(EGY INVALIDUS IRKAFIRKÁIBÓL.)
Szegény öreg apó! mintha most is látnám… Mikor deczemberben hideg fagyos
éjjel lovagolt előttünk, egyszerű szürke köpenyben, feszes kamáslikban,
egyik arczán a még friss seb csak imígy-amúgy betapasztva.
A fiatal sereg nagy részének alig volt ruhája s a kellemetlen téli idő
nem nagy szánalommal volt irántunk, éheztünk is, a mennyi belénk fért;
de ki mert volna fázni, ki mert volna panaszkodni akkor, midőn a kis
szürke ember egyszerű, vékony öltözetben, étlen, álmatlan lovagolt
legelől, télben, hóban, zivataros éjszakában.
Nem volt pihenésünk. Alig álltunk meg egy helyen, már hallottuk siettető
szavát. Hamis kiejtéssel, de valódi hévvel mondá mindannyiszor: «előre,
előre!»
S ki maradt volna el, ki lett volna fáradt, midőn a kis szürke ember
nyitott sebeivel, étlen, álmatlan lovagolt legelől, télben, hóban,
zivataros éjszakában?