Ott feküdt beteg, lázas ágyán. A fájó seb nehezen gyógyult fején, de
százszor nehezebben gyógyult az, mit szívében viselt és százszor jobban
fájt.
Egy éjfélen, mélységes álmában, a mint kórágyán feküvék, egy fehér alak
jelent meg előtte.
Úgy érzé, mintha régi ismerőse volna az, de nem tudta, honnan?
Hosszú ezüsthaja térdein alul ért, kezei, arcza, ruházata, mindene fehér
volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán koszorú liliomból és fehér
rózsából.
Kezében egy levelet hozott. Letette a beteg asztalára, azután még sokáig
ott maradt előtte, szótlanul ott ült egész éjjel, s csak akkor tünt el
előle, mikor az ébredő szemeit fölnyitá.
Még akkor is úgy tetszék neki, mintha a távoztában repülő ezüsthaját
látná futtában lebegni.
Reggel volt. Asztalán egy levél hevert, mit azalatt hoztak neki, míg
aludt.
A levél kelte honából szólt.
Bágyadt reménynyel vevé föl azt, feltöré és elolvasá.
Azt olvasá benne, hogy tizenhárom tábornokát halálra itélték, egyedül ő
kapott kegyelmet…
… Fehér angyal, fehér angyal…