Mikor januárban elvették ágyúit, hosszú sziklai útban feküdt egy szekere
s a túlnan maradt ágyúk mind ott vesztek miatta.
Elől ellenség, hátul ellenség s csak négy ágyúja maradt és kétezer
katonája.
Egész nap, egész éjjel vítt az ellenséggel a kis szürke ember, hol elől,
hol hátul, a hol megtámadtaték.
Négy ágyújával védte magát, hol itt, hol amott ostromolva, s a közben
vonult a sereg előre, vérben, tűzben, ellenség országában.
Egy városba értünk, ott körülfogtak bennünket. Éjfél volt.
Éjfélkor követ jött az ellen táborából, feladásra szólítandó a kis
szürke embert.
Kijött az hozzánk a piaczra, felállítá seregét, végig nézte és kérdezé:
– Akarnak-e önök velem tovább harczolni, vagy leteszik a fegyvert?
Jönnek-e, merre vezetni fogom?
S ki ne ment volna vele, midőn őt látta legelől? Egyhangú kiáltás
hirdeté, hogy nincs, a ki a fegyvert letegye!…
– Menjen ön vissza, szólt ekkor a követnek a kis szürke ember és mondja
meg parancsnokának, hogy én tizenkétszer voltam már körülfogva, most
vagyok tizenharmadszor. Mind a tizenkétszer kivágtam magamat…
Ekkor reánk gyujtották az ellenséges várost, a kis szürke ember vizes
pokróczokkal terítteté le lőporos szekereit s azzal nyargalt előre,
utána a kis sereg szuronyt szegezve; «előre, előre!» hangzék kiáltása s
ki ne követte volna őt, midőn legelől látta nyargalni vérben, tűzben,
ellenség országában.
Egy hídhoz jutottunk.
Itt megállította seregét a kis szürke ember. Tovább nem megyünk! mondá
és szemközt fordult a tengernyi ellenségnek.
– Ha e híd elveszett, Erdély is elveszett! szólt csapatjait elrendezve a
hídon s a mint az ostromtűzben egy ujját lelőtték, hidegvérrel vágatta
le a megcsonkult tagot, folyvást lovon ülve s ágyúit vezényelve. Az
orvos elájult a műtétel után, a kis szürke ember pedig mosolyogva mondá,
úgy sem sok hasznát vettem az ujjamnak.
Másfél napig harczolt a kis sereg roppant erő ellen a véres híd fölött,
fele elhullott a jó fiuknak, de el nem futott egy is, s a kinek ellőtték
kezét vagy lábát, gondolt a kis szürke emberre, ki hidegvérrel
amputáltatta magát lovon ülve és aztán nem jajgatott.
Egy hónap mulva Szeben alatt vívott a kis szürke ember. Megverte az
ellenséget, bevette a várost s a midőn bevette, első dolga volt –
amnestiát adni.
– Nem jöttem én hadat viselni fegyvertelen emberek, nők és gyermekek
ellen.
S ki ne nyujtotta volna kezét halálos ellenének a békekötésre, midőn a
kis szürke ember nyujtá legelőször a magáét, melyen csak négy ujj maradt
a legközelebbi csatából?
De még sem volt igaza a kis szürke férfinak.
Alkotmányos országban ilyesmit hadvezérnek tenni nem szabad.
Kegyelmezni a kormány tudta nélkül! Ez valóságos tyrannismus.
A minél fogva a kis szürke embert, mielőtt megdicsérték volna
győzedelmeiért, keményen megrótták az adott amnestiáért.
A kis szürke ember a mint a pirongatoriumot megkapta, azt felelte rá,
hogy igen jól van, hanem küldjenek minélelőbb pénzt, mert a katonák
rongyosak.
Odafenn tehát, hogy e kérelemnek eleget tegyenek, készítettek a kis
szürke embernek egy arany rendkeresztet s az országgyűlés színe előtt
kinevezték altábornagynak.
Ugyanakkor még kineveztek egynéhány hazafit altábornagynak, a többi
táblabiró urakat pedig kit ezredesnek, kit őrnagynak.
Ebből képzelhetni, hogy mily nagy megtiszteltetés lehetett akkor egy
katonai rendczím elnyerése.
Egy ősz huszárezredes, a hadügyminiszter segéde, lőn megbízva e
kineveztetés és rendjel kézbesítésével.
A kis szürke ember ekkor Kolozsvárott volt.
A szászok épen százezer ezüst forintot adtak át neki, mit katonái közt
egy fillérig kiosztott, az erdélyi hölgyek pedig egy pompás hímzett
lótakarót, a mire sohasem mert ráülni, hanem eltette szépen.
Ez mind egy napon történt. Látszott, hogy e nap ajándékok nyerésének
napja.
Úgy lőn, az nap jelent meg a hongyűlés követe is a küldött csecsékkel.
Belép hozzá a vén huszárezredes. Ősz, magas, hetvenbe járó férfi volt.
A mint meglátta a tábornokot, odalépett hozzá, lehajlott annak csonka
kezéhez s ősz, aggott katona létére megcsókolta azt a csatákban barnult
kezet.
A kis szürke ember könyezve szorítá keblére a vén ősz katonát s midőn az
érzékeny ölelés véget ért, az öreg huszárezredes egy igen szép beszédet
intézett hozzá – valóságos német nyelven.
A jó öreg huszár egy debreczeni születésű magyar ember, ki ama német
szavak elmondására egy álló hétig készült s utoljára is úgy mondta el,
hogy a ki magyarul nem tudott, bízvást azt hihette, hogy most magyarul
beszél.
A beszédnek voltak igen érzékeny helyei. Azon helyeknél a vén huszár
szemei ismét önkénytelenül megteltek könyekkel. Az ő könyei a
tábornokban is felkölték a rokonérzelmeket, sírt a kis szürke ember,
érzékenyen, keservesen, odament a vén huszárhoz, midőn az beszédét
elvégzé, megrázta forrón annak elfogódástól reszkető kezét és mondá:
– Valóban ez mind igen szép volt. Sajnálom örökké, hogy magyarul nem
tudok s egy szót sem értettem belőle; kérem önt, fordítsa le nekem
németre, a mit beszélt.
Ez ideig egy sem volt, ki ne könyezett volna a jelenvoltak közül, de e
pillanatban lehetetlen volt a jelenet hangulatának a legjoválisabb
kaczagásra nem fordulnia. A kis szürke ember az egész izzadsággal
fogamzott német dikcziót azzal a hiszemmel hallgatta végig, hogy most az
erőteljes visszhangos magyar szó beszél hozzá.
A vén huszár tehát leirta a papirosra elmondott szavait s úgy mutatá be
a tábornoknak.
Végig olvasá azt s elégülten biczegett hozzá kis szürke fejével, de a
mint azon helyre ért, hol a vén huszár a philhungarok legióit kezdi
dicsérgetni, letette az irást:
– Ezt ki kell törülni, monda, csak a magyar és a székely a katona!
Lehet, hogy nem volt igaza, de ő a magyarokat oly nagyon szerette.
Jobban szerette, mint tulajdon nemzetét.
S azután örömmel hagyta magának föltűzni az igénytelen érdemjelt.
Azonban minden érzékenyültében, jóltevő örömében sem felejté el a
ceremonia végeztével az országgyűlés követéhez azon kérdést intézni,
mely annak beléptekor már száján lebegett:
– Hozott-e ön pénzt a katonáknak?…
– Most az egyszer semmit.
– Szerettem volna, ha hozott volna, mert sem rabolni, sem szűkölködni
nem hagyom a fiaimat.
Rájuk költötte volna mind a két Indiát, úgy szerette őket!