Igen, – midőn arról beszélt, hogy meg fog halni, nem könyezett, nem
mondá azt szomorú hangon, arcza szokatlan lángtól gyulladt ki akkor,
szemei tündököltek és különben szótlan ajkai beszédessé váltak, mint a
hattyúnak végperczeiben.
Oh sötét, de örökké nagy a halál poézisa.
Minden megérti e költészetet, a mi születik és meghal. A virág elsárgul,
mikor halálát, az őszt megérezi. – A pusztai vad, ha e sáppadt szellemet
érzi közelgeni, megy fölkeresni a legsűrűbb vad erdőt, hol sem napsugár,
sem szélzúgás, sem ember szeme csontjára nem talál. A hattyú búcsúdalt
mond a csendes tó vizének, midőn annak színén az árnyék, mely elviendi,
felé suhan. S az ég akkor öltözik biborba, rózsákba, mikor a nap meghal.
Ez a költészet a halálban.
Mikor egy halottat a föld alá tesznek s azután ott hagyják, – s míg
otthon a ház, melyben lakott, üres marad és szomorú, künn sírja tele nő
szagos virágokkal…
Mikor ábrándos árva gyermek a sírkertbe téved, apja, anyja sírját sorra
látogatja s órákig eltérdel egyik-egyik előtt, a sírfát csókolja s míg
kezei az «élőké-halóké» szirmait tépkedik, mint fehér lepke
virágról-virágra, úgy száll árva lelke a multak napjaira vissza.
Mikor özvegy nő férje sírja mellett magának helyt hagyat s látó álmaiban
bánatos halottja képével beszélget, – s midőn az elfeledett költő sírján
összenő a vad fű s a virágos hangabokorban, mely fejfája helyén nőtt,
esténkint oly csodálatos dalt zeng az erdei madár: – ez a költészet a
halálban.
Tengerhallgatásban, esti madárdalban, virághervadásban, alkonyat
fényében, csillagfutásban és özvegyek könyében, romok közt suhogó hideg
éji szélben, behunyt szempillákban, sáppadt holdfényben mutatja magát a
legmagasb költészet, – a halál költészete.
Csoda-e hát, ha a költő lelke a halált megszereti?
Ki megszokta a költészetet keresni napfényben és éj sötétében, ember
örömében és ember fájdalmában, ki oly gyötrelmeket tanult érezni,
minőket más nem ismer.
Az ábrándok országa rejtett tündérvilág.
Kinek csak egy tekintetet hagyott ebbe vetni élő geniusa, meg nem
szabadul ennek képeitől soha.
Örök vágyat fog érezni el nem érhetők után; méla kínt, melynek okát maga
sem ismeri; szomjat, mely a kielégítés által nő; gyönyört, melytől az
élet elfogy.
Szerelmi epedés ideálképek után, ábrándos rajongás szebb, boldogabb
világról, gyönyörködés a halál eszméiben, találkozás a földfölöttiekkel
s csalódások a földön levőkben: ezek a költő átkai. Ki a szellemek
beszédét meg tudja érteni, oly ritkán talál emberi kebelre, mely őt
megértse, s ki lelke röptében lehozza az égből a csillagsugárt, oly
gyakran eltéved a föld járt útain.
De a fényes kisértet nem hagyja el őt.
Ott van vele, ha szenvedései ágyán fekszik s fülébe súgja: «rút az élet,
szép a halál», a halál után nincsen szenvedés; ha üldözötten bujdosik s
lábait az út tövisei vérzik, vele van; ha küzd az emberprózaiság coloss
tömegével s lerogyik annak terhe alatt, vele van, s mindannyiszor
csábítva mondja: «a halál szép, a halál az Isten angyala».
Óriási a fájdalom, mit egy költő lelke tud viselni.
Világ minden balzsama nem képes azt megenyhíteni. Cseppenkint szívja ki
vérét, cseppenkint tölt helyébe lelkesítő mérget az üldöző dæmon, a
költészet dæmona.
Miként hajdan a mesék rossz szelleme az élet bűnös örömei által kötelezé
le vérrel irt szerződésben a lelket az örök kárhozatnak, úgy csábítja ez
örök hatalmú szellem túlvilági gyönyörökre, kiket bűvkörébe vont,
élethosszú szenvedések által.
Boldogtalan ő, mint ki egy képbe szeret, melyet álmában látott s azután
örökké álmodni szeretne…
Pedig az örökké álmodásnak neve: halál.
Önlelkétől gyötörve, mindenütt azt látva csak a világban, a mi sötét,
érzéketlenül a mindennapi ember örömei, elvei, reményei iránt, – a
mellett az élet apró szenvedéseit kétszeresen érezve, mi vigasztalása
lehet az üldözöttnek?
Rokonlélek nem találkozik vele. A földön az emberek egymásnak urai és
szolgái, lekötelezettei, űzérek, élvezők – s az ég nagy, a gondolatok
szárnyai két egyenlő lelket ritkán vezetnek ott össze.
Félreérti, félreismeri mindenki.
Keblét, mely minden szépért és nemesért lángol, kénytelen elzárva
tartani, mindenki elhagyja, csak üldöző dæmona marad végig vele, hogy
megmondja neki:
«Az élet semmi, a halál minden.»
És megmutatja neki a földet és eget. A földet sötét felhőivel, önző
embereivel, bűneivel, átkaival, hideg téli arczulatával. És az eget kék
boltozatával, arany napjával, ezüst holdjával s gyémántcsillagjaival. A
földi népet, kik közt csak üldözőire, bántó, szívtelen sáreredetét érző
prózai lényekre ismer és azután az ég lakóit, a vidám, tiszta, gyönyörű
szellemeket, kik őt már álmaiban is annyit látogatták s kik várnak reá,
kik epednek érte, kik lelkét magukhoz hasonlóvá teszik.
… A lélek elszédül, nem érzi többé magát, repülni akar…