Most is áldás vagy a népen.
Csöndes tavaszi éjszakán szoktál olykor megjelenni. Lágy harangszó
csendül meg ilyenkor szerte a vidéken. A nép Istenét megy dicsérni, ki
téged elküldött. Lesz aratás, lesz borszüret, telni fognak pinczék,
vermek, dicsértessék az ég ura, a fehér angyal megjelent…
Mi bánat hoz téged tavaszonkint a földre, mikor a fehér rózsa és liliom
kezd virulni? Nem nyílhatnak-e azok nálad nélkül? vagy tán látogatni
jársz ide valakit, ki sírjából hozzád emelkedni nem bir?…
* * *
Mult év juliusában Miskolcz felé járt a magyar vezér. Egy nem messze eső
faluban hált meg seregével együtt.
Szállását az uradalmi kastélyban vevé, hol a nagyúri családból csak a
társalkodónő volt jelen őt elfogadni.
A forradalmi vezér kevés alkalmatlanságot szokott csinálni, a hová
szállt; a művelt lelkű hölgy pedig örömest teljesítendette minden
kívánságát.
Három nap óta nem volt újra bekötve a vezér sebe, féleszméletlenül
vették le szekeréből, s midőn lefektették, kitört rajta az erős sebláz,
mely eddig folytonos csaták küzdelmei közt nem férhetett hozzá.
A hölgy segíteni kivánt az orvosoknak a sebkötözésnél. Elszörnyedett,
midőn meglátta az iszonyú mély vágást, mely hosszan vonult át a szép főn
egész a homlokig.
– Istenem, milyen szörnyű seb!
– Volna bár halálos, csak a hon lenne megmentve általa, felelé az,
egyetlen jele nélkül a fájdalomnak.
Pár órai nyugodt álom után fölébredt a vezér. Ágya mellett a halvány,
szomorú hölgy ült, lesve minden mozdulatát, álma pihegését, szemei
felnyiltát.
A vezér segédeit szólítá, kérdezé, hogy nem érkeztek-e vissza a
nyargonczok?
Kielégítő feleletet kapott minden kérdésére. Az ellenség mindenünnen
hátravonult, seregének minden része között helyre volt állítva az
összeköttetés, az út nyitva volt egész a Tiszáig.
– Menjünk tova, kiálta fekhelyéről felemelkedve a vezér. A seregnek elég
volt a pihenés.
– Elég a seregnek, de nem önnek, szólt orvosa, visszaerőltetve őt
vánkosaira, s kényszeríté, hogy ha aludni nem akar is, néhány óráig ne
hagyja el fekhelyét, s ne gondolkozzék haditerveiről.
A vezér kibámult az ablakon, a csillagos éjbe, a hanyatló holdvilágba,
az erdős hegyekre, s a mint tekintetével a horizonra jutott, meglátta
ott a halvány fehér ködöt, mely ott ült mozdulatlanul a szélcsendes
éjszakában.
– Mi lehet az? kérdezé. Olyan, mint valami távoli égés jele, csakhogy
inkább fehér, mint vörös. Ha tél volna, éjszakfénynek tartanám. Mi lehet
az?
Az ábrándos hölgy ágyafejénél megszólalt: «az a fehér angyal».
A vezér kérdőleg tekinte rá.
Mese van róla, mit a köznép jól ismer. Azt hiszik, hogy ez igen jót
jelent.
A vezér kérte a hölgyet, hogy ismertesse meg e mesével, mit igen
szivesen fog most hallgatni, miután két óráig haditervekről gondolkoznia
nem szabad.
A hölgy mosolyogva engedett a kérelemnek, s viszont kérte, hogy ki ne
nevessék, a mit mondani fog, mert hisz az úgyis csak mese.
* * *
Egymás vérét ontotta a magyar.
Egyik forrásoknál tisztelte Istenét, másik kereszt előtt, ezért
viaskodtak.
A keresztyén király hadat izent azoknak, kik fehér paripákkal áldoztak
Hadurnak, s hosszú, véres csata után leverte őket, vezéröket elfogta,
megölé, seregeiket szétverte, oltáraikat ledöntögeté.
Csupán egy, számra nem nagy, de elszántságban erős csapat menekült meg
épen a Bükk rengetegeibe, hol kapitányának vára állott magas, meredek
vulkánalakú bérczre fölépítve.
A várúr nevét rég kitörölte az emlékekből az idő, de vára még most is
áll, csonka falai még küzdenek az idővel és a zivatarokkal, s ha
éjféleken a haragos vihar átsüvölt nyitott ablakain, a völgyben lakó azt
hiszi, a pogányok lelkei süvöltenek ottan.
A várúrnak volt egy szép leánya, kit a vidék jóltevő nemtőjének tartott,
ki szegényeket ápolni, betegeket gyógyítani eljárt faluról-falura, ki
nem alhatott, ha valakit sírni hallott.
Pedig a szép leány nem volt keresztyén. Ő is apái istenét imádta, s míg
a vad harczfiak fenn az Örvény-kövön mutaták be Hadurnak égő
áldozataikat, – hol most is látni a széthányt oltár roppant bemohodzott
kődarabjait, – míg az ősz táltos a Szentlélekkő alatt most is látható
csodás alakú fülkékben bocsátá ki a hófehér mén piros vérét: azalatt az
úrleány a környék ifju szépeivel a Haricza forrásához hordá liliomból és
fehér rózsából font koszorúit, virágáldozatul a nagy szellem mohos
oltárára.
A vitézek legjobbika, legszebbike volt a leány kedvese. Nevét annak sem
tudja senki, de legjobbnak és legszebbnek kellett lennie, mert hisz a
legjobb és legszebb leány volt bele szerelmes.
E várhoz húzódott volt Kupának szétveretése után a megmaradt
pogánysereg, remélve, hogy itt sokáig fogja tarthatni magát, s kedvező
alkalommal kironthat ismét, s újra kezdheti a harczot oltáráért, ősi
isteneért.
A várúr azonban nagyot gondolt. Elképzelé, hogy mi lesz e harcznak vége.
Beláthatlan nyomor az egész hazára, soha ki nem alvó lángja a
polgárháborúnak, unokáról-unokára szálló fogyhatlan gyűlölet és semmi
kilátás a győzelemre, a békére, a boldogságra a hazában.
És megszánta a népet, mely így elveszne a kettős harcz között, s egy
napon kezébe adta magát a királynak minden seregeivel, minden
hadnagyaival együtt, kivánva, hogy essék áldozatul ő, legyen kegyelem
seregeinek és hadnagyainak.
De megfordítva történt.
Kegyelmet ő kapott, hadnagyait lefejezték.
Azok között leánya vőlegényét is, a legszebbet, a legjobbat minden
vitézek közt.
Másnap meghalt a leány is, harmadnap eltemették, negyednapon éjjel
megjelent apjának álmában, halvány, halott arczczal.
Szép hosszú, fekete haja, mely soha befonva nem volt s térdein alul ért,
egészen megfehéredett a sírban, ragyogott mint az ezüst, kezei, arcza,
halotti ruhája, mindene fehér volt, mint a napsütötte felhő. Homlokán
koszorú liliomból és fehér rózsából. Így jelent meg alvó apja előtt.
Nem szólt semmit, csak egy levelet adott neki át, melyben mindazon
hadnagyainak neveit olvasá, kiket ő adott kézbe, s kiket miatta
lefejeztek.
A várúr megőrült álmában, felugrott ágyából, s a mint futna kifelé, a
bástya ormáról hanyatt-homlok a meredek sziklákra lerohant.
A vár azután puszta maradt örökre, minden év lebont egy követ ormairól,
minden tavasz egy virággal többet tenyészt meg kipusztult falain.
És ha olykor a babonás pór hallgatag éjszakán végig néz a láthatáron, s
lát messzünnen libegő fehér tojásdad fényt: a fehér angyal lelke az ott,
suttogja magában, s jó jelnek tekinti és azután egész éjjel tündérekkel
álmodik, mosolygó túlvilági arczokkal, kik hosszú ezüsthajjal, fehér
arczczal, fehér ruhában, mint napsütötte felleg, kápráznak el álmodó
lelke előtt.
* * *
Így szól a mese. A tábornok megköszönte a hölgy szívességét, s nyugtalan
lelke nem hagyván pihenni, indulót veretett azonnal az egész seregnek, s
lázban, kimerülten kocsijába viteté magát, szép szőke fejét phantasticus
burkolattal kék selyemkendő födé, oly jól illő halavány, szenvedő
arczához.
Mikor jól tova ment, visszatekintett, s még akkor látta háta mögött,
messze, a kék láthatáron a különös halvány légtüneményt, melynek
csodálatos neve: fehér angyal.
* * *
Ősz volt, lehullott minden virág.
Szűk, sötét szobában egyedül feküdt a magyar vezér. Egyedül, nyomorban,
betegen, távol honától.