– Legrövidebb idő alatt. Most nyugodd ki magadat. Rokonaidról ne
kérdezősködjél, ők jó helyen vannak már, semmi bajuk sincs – többé.
A tribun hozott a leánykának ételt és italt s azok mellé különös
gyöngédséggel egy imádságos könyvecskét helyeze s azzal magára hagyta a
kétszeresen árvát.
Nehány falatot evett az szomorúan, azután felnyitá az imádságos könyvet
s nagy könyeket sírva imádkozott, míg végre eljött a jótékony nemtő, az
álom szemeire s annyi rémséges viszály után mélyen alvá az ártatlan
gyermek az igazak álmát.
A tribun félóra mulva bejött. Látta, hogy a gyermek alszik. Lábujjhegyen
odalépdelt ágya fejéhez s azután sokáig elnézte annak ártatlan alvó
arczát, míg két szemébe két köny lopózék észrevétlenül.
Hevesen törülte ki az ismeretlen nedvet szemeiből a román s mintha
megijedt volna az érzelemtől, mely szívébe lopta magát, kisietett a
szobából, ott künn a tornáczban nyitott ajtó mellett egy durva pokróczot
teríte le, arra lefeküdt s éjfélig elnézte az ég csillagait álmatlanul
és merengve.
* * *
Az elhagyott kastély ezalatt folyvást égett, rémvilágot vetve a távol
vidékre.
Körüle nagy némaság, mit alig zavar meg egy-egy haldokló végkiáltása,
vagy egy részegségéből ocsudó rekedt danája.
Kolozsvár felől egy csapat lovas üget erőtetett sietséggel a kastélyhoz
vezető úton.
Imre és társai azok. Szótlanul, komoran haladnak egymás nyomában, a nap
már fenn van az égen.
– Elkéstünk! szól egy, ki Imre mellett lovagolt, az égen megjelenő
tűzverességre mutatva. – Ott a te házad ég.
– Talán még nem, felelt emez s még gyorsabb haladásra sarkantyúzta
lovát. Társai alig győztek vele haladni.
Egy kanyarulatnál végre kitünt a völgy. Látszott a kastély, mint egy
meggyújtott máglya a hegyoldalban magasan lobogni.
Mint halálra sebzett vad, ordíta fel az ifju s kardját kirántva,
vágtatva nyargalt le a hegy lejtőjén s azután vágtatva ismét fel a
kigyóúton; egy óranegyed mulva kastélya előtt állott.
A lerombolt kapuhoz támaszkodva egy félrészeg oláhot talált.
– Hol van apám? hol vannak rokonaim? hol van kedvesem? ordítá az ifju
őrült kétségbeeséssel s kardját megforgatá feje felett, hogy az oláhot
összevágja vele.
Az térdre esett előtte és könyörgött neki, hogy ne bántsa, nem ő ölte
meg az urakat.
– Tehát megöltétek őket! sikolta fel fájdalmasan a szerencsétlen ifju s
fuldokolva zokogott és lova nyakára borult. – Jaj nekem, jaj nekem!
Ezalatt társai is oda érkeztek s fel akarták konczolni az ott talált
oláhot.
– Ne bántsátok, szólt az ifju. Kelj fel, vezess el, hová temettétek
őket. Mind megölték! egyet sem hagytak élve. Csak egyet sem! oh átkozott
nap, mely ilyen éj után is feljön az égre!
Az oláh odavezette őket egy magas földtúráshoz s remegve beszélte el,
mint temették oda mind a legyilkoltakat.
A boldogtalan család végsarjadéka szótlanul fordult le lováról, mint kit
a szél ütött meg, családja sírja mellett.
Társai felemelték s lefektették a gyepre, a hol az legkevésbbé volt
véres, azután elkezdtek azon helyt tizenkét sírt ásni.
– Ássatok tizenhármat, nyögé Imre. Ássátok meg az én síromat is.
Azután felbonták a nagy sírt s Imrét erővel elvitték onnan. A mit ott
látott volna, attól megőrülendett.
– Mind megölték, zokogá. Egy sem maradt élve!…
Kevés idő mulva társai közül egy oda lépett és mondá neki, hogy a sírban
csak tizenegyen vannak.
– Úgy egynek élni kell! kiálta fel Imre a remény egy halvány
örömsugarával arczán. Ki hiányzik? Szólj, nincs-e köztük egy ifju
szőkefürtű leányka?
A kérdezett zavarba jött a felelettel.
– Nem tudom, monda.
– Nem tudod? kérdé az ifju csodálkozva. Eredj oda és nézd meg.
A küldött nem akarta hallani az unszolást.
– Eredj, nézd meg, unszolá újra az ifju.
– Egynek sincs feje…
– Ah! ordíta az ifju, arczára csapva mindkét kezével s azután sírva veté
magát ismét arczczal a földre.
– Minek kérdezted? minek akartad megtudni?
Ekkor az oláhot kezdték el faggatni az ifjak, hogy mit tud a leány
felől? Eleinte részegnek tetteté az magát s nem akarta érteni, hogy
kiről van szó, később azonban, miután rá riasztgattak s igérték, hogy ha
igazat mond, élni hagyják, kivallá, hogy egy hintóban elvitték őt be a
hegyek közé s ott koczkát fognak rá vetni, hogy kié legyen?
– Megyek, szólt az ifju, hirtelen elhatározottan kelve fel csüggedt
helyzetéből. Megyek.
– Hová? kérdezék.
– Őt fölkeresni. Vesd le gunyádat, szólt az oláhhoz fordulva, vedd az
enyémet magadra. S gyorsan magára vette annak egyszerű vászon csuháját,
pisztolyait a tüsző alá rejtve.
– Mi követünk, bíztaták társai, fegyverrel fogjuk őt keresni
faluról-falura. Kisérni, védni fogunk.
– Nem jó. Magam megyek. Egyedül könnyebben rá akadok. Isten veletek. Ha
vissza nem térek, álljatok boszút értem.
Azután az oláhhoz fordult: «ember! tüsződ alatt egy arany medaillont
találtam, melyet öreganyám viselt egykor nyakában s melyről benned
gyilkosai egyikére ismerek; de megigértem, hogy nem hagylak bántani,
most vedd kezeimből ajándékban az életet. Csupán addig tartsátok őt
fogva, míg én túl leszek a bérczeken, hogy jöttömről társait előre ne
értesíthesse.
Ezzel búcsút vőn társaitól, egy tekintetet vetett még a tizenegy új
sírhalomra és az égő lerombolt ősi házra s azután megindult a rengeteg
sötét belsejébe, kedvesét, az ezüstszőke leánykát, felkeresni.
* * *
Az őszi deres éjszakák vörösre festék a fák leveleit, az egész táj úgy
nézett ki, mintha vérrel mosdatták volna meg.
Meredek bérczek közt járt az ifju útja, néhol a sziklafalak közt alig
kéklett keresztül a távoli égnek egy-egy foltja, a meredekről lecsüggő
fák mintha minden perczben alá akartak volna bukni. Hosszú, vastag
gyökereik szárazon csüggtek alá, mint vörös kötelek a síma oldalon,
meg-megkapaszkodva egy mohos hasadékban.
Messziről zúgva jött alá a bérczi patak, torlasztva itt-amott az
összehordott száraz leveleket; mikor áthaladt keskeny hídján az ifju,
mintha felkiáltott volna rá, hogy térjen vissza és fusson, merre futhat!
Mélyen benn a vadon erdők között, szakadékos völgyben látszik egy
elrejtett falu. Az ember alig tudja észrevenni, hogy honnan járnak bele?
A házak csak imitt-amott látszanak ki a fák közül, mintha azok, kik itt
megtelepedtek, csak akkora helyet irtottak volna mindenütt, a mekkora
egy házhelynek elég, a többit erdőnek hagyva.
De magasan a falu felett egy kiálló bérczen van épülve egy kis sziklai
lak, nagy kemény kövekből, melyhez csak egy elrejtett gyalogösvény
vezet.
Az ifju ismerni látszott már ez útat, mert egyenesen arra felé tartott.
Egy szikla előtt szent kép van felállítva. Az előtt egy oláh térdepelt
és imádkozott. Süvege és kaszája melléje volt letéve.
A mint észrevette a közeledőt, felállt, felvette a kaszát és útját állta
a jövőnek.
Imre hidegvérrel mutatta neki a pazsurát.
Az oláh megnézte azt mind a négy oldalról, azután helybenhagyólag inte
fejével: «elmehetsz» s ismét letette kaszáját és süvegét, letérdepelt és
imádkozott.
A sziklai lak előtt megállt a jövevény s elkezde annak ajtaján zörgetni.
Egy oláh jött oda és monda neki, hogy nincs otthon a tribun, csak a
felesége.
– A tribun neje? kérdé csodálkozva az ifju
– Igen, az a halavány fáta, a ki sors útján neki jutott.
– S az neki felesége?
– Ő maga mondta nekünk, igérve erősen, hogy a melyikünk szemet mer rá
vetni, szent Miklóshoz küldi a paradicsomba.
– Nem lehetne látni azt a némbert?
– Nem tanácslom, hogy nézegesd, mert a tribun ketté hasít, ha megtudja;
a ház hátulsó ablakán szokott kinézni. Eredj oda, ha akarsz, de én előbb
elfutok innen, hogy velem ne találjanak.
Az ifju a ház hátuljára kerülve, benéze az ablakon.
Ott ült a kis leány egy nyirgallyakból összerakott karszékben, előtte
kisded imádságos könyve.
Oly szép, oly halavány volt.
– Jolánka! rebegé az ifju szenvedélyes hangon.
A leány felijedt az ismerős hangra. – Oda tekinte, meglátta a várva
vártat s örömsikoltással rohant az ablakhoz. «Jer be, kinyitom az ajtót,
belül van bezárva», rebegé magán kívül, míg az ifju kinyujtott kezét
csókjaival halmozá.
Az ajtó megnyilt, az ifju belépett, a szájtátó oláh pedig
odalopódzkodott az ablakhoz s hajborzadva látta, hogy a leány nyakába
esik a jövevénynek, míg ez hevesen szorítja azt magához s édes szavakkal
halmozza el.
Azután futva futott az oláh a tribunt felkeresni s a mint azt az útban
találta, lelkendezve kezdé el neki beszélni, miként egy pór hajlékába
törve, az elrabolt fátával szerelmeteskedik.
– Hogy tudod ezt? kérdé hidegvérrel Numa.
– Láttam ablakodon át.
– S hogy mertél ablakomon benézni? nem megtiltottam-e? Térdepelj le,
imádkozz!
Az oláh elsáppadva esett térdre és kezeit összetevé.
– Lázadó! vétettél parancsom ellen. Ezért halál volna büntetésed; ha egy
szót szólsz valakinek e felől, azt ki nem kerülöd.
S ezzel ott hagyta a hirnököt, ki sokára birt ámulatából visszatérni és
még a tribun eltávozta után is ott állt térden, összetett kézzel s az
naptól fogva nem beszélt senkivel, nehogy veszélyes titkát elárulja.
A tribun pedig sietve ment fel lakába s midőn léptei hangjára a
szerelmesek elébe siettek, megállt küszöbén és néma szemrehányással
tekinte az ifjura.
– Mért kelle ily későn jönnöd!
Az ifju kezét nyujtá neki. A tribun nem fogadta el. Az én kezemen
családod vére van, sugá neki halkan. Gyalázatot hagytál jönni reám,
gyászt önmagadra.
Az ifju feje keblére hanyatlott. Kezei csüggedten estek alá.
– Fogadd el jobbját, szólt édes hangon a leányka a tribunhoz s azután
Imréhez, ő megmente téged, megmente engem is s meg fogja menteni
családunkat is.
Imre csodálkozva tekinte a leányra. A tribun megrántá kezénél fogva s
félrehuzva dörmögé:
– Nem tudja, hogy meghaltak, másutt volt akkor, nem látta családja
kimenetelét, én azzal vigasztalám, hogy mindnyájan élnek, csak fogva
vannak. Soha se tudja meg amaz éj borzalmait! Jaj mindkettőnkre, hogy el
nem háríthattuk azokat!
– De előbb-utóbb meg fogja tudni.
– Sohasem. Ti nektek el kell menni e hely színéről, el ez országból. Ki
kell mennetek Törökországba.
– Én Magyarhonba akarok menni.
– Ne tedd azt! higyj nekem és ne menj oda, rossz napok várnak az ott
lakozókra. A ti prófétáitok nem látják azokat, de én látom, én világosan
tudom azokat. Menjetek Törökországba, én útlevelet adok nektek, azzal
keresztül mehettek Moldván, Oláhországon. Itt egy erszényben pénz van
számotokra, melylyel ott összehuzódva, de egymással boldogan,
elélhettek. Ne átaljátok ezt elfogadni, családotok kincse volt az,
melyből nekem tíz férfi része jutott, azt adom nektek vissza. Igérjétek
meg, hogy nem mentek Magyarország felé.
– Nem igérem, a miről nem tudom, hogy bizonyosan meg fogom tartani, de
ha jónak látandom, követni fogom tanácsodat.
Numa megfogta a két családtag kezét és sokáig nézve azoknak szemeibe,
kérdé mély, érzelmes hangon:
– Ti szeretitek egymást?
Azok némán intének «igen»-t.
– Ti boldogok lesztek?
– Azok.
– Ti el fogjátok felejteni szerencsétlenségteket?
A boldogtalanok sírva állíták, hogy «el».
– Úgy menjetek. Isten kisérjen benneteket útaitokban. Vegyétek e pénzt,
ez útleveleket. Menjetek minél előbb, tartsatok egyenesen a szászföld
felé, menjetek Brassónak, mindenütt szabadon fognak bennetek bocsátani s
hátra se nézzetek addig, míg a havasok utolsó csúcsát sem fogjátok
láthatni többé. Menjetek. Ne búcsúzzatok. Egy szót se. Felejtsük el
egymást.
A szeretők útra keltek. A tribun nézte őket, míg szemeivel beérheté s
mikor már nem is hallhatták, még akkor is utánok kiáltá:
– Ne menjetek Magyarország felé!
Az éj eközben beállt, a tribun lefeküdt medvebőrrel terített ágyára, hol
azelőtti éjen a kis ezüstszőke leány s még azelőttin ifju kedvese aludt.
De mintha elvitték volna álmát. Nem birta azon helyen szemeit lecsukni.
Kiment. Leterítette a nyilt ajtóban a durva pokróczot, valamit érzett
keblében, a mi hasonlatos az örömhöz, a megelégedéshez, valami gyöngéd,
nemes érzelmet. És álom nem jött szemére. Éjfélig elnézte fekhelyéről az
éj csillagait, mik közül olykor egy-egy lefutott.
A méla éjben távol, igen távol két lövés hallatszott. – Az égen két
csillag futott le egyszerre.
A tribun az eltávozottakra gondolt magában s oly jól esett neki arra
gondolni, hogy azok most boldogok…
* * *
A hold már magasan járt az égen, midőn a tribunt nehéz lépések verték
föl álmából.
– Mi baj? kérdé fektéből fölemelkedve.
Öt vagy hat oláh állt előtte, köztük Lupuj.
– Két ellenségfejet hoztunk, szólt Lupuj sötét, bántó tekintetet vetve a
tribunra. Fizesd ki árukat s azzal tarisznyájából két fejet tett a
tribun pokróczára.
Az oláhok éles szemekkel, gyanúsan vizsgálák vezérük arczvonalmait.
A holdvilágnál Numa a két főben Imre és Jolánka fejére ismert.
Egy vonás sem mutatta arczán, hogy e pillanatban mit érez belől.
– Ismerheted őket, szólt az oláh, a megszökött úrfi, ki míg otthon nem
voltál, a fátáért eljött s még pénzeidet is ellopta azzal együtt, sőt a
mi több, a nálad volt pazsurákat is.