Egyetlen fia volt a szegény asszonynak, jó, szerető fiu. És a fiu elment
a messze világba. Vitt magával puszta szegénységet, a költészet lelkét
és anyai áldást.
Hányódott azután sokat a világban. Soh’ sem volt szerencsés. Szegődött
társa lett a balsors. Emberek üldözése és önlelke rémei. Szörnyű
nyomorban élt.
De a szegény asszony nyomorult sorsában sem szünt meg jó fiát szeretni.
Reggel, este imádkozva költ fel és feküdt le egyetlen fiáért.
S jött az idő, midőn a költészet világteremtő lelke kiragadá az
ismeretlen ifjut a köznap homályából s ülteté jobbjára és adott fejére
koszorút, melynek bűbájos fénye sugárt vetett az egész hazára, – de
égeté, de sorvasztá önnön viselőjét.
Beszéltek az ifjuról, és a ki beszélt róla, magasztalá.
Első volt az elsők között.
De a szegény ifju dicsősége nimbusa között sem szünt meg szeretni édes
jó szülőjét. Mindenik falatját megosztotta vele, még dicsőségét is, –
annak ragyogványát engedve anyjának, átkait magának tartogatva.
És az ifju nem volt boldog. Futotta, kerülte az örvendezőket. Míg sorsa
kívül oly fényes volt, lelke oly sötét maradt belől.
Neki nem voltak barátai, neki nem volt szeretője. Ő nem ismerte a kéjt,
nem a reményeket. Midőn műveit láttuk, mindenik egy lelkéből szakasztott
lélek volt és mindeniken valami sötét, bánatos eszme vonult keresztül,
mely ismeretlen, határozatlan búsongást olta be a szemlélő szívébe.