Fehér angyal, fehér angyal!… Csillagos éj álomképe… Halvány, rezgő
ködtünemény holdsütötte távol halmon…
Mint ül ott mozdulatlanul… Lelke egy magányos csillag, mely rajta
keresztül ragyog.
Tiszta az éjjeli ég, sem felhő, sem madár nem repül át rajta.
A hold, félig elfogyva, nézi altató világgal a kedves, szép ködalakot, s
lassan, észrevétlenül merül le az átelleni láthatáron domboruló zöldes
halom mögé.
Balról komor, vén vár sötét düledékei feküsznek az erdős pusztaságban
vulkánalakú hegytetőn, félig árnya, félig csontváza egy ledűlt óriásnak,
mely öntudatlanul, holt nyugalomban mered fel az égre.
Jobbról gondolatfárasztó síkság. Avar tér, néhol domb, néhol folyam,
itt-ott fa és bokor, s egyes fehér tanya. Az egész aluszik. Az egész
néma…