– Egyikünk sem, felele az oláh. A mint rajtuk rohantunk a frátye két
pisztolyt húzott elő tüszejéből s egyikkel a fátát lőtte agyon, másikkal
önmagát.
– Ti mind ott voltatok?
– És még többen is.
– Menjetek vissza. Mondjátok meg a többieknek is, hogy jőjjenek ide. Azt
a pénzt, a mi a szökevényeknél találtatott, ki fogom mindnyájatok közt
osztani. Siessetek, egy se maradjon el; a ki nem jő, annak a része a
többire jut.
Az oláhok ujjongva és nagyokat ugrálva távoztak el.
A tribun bezárta az ajtót s azután a földre veté magát a két levágott fő
mellé, azokat százszor keservesen összecsókolá és sírt, mint a gyermek.
– Megmondtam, hogy ne menjetek Magyarország felé! ordítá keserves
szemrehányással. Miért nem fogadtátok szavamat, miért nem hallgattatok
rám!
És zokogott ellensége leütött feje felett, jobban, mintha édes apjáé
lett volna.
Azután felkelt. Szemei szikráztak. Kiegyenesedett, mint egy sziklai
szálfa s rettenetes öklét megrázva, kiálta rekedt, dühödt hangon:
– Czine mintye!
Pár óra mulva összegyülekeztek háza előtt az oláhok; ötvenen, hatvanan
lehettek. Mind vad, rettenetes arczú népek.
A tribun a két fejet egy kendőbe takarva ágyára helyezé, azután
kinyitotta nekik az ajtót.
Lupuj leghátul jött be.
– Zárd be az ajtót, hogy valaki be ne jőjjön, mondá neki a tribun,
azután körbe állítá a sokaságot s végig nézett rajtok egyenkint.
– Mind itt vagytok?
– Egy sem hiányzik.
– Mindnyájan érdemesnek tartjátok-e magatokat a zsákmányban részt
vehetni?
– Mindenikünk.
– Csakugyan te voltál-e az, ki ama vén embert lesujtottad? kérdé
Lupujhoz fordulva.
– Ugyan én.
– És te, ki ama férfit hátulról keresztül döfted? szólt, egy másikat
véve elő.
– Jól mondtad, vezér.
– És te valóban mind legyilkolád azon asszonyokat a kastélyban? mond egy
harmadikhoz.
– Nem hazudok, ha azt állítom.
– S ti mind, mind, a kik itt vagytok, egytől egyig dicsekedhettek vele,
hogy öltetek, gyujtogattatok és raboltatok?
– Mind! Mind! kiáltozák mellüket ütögetve.
– Ne hazudjatok! Nézzétek, feleségeitek az ablakon keresztül hallgatják,
hogy mit beszélünk, el fognak árulni benneteket, ha nem szóltok igazat.
– Valót beszélünk.
– Nagyon jól van, szólt erre a vezér s nyugodtan közeledett ágyához,
leült annak szélére, a két fejet eltakarta, rájok nézett, keblébe nyult,
azután kérdezé:
– Hová tettétek ezeknek testét?
– Ízekre téptük s elszórtuk az országúton.
A tribun melle mindig jobban kezde szorulni.
– Imádkoztatok-e már ma? kérdezé végre egészen megváltoztatott hangon.
– Nem még, vezér, minek az? felelé Lupuj.
– No hát imádkozzatok, mert ez az utolsó reggel, mely rátok felvirradt!
– Vezér! Eszeden vagy? Mit akarsz tenni?
– Azt akarom tenni, hogy megtisztítom a rablóktól és gyilkos
gyujtogatóktól a román nemzetet. Nyomorúk ti! Nem dicsőséget, gyalázatot
hoztatok mindenütt fegyvereinkre! Míg a hős a csatamezőn küzdött, addig
ti gyilkosok nőket és gyermekeket fojtogattatok; míg a bátrak az ágyúk
előtt álltak, ti az alvók házait rohantátok meg. Ki kell törültetnetek a
román nemzet fiai közül. Hulljatok térdre, a halál rettenetes angyala
áll előttetek. Imádkozzatok!
E szavak már a földrengés zúgó hangján voltak elmondva. A tribun nem
volt a hideg, vértelen szobor többé, egy égő tűzalak látszott lenni,
mely a népeket lehelletével pusztítani jött le.
Az oláhok megmerevedve állottak körüle. Nejeik künn sikoltozva futottak
el az ablaktól.
A tribun egy pisztolyt vont elő kebléből s a lőporos hordóhoz lépett.
Ordítva rohantak ekkor rá társai, a kétségbeesés rémsikoltása
hallatszott egy perczre, azután egy földrengető pukkanás, a havasok
megrengtek az iszonyú dördüléstől s az égig lövellő lángban, mely
szétcsapott percznyi villanattal, omló kövek, gerendák között
szétszaggatott emberi tetemek repülését látták a felriadt lakók.
A tribun lakának helyén csak egy feltúrt gödör maradt.
… A nap feljött ismét és végig mosolygott a földön.
… A fák lehullatták utolsó leveleiket.
… A Bárdy család tizenhárom tagja közül egy sem élt többé.
* * *
Kihull kezemből a toll, szívem elfogódik.
Vajha tudnám hinni, hogy mindez csak képzelet, csak egy zaklatott agy
lázas álmainak idétlen rémszörnye.
Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, a mit elbeszéltem, ne borzadjatok tőle
vissza, hisz mind ez csak költemény, csak egy nyomasztó álom.
Felébredünk és nem látjuk többé.