Romemléke harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város! Lakóidnak egy
tizedrésze nem talál benned hajlékot, – örömet, vigasztalást senki sem.
Harangszó nem hívja imádkozni a te népedet, zeneszó nem hívja őket
vigadni, egy tornyod, egy templomod sincsen, egy mulatóházad, egy
vendéglőd – sehol; csak romjaid vannak és inséged és szomorúságod.
Hajh, nem ilyen voltál te hajdan! A melletted elröppenő gőzösök vendégei
két torony kúpjait látták messziről ragyogni, egyes, kettős keresztek,
sasok és aranygombok fénylettek azoknak tetőin. Voltak templomaid,
miknek egyike páratlan volt Magyarországon fresco festményeivel, volt
szép újonépült dunasorod, mely egészen nagyvárosi tekintetet adott, egy
szép főutczád emeletes épületekkel, – nagy megyeházad, mely három
utczára feküdt, udvarán példányos dolgozó-intézettel, – iszonyú falakra
épült városházad, – pompás kálváriád, nagyszerű köziskolád a reformáltak
templomával szemben, regényes angol sétányod a város keblében, – roppant
katonai kórházad és igen víg, igen jókedvű néped.
A Duna közepén kis sziget feküdt, a ki azt ismeré, fogalma lehetett a
paradicsomról. Kemény dobogó-híd vezetett oda a városból, a sziget egyik
végétől a másikig hosszú út ment végig egyenesen, kétfelől óriási
pálma-jegenyék soraival beszegve, miknek túlsó végén ha a nyári nap
aláment, arany hálóval szőtte be az egész ligetet.
Nyáron itt mulatott a kedélyes népség; a sziget kertekre volt osztva,
mik gyümölcsöt termének az egész vidék számára; télen, ha a hideg
szobáikba szorítá, víg társaságok gyűltek házról-házra, az ismerősök
összeszedték egymást, örültek, vigadtak; a környék ifjai, szépjei itt
jöttek össze népes tánczvigalmakban és ha nagy ünnep volt, a reggeli
harangszóra komoly, jóképű nép hullámzott a templomok felé,
selyemruhákban a nők, nagy, nehéz ezüstlánczos mentékben a férfiak s ha
kellett áldozni, ott sem voltak ők fukarok, egy népszerű lelkész
egyetlen templomi beszédére leszedték a férfiak ruháikról az ezüst
gombokat, a nehéz filigrán lánczokat s mind lerakták Isten dicsőségére a
templom küszöbénél. Ez adakozásból épült a templommal szemben a
nagyszerű iskola.
Mindez volt! Volt és nincs többé.
Rettenetes tűzvész elhamvasztá házaid két harmadát, a legszebb részt; a
főutcza, a dunasor, több, mint ezer ház porrá, hamuvá égett; elégett
három templom, köztük a kéttornyú a szép fresco-festményekkel, melynek
tornyait már egyszer hetven év előtt a földrengés döntötte össze;
elégett a nagy városház, a roppant megyeépület, dolgozóház, kóroda és a
piacz egészen.
A mi még megmaradt, azt a golyók rombolták össze s a mit az ágyútűz
megkimélt, neki jött a jeges árvíz s mind, mind ledöntötte…
Oda a sziget is, szép fái kivagdalva, elpusztítva; a híd, mely a
várossal összeköté, leégve.
Oda a jókedv, oda a régi öröm, a templomba, a vigalomba járás ideje, – a
víg társaságok, az ünnepek harangja, a farsang zenéje elhallgatott, – az
utczák üresek, a házak építetlenek, a nép elszegényült.
Most már feljöhet a szivárvány, nincs minek elpusztulni többé.
* * *
Rémséges éj volt. Fagyott, csikorgott és a népség mégis künn töltötte az
éjet a szabad ég alatt.
A város fölött a bombák pattogtak.
Süvöltve repültek a romlás szárnyatlan dæmonai a csillagos égen, fényes
tüzes karélyt irva maguk után.
Tűzfarkát csóválva futott kigyózó röpttel a szikraokádó congrevrakéta,
míg a nehéz bomba lomha kanyarulatban emelkedett mindig felebb, mindig
felebb, mintegy taszigálva a belől perczenkint kilövellő tűztől, míg
egyszerre a magasról sebesen megfordulva csapott alá, nagyot
mennydörögve, a hová leesett.
Némelyik fent a levegőben pattant szét, egy perczre napot gyujtva az
éjszakai égen s messze szórva hulló darabjait az alanti háztetőkre.
Mint meggyulladt planéta repült a szurok-koszorús teke s közben-közben
egy-egy izzó golyó, mint haragos vörös vészcsillag, mely a pokolból jő
fel.
Úgy tetszék, mintha a pokol fölülkerült volna az égen s ott csatázna az
angyalokkal és csillagokkal s szórná alá a földre mennydörgő zuhanással
a letépett csillagseregeket.
Rémséges éj volt.
A tűzgolyók egyike meggyujta egy épületet, a ház egy percz alatt
lángokban állt, a szél megragadta lángjait, felkapta a szomszéd templom
tetejére, mely a nagy tűztől még épen maradt, a szikraözön záporként
hullt a templom tetejére s nemsokára lángok csaptak ki annak oldalán is.
A reformátusok temploma égett.
Föl, föl, ti buzgó hitsorsosok, jőjjetek elő rejtekeitekből, templomtok
ég! Egy ember, ha meghal, születik helyette más, de az Isten házát ki
fogja felépíteni újra? Elő a fecskendőkkel! Egyetlen szent háza az még
várostoknak, hol fogtok imádkozni, ha az is elpusztul? Siessetek!
Templomtok ég!
Nehány bátor férfi megkisérti az oltást, de kevesen vannak! – nagy
munkával sikerül nekik golyók zápora közt megakadályozni a tűz tovább
terjedését; a templomot megmenteni nincs elég kéz, bár a kevesek mindent
megkisértenek, a tűz már a torony lépcsőibe kezd elharapózni.
* * *
Az égő templom fénye messze világít a sötét éjszakában.
Udvard felől az éji tűzvilágnál egy csapat lovas látszik ügetni a
megszállt vár felé. A lovasok huszárok, vezérök alacsony, zömök férfi,
hosszú szőke szakállal és életpiros arczczal, mely most még pirosabb a
tűz visszfényétől s lelke haragjától.
Midőn a parthoz érnek, az őrszem megállítja őket, a vezér egy iratot
vesz ki kebléből, melynek olvasta után a helyparancsnok
katona-üdvözléssel köszönti az érkezőt s átszállíttatja a városba. Azon
utcza végén, mely a Vághoz vezet s melyet a monostori telepek golyói be
nem járnak, nagy csoport kardos férfit talál a jövő idegen, kik ott
állnak egy tömegben s nézik távolról a tüzet.
Nézi őket, – honvédek. Jobban nézi. Látja, hogy csalódott, nem honvédek,
csak honvéd tisztek.
Oda lépett hozzájok.
– Mit keresnek önök itt? kiált rájok kemény, parancsoló hangon.
– Kicsoda ön? kérdi sértett büszkeség hangján egy kövér, szakállas,
bajuszos ember, aranyos mentegallérral; képéből kilátszik, hogy valami
képviselőből ütött őrnagy, ki féltében állt be katonának.
– Az én nevem Guyon Richard, felel az érkezett, mától fogva e vár
parancsnoka. Mit keresnek önök itt? E névre nehány hang a tömegből
éljenezni kezdett.
– Nekem nem éljenek kellenek, hanem hőstettek. Miért nincsenek önök a
tűznél? miért nem oltanak?
– Engedelmet kérek, tisztelt tábornok úr, szólt meghunyászolt hangon a
szakállas, termetes őrnagy, parlamentaris positurát véve parancsnoka
előtt, ott oly sűrűen röpkednek a bombák, hogy az oltást megkisérteni
csupa vakmerő istenkisértés és életkoczkáztatás lenne.
– Katonának ott a helye, a hol a golyók hullanak! mozduljanak önök!
– Engedelmet kérek, de az ellenség valóban elég illoyalis módon nemcsak
bombákkal, melyek közül némelyik százhatvan fontot nyom, nemcsak tüzes
golyókkal és röppentyükkel, miknek végére 6 fontos gránát van ragasztva,
de sőt shrapnellel is lövöldöz az égő házak fölé, mentegetőzék az
aranynyakú táblabiró s nagyon ki akart magáért tenni egy válogatott
diætai dictióval.
– Tetszik önnek menni, vagy nem? vágott közbe röviden a kis férfi s
nyeregkápájából egy pisztolyt vont elő s azt oly hidegvérű képpel
irányzá a raisonnirozó homlokának, miszerint az bizonyos lehete felőle,
hogy ha még egyet szól ellene, lelövi mint egy tököt.
– Könyörgöm, hebegé, csak szerény véleményemet akartam kifejezni.
– Én nem szoktam sokat beszélni. Én nem szoktam katonáimnak azt mondani
veszély idején, hogy «előre!», hanem azt, hogy «utánam». A ki becsületes
ember, hallotta, mit mondtam. S ezzel sarkantyúba kapta lovát a tábornok
s előre nyargalt.
A téren egy férfi sem maradt, mindnyájan követték.
Egy óra mulva tenger nép oltotta a tüzet; legelől a tábornok maga, ki
mindenütt ott volt, hol a veszély legfélelmesebbnek mutatta magát. Ott
járt a süvöltő ágyúgolyók között, mik sürűen hullottak a tűzbe és a
körül.
– Nem kell félni a golyótól, biztatá embereit, a ki nem fél tőle, azt
nem éri soha. Minden századik golyó talál csupán! Csak minden ezredik
talál!
Azon perczben mellette álló segédét üté le a lóról egy huszonnégy fontos
teke.
A tábornok meg nem zavarodva a beszédére elég mal a propos jött eseten,
mondá:
– És ha talál, az a legszebb halál!
A népség éljent kiálta rá, égő lángok között, dörgő ágyúgolyók
ropogásainál, harsogó éljennel üdvözlé a nép az új várparancsnokot.
Midőn megérkezék, a torony lépcsői már le voltak égve, a harangok
megolvadva hullottak alá egyenkint égő állványukról s keresztültörték
magukat a templom boltozatán.
– A toronytetőnek nem szabad elégni.
Ő mondta és a nép reggelig oltotta a tüzet s a torony érczfedele aranyos
gombjával még máig is fennáll.
Így mutatta be magát a branyiszkói hős új alattvalóinak.
* * *
Másnap siettek tisztelkedni hozzá táborvezetői, kiket keményen
megpirongatott érte, hogy miért engedik a várost lövetni, ostromoltatni
oly seregtől, mely a helyőrségnél számra alig nagyobb, hogy miért
engedték meg az ostromlóknak, hogy az átelleni hegyen batteriákat
állítsanak fel, melyekről a várost keresztül-kasul lőhetni.
A tisztek igérék, hogy máskép leend ez a tábornok alatt s távozának.
Utánok a város előkelői jöttek tisztelkedni, derék, becsületes parókás
férfiak, anno 1790-ből származva, kiket a tábornok igen szívesen
fogadott s közülök legkivált azzal a jeles, kitünő férfiuval igen
kedélyesen mulatott, a ki arról lőn nevezetessé, hogy egy vele vacsoráló
pufók, vereshajú, piros gallérú kortesnek elhitte, hogy ő Kossuth Lajos
s e hitében mind e mai napig szilárdul megfeneklett.
A tábornok mindenkit, ki hozzá tisztelkedni járult, másnapra meghítt
magához ebédre, a város előkelőit is megtisztelé e kitüntetéssel, kik
azt méltányló bizalommal fogadák.
– Oh, igen jól fogunk mulatni, biztatá meghívott vendégeit, törve az
igéket.
Megjegyzendő, hogy a tábornok a magyar nyelvvel majd épen oly
kegyetlenül bánt, mint a magyar ellenségeivel.
– Csak azok oda által békét hagynának ezuttal, jegyzé meg az ismerős
táblabiró-őrnagy, ki képviselői tekintélyénél fogva bizalmas lábon
kivánt állni a parancsnokkal, mely megjegyzés, hogy nem lehetett épen
rendén kívül, tanúsíták a jelenlevő bizalmas urak helybenhagyó
fejbiczczenései.
Az észrevételt tevő circumspectus őrnagy a parancsnok komoly arczából
azt itélte, hogy bizonyosan e tárgyról gondolkozik, jónak látta egy
irányadó eszmét hozni indítványba, mely ilyenforma tervet
tartalmazhatott:
– Vajjon nem lenne-e jó e napra fegyverszünetet kérni az ostromlóktól,
hogy békén lakhatnók el a tisztelt parancsnok úr megérkezésének ünnepét?
A tábornok türelmes, szelid hangon válaszola:
– Az nem érne semmit, mert nem adnák meg.
– Hát azon esetben van itt a casamatákban egy nagy hosszú terem, melyben
tán kétszázan is elférnénk.
– Valóban?
– Sőt még tán egy zenebanda is beférne mellénk.
– S oda nem hatnak be a bombák?
– Oh még a százhatvan fontosak sem. A boltozat erős s fölötte két ölnyi
földsánczolat. Mi ott kényünkre poharázhatnánk, toasztirozhatnánk,
dictiózhatnánk, a zenebanda húzná, az ifjak tánczolnának és az ellenség
még csak egy kis körmünket sem bánthatná.
– Valóban szép gondolat… önök tán máskor is tartottak ott már
tánczvigalmakat?
– Oh, a télen majd mindennap. Míg az ellenség oda künn a fagyon
sánczokat hányt, mi azalatt a biztos sáncz alatt tánczoltunk s mikor ők
legjobban iparkodtak a bombákat a városra szórni, mi csak nevettük az
egészet a lőréseken keresztül. Hahaha!
Az őrnagy úr igen mulattatóan tréfásnak találta ez ötletét, míg a jelen
volt városi előkelők kissé savanyú képeket vágtak hozzá, annak
emlékében, hogy a tréfapohárban a váron kívül maradtak számára a sepreje
jutott.
A tábornok nem nevetett, nem is haragudott. Az egész tervet igen szépnek
találta s a búcsúzó deputatiókat azon reménynyel engedé távozni, hogy a
jövő napon olyan pompás mulatságban részelteti őket, a minőt még soha
életökben nem kóstoltak.
* * *
Másnap a tábornok szállásán, a várbeli pavillonban, nagyszámú
vendégsereg csoportozott össze, ünnepi ruhákban, ünnepi képekkel.
A tábornok szokott udvarias nyájassággal fogadott mindenkit s miután
segédei jelenték, hogy az előkészületek meg vannak téve a banquethoz,
felhivta vendégeit, hogy szíveskedjenek vele odáig sétálni.
Gyönyörű meleg tavaszi nap volt, a kaszárnyákból lejött a katonaság,
vígan éljenezett egy fényes csoportot, mely a tábornokot körülfogva,
kedélyes discursus közt hullongott az ó-vár kapuja felé.
A csoport közt a hasas, szakállas őrnagy vette magának a legnagyobb
fáradságot, különösen a tábornok mellé furakodni, hozzá szüntelen
beszélni, úgy, hogy a kik nem hallják, hogy mit beszél, azt képzeljék,
miként ő és a tábornok a legintimebb szövetségben élnek és legjobban
értik egymást.
– Méltóztatott megtekinteni a sánczot? kérdé a legnyájasabb hangon,
melyet valaha főispáni helyettes korában tanult.
– Minden sánczot megnéztem, még korán reggel. Jó karban vannak.
– Igenis, de specifice azt az egyet, a melyet tegnap méltóztatott
általam említtetni hallani?
– Úgy? Helyesen. Ott fogunk ebédelni.
– Hehe. Igenis? A táblabiró-őrnagy majd kibujt a bőréből örömében.
Magamon kívül vagyok, hogy szerény indítványom képes volt parancsnok úr
helybenhagyását megnyerhetni.
Eközben az ó-vár udvarára ért a vendégcsoport.
A kérdéses bástya óriási tömör falaival épen a Dunára fekszik, teteje a
falaknak magas földhányattal van befedve, mely ismét gyönyörű zöld
gyeppel kirakva, egyike lehet a legszebb sétányoknak.
A bástya keleti fokán egy kis rondella van építve, hol a hajdani
várparancsnok, Bakonyi, szép derült időkben vígan szokott mulatni ifjabb
ismerőseivel. Oh akkor az emberek sokkal barátságosabb lábon állottak
egymással.
Most e rondella előtt hosszú asztalok voltak megterítve,
virágbokrétákkal, süteményekkel és palaczkokkal rakva, a rondella maga
körül volt tüzködve nemzeti lobogócskákkal, kettő-kettő minden oszlop
mellett.
A bástyához közeledő vendégek nagy része észrevette a sáncz tetején
terített asztalokat s azoknak láttára furcsa érzések között kezdte
találni magát, mik egészen különbözők azoktól, melyeket az ember más
körülmények között terített asztalok látására érezni szokott.
Csupán a táblabiró-őrnagy úr nem tartá e körülményt komoly aggodalmakra
méltónak s midőn a bástya üregéhez vezető ajtót elérték, kivált a tömeg
közül, szolgálatkészen ajánlva magát vezetőül a bástyaterembe, hová ő
már legjobban tudja a járást.
– Nem arra, nem, kiálta a parancsnok, fel a bástya tetőre. Látja ön,
hogy ott van számunkra terítve.
Az őrnagy mosolyogni akart, de nagyon vaczogtak fogai.
– Tábornok úr tréfálni méltóztatik, hisz itt a teremben sokkal jobb,
sokkal kényelmesebb.
– Mit gondol ön? Ilyen szép tavaszi napon bevenni az embernek magát egy
rekedt barlangba, hova csak két arasznyi lőrésen süt be valami
világosság. Ez vétek volna a természet ellen. Itt, itt a szabad levegőn.
Itt lehet jól vigadni.
Az őrnagy szépen megköszönte magában az ilyen vigasságot.
– S mi mind oda fenn fogunk ebédelni? kérdé reszkető állal.
– Természetesen. Természetesen. S miután látta a tábornok, hogy itt
megint az a körülmény forog fenn, a hol neki e helyett «előre!» azt kell
mondani «utánam!»: maga indult előre a bástya lépcsőin; vendégei búsan
kullogtak utána, s inkább hasonlítottak egy áldozatra vezetett
martyrsereghez, mint valami lakodalmas menethez, kik még ma tánczolni is
akarnak.
A táblabiró őrnagy pedig nem hogy furakodott volna a tábornok mellé, sőt
nagyon is hátul kezde maradozni, világos jeleivel a magát skizzirozni
törekvés hajlamának.
Azonban ezuttal a tábornok volt az, ki őt fölkeresé, karon fogta,
fölvezette a bástyára s tartotta beszéddel a bizalmas férfiut.
– Minő pompás kilátás! Mint nyalják a habok a bástyák fokait, – a
túlparton mind ide látszanak az ostromlók sánczai; amott egy pár réstörő
ágyú látszik, szinte bele látni, úgy ide van fordítva; túlnan állnak a
taraczkok, egy bombavető mozsár, – gyönyörű tiszta az idő. – Ni most egy
tüzér jelenik meg a sánczon, ki lehet venni vörös hajtókáit a távolból.
Gyönyörű idő.
Annyi bizonyos, hogy ha e beszéd alatt erősen nem fogta volna a
parancsnok a maga emberét, az, – dicsőség ide, dicsőség oda, – de úgy
leszaladt volna a bástyáról, a mint csak illik, így azonban nem tehete
egyebet, mint hogy sóhajtva kérje a jó és rossz idők adóját magában,
hogy bárcsak egy olyan ködöt támasztana az átlátszó levegő helyett
hirtelenében, hogy az asztal egyik végén ülők ne látnák a tulsó végén
ülőket.
A vendégek azonközben nagy fészkelődések közt helyet foglaltak az asztal
mellett, nagyobb resignatióval tán nem fogtak még lakomához az apostolok
utolsó vacsorája óta.
A tábornok maga mellé jobbfelől ülteté a bizalmas őrnagyot, mert a haza
atyját a katona-öltönyben is ki kelle tüntetni.
Eközben fel kezdték hordani az ételeket. Evés és ivás közben lassankint
kiderültek a kedélyek, a bor belső világa elűzé a józan félelem borúját.
Az emberek elkezdtek egymással diskurálgatni, majd tréfálni, később
kaczagni, úgy, hogy az őrnagy úr alig győzte szomszédjait könyökkel
taszigálni, s az átellenieket lábbal rugdalni az asztal alatt, hogy
lassabban beszéljenek, míg ő maga oly óvatossággal rakta le kését és
villáját, valahányszor felvette, hogy azzal legkisebb zörejt ne okozzon,
s evés közben szüntelen hátra tekintgetett a tulsó parton álló ágyúk,
mozsarak és tüzérek felé, miközben aztán majd a nyakába öntötte a
levest, majd a fülének vitte a szájának szánt falatot, majd üresen kapta
be villáját, melyről leejtette a pecsenyét, az édes ételbe borsot,
paprikát hintett nagy bőséggel, s a salátához feltett eczetet mind egy
lábig megitta – a ráfigyelmezők nem csekély mulatságára.
Maga a tábornok is csendes benső megelégedéssel nézte áldozatját, ámbár
ebbeli gyönyörűségét kifejezni nem volt is szokása.
Az őrnagy azonban egész ebéd alatt itta a vizet, hogy egy gödény is
megsokalta volna, azt állítva, hogy igen melege van. A mi nem lehetett
minden valószinűség nélkül.
Ebéd derekán, mikor már mindenki arczán nyiltak a jókedv rózsái, az
őrnagy úr is rávette magát, hogy meg fog szólalni, s jó közel hajolva a
parancsnok füléhez, súgva mondá neki:
– Ugyan jó, hogy az ostromlók is most ebédelnek, s nem vehetnek
bennünket észre, milyen nagy baj lenne abból!
– Az igaz. Ott kellene szegényeknek hagyni az ebédjüket és bennünket
mulattatni.
Az őrnagy úr ismét szépen megköszönte magában az olyan mulatságot.
A parancsnok ekkor egy poharat töltetett meg magának igazi tokajival, s
azt fölemelve, maga is fölkelt; látszék, hogy valakiért inni akar.
Csak nem lesz oly gondatlan, hogy most toasztozzék? gondolá magában a
testes őrnagy, s elszörnyedt magában e vakmerőség lehetőségét felfogva.
– Uraim! szólt erős, csengő hangon a parancsnok. E pohár a magyarok
hazájáért!
– Éljen! harsogá e szóra minden ajak, s a vendégek felugráltak
helyökről, s poharaikat csengve összezördíték. E névre minden félelem
eloszlott. E név hallatára, kik mámorosok sem voltak, azok is
megrészegültek, háromszor ordíták rá rivalgó hangokban az éljent!
A táblabiró őrnagy kétségbeesetten terjeszté ki feléjök kezeit, csitítva
a rá nem hallgatókat, mint ki egy kitörni készülő forradalmat iparkodik,
de nem bir elfojtani. S hogy kétségbeesése tökéletes legyen, a harmadik
éljen szó után a rondellában elrejtett katonai zenekar rákezdte
harsogtatni a Rákóczy-indulót.
– El vagyunk árulva! kiálta az ember, s szinte hanyatt esett székestül
együtt. Az ostromlók észrevettek bennünket, uram! tábornok úr!
parancsnok úr! vezér úr! itt az idő, hogy menjünk innen; az ellenség
ágyúi mind nekünk vannak szegezve, itt benünket rögtön bombákkal fognak
elárasztani.
– Az csak nekik fog fáradságot okozni, felele a tábornok hideg vérrel.
Egyébiránt látni akarom, hogy mint tudnak czélozni.
– De én nem akarom, az én életem nem csupán a magamé, az én életem a
hazáé is, nekem azt könnyelműen koczkáztatnom nem szabad. Azzal még az
országyűlés is parancsol.
– Megtörténhető esetre nézve én a felelősséget magamra vállalom kegyed
becses élete miatt az országgyűlés előtt. Egyébiránt parancs van kiadva,
hogy a sáncz sorompóin senkinek, míg magam el nem megyek, távozni nem
szabad.
Az őrnagy aggodalmai azonban nem voltak minden ok nélkül, mert az
ostromágyúk csakugyan, a várfokról jött zenehangok által az ott
mulatókra vonatván a figyelem, elkezdtek durrogni, s hánytak mindenféle
golyóbisokat a lakmározó társaság felé.
– Azonban mi is erélyesen fogjuk magunkat védeni, szólt a tábornok,
helyéről meg sem mozdulva és segédeinek intett. Hozzátok elő a
batteriákat.
Jégben hűtött pezsgőpalaczkokból volt e batteria, melynek pukkanásai
furcsán paródiázták a túlparti ágyúdörgést, míg a tajtékzó tűznedv
nőttön növelte a vigadó társaság szilajult jókedvét.
A zene mindenféle magyar dalokat hangoztatott eközben szakadatlanul, ha
egyik banda elhagyta, a másik kezdte rá, a társaság az ismerősebb
nótákat együtt énekelte a trombitákkal; úgy tetszék, mintha kétszáz
emberi torok és vagy ötven trombita azon vetekednék egymással, hogy
melyik birja a másikat elnyomni.
A bombák pedig hullottak jobbra-balra, némelyik a Dunába esett s ott
pattant szét a víz fenekén, el nem oltva annak árjaitól, s kétfelé
csapta a felzavart hullámot.
Süvöltött, pattogott valamennyi, de még csak közel sem járt egy sem.
A jókedvű nép szinte mulatta magát rajtuk; a melyik a levegőben pattant
szét, annak «fórát» kiáltottak; a melyik fejük felett repült el, azt
pohárral kinálták, hogy igyék egyet, ha elfáradt; a melyik a sáncz
árkába esett, azt biztatták, hogy majd kötelet eresztenek le neki, azon
jőjjön fel; a rakétát póznának csúfolták, a bombát úritöknek és a
golyókat fövetlen gombócznak.
Egyszóval az egész társaság kikapott a félelmen, s mit azelőtt szent
borzalommal nézett a messzeségből, most a közelben igen mulatságos
játéknak találta.
Csak a táblabiró-őrnagy úr állt ki ezalatt halálverítékes kínokat.
Le-lekapta a fejét minden bomba előtt, mely száz ölnyi magasban repült
el a sáncz fölött. Féloldalt fordult a közeledő golyónak, s valahányszor
egy bomba szétpattant, mindannyiszor oly mozdulatot tőn, mintha igen
nagyon hátba ütötték volna.
Ebéd után estefelé a zene és vigalom hangjai többeket felcsaltak a város
szépei közül a veszélyes sánczokra, tán ők már szokva voltak az
ostromhoz, jobban mint férfiaik, vagy erősebb volt bennök a kiváncsiság
a vigalomban részt vehetni, mint a bombák iránti félelem.
A hold is feljött szépen, s holdvilágnál, zenehangnál a tűzrekapott
fiatalság tánczra kerekedett a vidék szépeivel, s úgy járták a csárdást,
mintha az átelleni menydörgés egyéb sem volna, mint a nászvezető vőfély
pisztoly-puffogatása.
A táncz rendkívül tetszett a tábornoknak, s minthogy tetszését eléggé
nem birta elrejteni, azt nyerte vele, hogy egy eleven kaczkiás menyecske
kiidézte ülőhelyéből, s úgy megforgatta a tolnai lakodalmason, mint
valami villi az úton előtalált gavallért.
A parancsnok mindezt angol phlegmával hagyta magán megtörténni, s miután
megértették vele, hogy a magyar tánczot háromszor szokták újra járni,
ugyanezt a manœvret kétszer hagyta magán ismételni csókolni való
hidegvérű képpel.
Egy rövidke epizód okozott csak némi intermezzót az általános
vigalomban. Valami eltévedt gránát a tánczolók közé talált égve leesni,
a félénkebbek félreugrottak, a bátrabbak vízzel akarták leönteni, egy
plane kalappal akarta lefülelni, mint valami kergetett ürgefiut.
– Mindenki helyén maradjon! kiálta a tábornok.
A katonák a parancsszóra veszteg maradtak, legfelebb hölgyeiket
iparkodtak a veszély elől elfedni, a kik viszont kiváncsian nyujtogatták
ki eleven mellvédeik mögül kandi fejecskéiket, nem foghatva fel a
fenyegető veszélyt a maga nagyságának mivoltában.
De annál inkább fölfogta annak borzalmát a szakállas őrnagy úr. A mint a
gránát sisteregve a sánczra esett, ő is megtörte erőszakos bátorsága
bilincseit, s kitörő ordítással, melyben az eddig kiállottakért
kárpótlást látszott magának venni, nem nézett sem előre, sem hátra, nem
kereste, hol alacsonyabb a sáncz, hanem a hol legközelebb érte a szélét,
levetette magát az árokba, s midőn a négy ölnyi magasról a különös
isteni gondviselés épkézláb lesegíté, szétnyúlt a földön, négyfelé vetve
két kezét, két lábát és várta behunyt szemmel, hogy mikor fog hát
rászakadni az ég?
A gránát azonban sebesen pörgött egy helyben, mint egy búgó csiga, a
belőle kijövő rakétaláng fényes tűzkereket hányva maga körül. Mindenki
várta, hogy mikor pattan szét s kit fog agyonütni.
Egyszerre megállt a gránát. Megszünt forogni. A tűzkarika elmúlt.
A kik ismerik az ilyen állatnak a természetét, tudják, hogy azon percz
között, midőn a gránát rakétaszerve ellobban, s a között, midőn a belső
szikra a lőporhoz érve, az üres golyót szétszakítja, van egy rövid
pillanat, melyben a gránát megáll.
E nyugodt pillanatban hirtelen felszökék helyéről a parancsnok, s a
gránátot felkapva, hirtelen lehajtá a sánczárokba.
A rögtöni szakadó dördület odalenn bizonyítá, hogy a hajítás épen jókor
történt, ellenben a rákövetkező ordító bőgés azt látszott mutatni, hogy
tán nem épen jó helyre.
A gránát alig két arasznyira pattant el a hasaló táblabiró-őrnagytól,
kinek ugyan – hála instinctusának, – porczikája sem sérült meg általa,
de ki aznapságtól fogva a jobbik fülére még most is nagyot hall.
E rövid kis bravour után, melynek hitelességéről szemtanúk kezeskednek,
a tábornok oszolni engedé a társaságot, mely most sokkal nyugodtabb
tekintettel fogadá az érkező tűzgolyókat, mik a félelem nymbusát e
naptól fogva ellátszottak veszteni.
A távozóknak nyugodt éjt igért a tábornok a zajos nap után.
Szavát be is váltá, – még azon éjjel kiütött egy csapattal a nádorvonal
felől, s kényszeríté elhallgatni az ostrommozsarakat…
* * *
Az idő fut, egymásután vesznek a mult napok, s velök a mult dicsőség.
Elmult a jó kedv, a hír ragyogványa, a tündöklő álmok.
Komárom! Romemléke a harczi időknek! Elpusztult, kiszenvedett város!
Mi maradt belőled annyi fényből, annyi hatalomból?