott, mint mások, mert
mindenét odaadta.