És ez a halál a költészetben.
Az ifju meghalt, nem várta be halálát, maga hítta el azt, erőszakos
kézzel nyitá meg az ismeretlen hon ajtaját.
A költészet volt élete, a költészet volt halála is.
A csillag lehullott.
Nem a közelgő szürkület fénye sápasztá el őt, delelő fényében hullott le
az égről.
A költőt eltemették, elfeledték.
Csak egy lény maradt még, ki rá emlékezett, – napról-napra, éjről-éjre
róla gondolkozott, ki szomorú életét, szomorú halálát nem birta feledni,
– szegény édes anyja.
Napi munkájával kereste kenyerét és mindennap félretevé falatjának
felét, keresményének lassan gyűlő filléreit, hogy abból egykor fiának,
kedves gyermekének márványemléket készíttessen.
Mert a haza emléktelenül hagyta legkedvesebb fiának sírját. Ott hagyák
őt feküdni jeltelen domb alatt, – szép lelkének nagyszerű műveit jártak
látogatni holta után is, sírját látogatni nem járt senki.
De a mit élvei közt feledékeny nép elmulasztott, gondoskodott róla a
szerető anya, s örömmel látta takargatott pénzét, mit fáradság gyűjtött,
nélkülözés szaporított, naponkint növekedni.