– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A fák kezdették hullatni leveleiket.
A Bárdy-kastély egyik termében látjuk a magas aristocraticus arczú
férfit fiával, a húsz éves ifjuval.
Az apa hevesen járja végig a szobát, a fiu az ablak előtt áll, rajta
katonai egyenruha. Szürke dolmány piros zsinórokra, piros csákója a
háromszínű rózsával kezében van, oldalán fényes aczélkard. Ez volt a
Mátyás-huszárok egyenruhája.
Az ifju búcsúzni jött apjához, mielőtt a csatába menne. Apja akaratja
ellen állt be Kolozsvárott az önkéntes lovagcsapatba. Az apa hevesen jár
fel s alá a szobában.
– Eredj, – minél elébb, – ne lássalak, szólt szaggatott mondatokban ott
álló fiához. Ne hidd, hogy harag szól belőlem, – félek tőled, – irtózva
tekintek rád, – eszemet vesztem, ha rád gondolok. – Egyetlen fiam vagy.
– Tudhatod, mennyi reményem volt hozzád kötve, tudhatod, mennyire
szerettelek. – De ha könyeket látsz szememben, ne hidd, hogy azok érted
jelentek meg ez arczon, mely nem sírt soha. – Mert ha tudnám, hogy az
lesz rám nézve a legnagyobb csapás, hogy te elvérzesz, azt mondanám
fejemet meghajtva: az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldva szent neve
érette. – Ha azt tudnám, hogy te és őrjöngő társaid egy dühös csatában
siralmasan fogtok felkonczoltatni, elfojtanám a könyet, mely égő szemem
tüzét oltani jő, de a ti véretek átok lesz a földön, melyre kihull! – És
a ti halálotok két ország halála lesz.
– Meghalnak és újra fognak születni.
– Az nem igaz! Azzal ámítjátok magatokat, hogy újat építtetek, midőn
lerontjátok a régit. – Szentségtörők! Ki bízta rátok a haza sorsával
Istent kisérteni? – Ki mondta nektek, hogy mindent elvessetek, a mi van,
reményben azért, a mi lesz? Századokon át ok nelkül küzdött annyi
becsületes ember e régi roskadozó alkotmány mellett? vagy nem voltak
azok jó hazafiak, vagy nem voltak bátor, vitéz emberek? Vagy azért, hogy
társaid az országgyűléseken lepisszegetik az aggodalmas hazafit, jobban
szeretik ők hazájukat, mint mi, kik ivadékról-ivadékra vért, vagyont
áldoztunk érte, s tűrtük érte, ha kellett, még a gyalázatot is, csakhogy
életét megtartsuk. Sorvadott bár kezeink közt a nemzet élete, de azért
élet volt az; ti dicsőséget igértek neki, de annak a dicsőségnek neve
«halál».
– Az meglehet. Elveszthetjük magunkra nézve e hazát, de tiz millió
népnek adunk helyette hont, mely a mi népünk volt eddig, és mégis idegen
saját szülötte földén.
– Ábrándok. E nép titeket nem fog megérteni, és az nem is lehet máskép.
A mit ti adni akartok neki, arról ő soha nem is álmodott. A szorgalom
után jóllét az, mire e népnek szüksége van. Kérdezd meg jobbágyaim
bármelyikét, van-e közöttük egy, kit éhezni hagytam volna, kinek
elhagytam volna pusztulni családját, nem segítettem-e rajtok az inség
idején, voltam-e hozzájok igazságtalan valaha? egy panaszt nem fogsz
tőlük hallani. S akkor mondd néki, hogy én mégis jogtalanul bánok vele,
mert nem hívom őt elő ekéje mellől, megkérdezendő, hogy mi véleménye van
törvényhozás, alkotmány, közigazgatás felől? Bámulni fog rád, de azért
meglehet, hogy félreértő haraggal egy éjjel rajtam ront s házamat
fejemre gyujtja.
– Annak is az idő ferdesége az oka. Hogy a nép nem érti a magasabb
eszméket, ez is a mult balgaságainak eredménye. Legyen a nép egyszer
szabad, legyen ember, mint más, akkor majd érteni fogja mindazt, mi
előtte most idegen gondolat.
– De a szabadság százezrek életébe fog kerülni.
– Nem tagadom. Sőt hiszem azt, hogy e mozdulatnak sem én, sem a mostani
ivadék nem fogja aratni gyümölcseit, hiszem, hogy azok közül, kiknek
neveit most a világ emlegeti, pár év mulva tán egy sem fog élni, s
azokat, kik elhaltak, nem fogja kisérni köny, nem dicsőség, sőt talán
gyalázat és keserű átok alvó poraikra; de megjő az idő, mely fölépíti az
általok teremtett alapon a nagy épületet s igazságot szolgáltatand azok
neveinek, kik föláldozták magukat a jövő nemzedék boldogságáért. –
Meghalni a hazáért szép; de gyilkolni a hazáért, ezrek átkát vinni a
sírba, megvetve, elátkozva halni meg a jövő milliók üdveért, az
nagyszerű, az messiási!
– Fiam! egyetlen fiam! kiálta sírva az apa, s megtörve roskadt az ifju
nyakába, s zokogott keserűen, erőszakosan. Látod e könyeket?
– Látom apám. Először életemben látlak sírni. Szívem alig birja e könyek
terhét. És én mégis elmegyek. Van okod rá, hogy sirass, mert nem hozok
fejedre örömöt, nem dicsőséget többé, s mégis elmegyek. Egy eszme, mely
erősebb a dicsvágynál, erősebb a honszeretetnél, világol lelkemben, s
hogy hitem erős, tanúm legyen az, hogy könyeidet látom, és mégis
elmegyek.
– Eredj, rebegé az apa lesújtva, megtörve. Lehet, hogy el fogsz esni s
nem látlak többet, lehet, hogy visszajösz, s nem fogod találni az ősi
házat, nem a sírt, melyben apád fekszik. De akkor is tudd meg, hogy sem
halálod óráján, sem halálom óráján – nem átkoztalak meg. Hagyj magamra!
Ezzel félrefordult, s intett fiának, hogy távozzék.
Szótlanúl hagyá ez el a szobát, s a mint kilépett, elöntötte a sűrű köny
arczát, – hagyta folyni azt keservesen, midőn senki sem látta, de a mint
legelső lépténél kardja megcsörrent, e hangra ismét visszatért arczára
az előbbi rideg elszántság, s szemeiben a könyek helyét lángoló veresség
foglalta el.
Innen apja testvéréhez, Józsefhez ment búcsúzni.
Családja körében ült az. Ikerfiai lábainál a földön játszadoztak, ő maga
kisded gyermekével mulatta magát, neje bujósdit játszott a kis
csecsemővel, ki hangosan fel-felkaczagott, valahányszor anyja az apja
karszéke mellől előbukkant.
Imre kardzörgése verte fel őket családi mulatozásaikból. A két kis fiu
odaszaladt hozzá, s összebámulta a bácsi kardját s annak fényes bojtját,
míg a kis csecsemő sírni kezdett a katonaruhában meg nem ismert ifju
közeledésére.
– Csitt, baba! neszelé őt anyja, kiemelve apja kezéből, a bácsi háborúba
megy, majd hoz onnan neked aranyos paripát.
József férfiasan rázta meg a búcsúzó kezét s mondá neki: «Isten
vezéreljen!» s halkan tevé hozzá: legkülönb férfi vagy egész
családunkban. Jól tevéd.
Azután sorba csókolák valamennyien s víg lárma közt ereszték odább.
Innen öreganyjához ment. Útközben másik nagybátyjával találkozott, a
herkulesi férfival, ki sokáig szótlanul ölelgette őt össze-vissza, s
azután elfutott tőle, egy szó, egy hang nélkül.
Az öreg nő kerekes karszékében ült, mert járni már régóta nem tudott. A
kardcsörgésre kérdezé, hogy ki jő?
A kis ezüstszőke lányka mellette ült, s pirulva, szívdobogva felelé:
– Imre.
Milyen hévvel, milyen meleg érzelemmel mondatott ki e név!
A lányka érezé, hogy ez neki több, mint rokona, épen azért, mert igen
távolról az, s hogy ez érzelem, mi őt róla álmodni tanítja, több mint
testvéri szeretet.
A szobában volt még kívülök az özvegy gyászruhás nő és a kis nyomorék,
ki bágyadt képpel kis zsámolyon a nagyanya lábainál ült.
– Minek az a kard oldalodon, Imre? kérdé reszketeg hangon az agg. Nem jó
világ az, nem jó világ. De ha az Isten mérte ránk, ki fordíthatja el? –
– Álmomban ismét halottaimmal beszéltem. Úgy tetszék, mintha mind
fegyveresen jöttek volna hozzám s intettek volna, hogy menjek velök.
Készen vagyok rá, köszönettel teszem le éltemet az Úr kezeibe. Az égen a
mult éjjel kétszer egymás után láttam tűzzel kiírva az 1848-dik év
számát. Ki tudja, minek kell ránk következni. Nem jó világ ez, nem jó
világ. Miért kötöttél kardot, Imre? Háború lesz, úgy-e? Az emberek
nagyon elszaporodtak a földön? Nem fértek el egymástól, úgy-e?
Imre szótlanul hajolt le az agg kezéhez, s azt megcsókolá.
– Tehát elmégy? Isten legyen veled útaidban; ha a kereszt alatt elmégy,
el ne mulaszd felfohászkodni az életnek és halálnak urához, szólt az
öreg nagyanya, s száraz kezét unokája fejére téve, rebegé: áldjon meg a
mindenható…
– Az én férjem is ilyen szép fiatal volt, mikor elvesztém, sóhajta a
gyászos nő, midőn öcscsét megölelé, vigyázz magadra!
A kis nyomorék zokogva karolta át bátyja térdeit, s elkényszeredett
hangon kéré, hogy ne legyen oda sokáig, mert ő félni fog idehaza.
Utoljára maradt a búcsúzás Jolánkára.
Szemeit lesütve közeledett ez a búcsúzó ifjuhoz, ki oly szép, oly deli
volt egyenruhájában, kis fehér kezeivel egy himzett kokárdát tűzött föl
az ifju szíve fölé, mely ötszínű volt: kék, arany, piros, fehér és zöld.
– Értelek! szólt a meglepetés lelkesítő örömével az ifju, s forrón
szorítá keblére a kedves leánykát, ezek Erdély színei, egyesítve
Magyarországéival. Becsületére fogok válni színeidnek.
A leányka hagyta magát öleltetni s midőn kifejle az ölelő karokból, édes
fájdalommal rebegé:
– Emlékezzél rám.
– Ha megszünök rád emlékezni, akkor halva vagyok.
S ezzel megcsókolá a lányka homlokát, még egyszer istenhozzádot monda
rokonainak s piros csákóját fejébe nyomva, eltávozott.
Kardja végig csörgött a lépcsőkön.
A földszinten lakott kis szobában az öreg atyafi, ahhoz is beszólt,
attól is elbúcsúzék. A jó öreg Simon biztatólag mondá:
– No öcsém, aztán sok törököt levágj.
– Nem a törökkel lesz bajunk, bátya, válaszolá az ifju mosolyogva.
– No hát francziát, igazítá ki magát a mult századbeli férfi.
Alant a kapuban két felnyergelt lóval várt a lovász az ifjura.
– Nincs szükségem rád. Itthon maradhatsz, monda neki Imre, s azzal az
egyik ló kantárát átvevé, felveté magát a nyeregbe, csákóját lecsatolá,
s a paripát sarkantyúba kapva, elvágtatott.
A mint a kereszt alá ért, nem jutott ugyan eszébe nagyanyja intése, de
annálinkább a kis szőkefürtű lány. Visszatekinte. Egy ablakból fehér
kendő lobogott utána.
– Te vagy ott én lelkem gyönyörűsége, ki utánam nézesz, sóhajtá magában
az ifju vitéz, s két csókot vetve vissza kezével, a meredek serpentina
kanyarulatain merész robogással nyargalt alá.
* * *
Különös idők voltak az akkoriak.
Egyszer csak elkezdtek a falvak néptelenedni, az emberek elbujdostak,
senki sem tudta hová, a házak majd mind zárva voltak, harangszó nem
hallatszott esténként, nem a munkáról haza jövő leányok éneke, csak
kicsukott, gazdátlan ebek csatangoltak a gyepesedni kezdő utczákon.
Bárdy Imre egy lélekkel sem találkozott, a mint a kis völgyi helység
utczáján végig nyargalt.
A kémények nem füstöltek, a konyhák ablakain át nem lobogott tűz. Ki
tudja, hová lett e népség?
Már esteledni kezdett az idő, a völgyre könnyű átlátszó köd szállt alá.
Imre még jókor hajnalra Kolozsvárott akart lenni, s útját lóháton egész
éjen keresztül folytatá.
Éjfél felé feljött a hold a hegyek mögül, az erdők sárguló lombjait most
ezüstre festve, az ifju vitéz holdvilágnál egyedül folytatá magányos
útját bérczek, sziklák között.
Minden csendes volt, csak a harczi mén egyhangú ügetése kopogott végig a
sziklai úton. A hámorok pőrölye s az érczzúzók kallói hallgattak
mindenütt.
Imre mélyen elmerülve ült paripáján, midőn egyszerre megállt vele az
okos állat, s fülhegyezve kezdé fejét visszatartani.
– No no, szólt hozzá az ifju, még itt nincs ágyútűz, már is félsz?
A ló ismét tovább ügetett, de fejét szüntelen nyugtalanul rázta, s
félelmesen horkolt és röhögött.
Az út egy helyen két igen közel álló sziklapart között visz keresztül,
mik, úgy látszik, mintha a tordai hasadék mintájára egy sziklának ketté
hasadt felei volnának; e parton innen száraz vízmosási árok vágja ketté
az útat, mely fölé dobogó híd van építve, jól-rosszul összetákolt
gerendákkal.
Midőn a lovag e hídhoz ért, lova fölágaskodott vele, visszafordult, s
bár mint sarkantyúzta is, nem akart a hídra lépni, hanem toporzékolva
állt meg mindannyiszor előtte.
A lovag végre boszúsan átszorítá térdeivel a reszkető állatot, s
kantárszíjával erősen nyakára vágott, mire a paripa szilajon
keresztülszökött egy ugrással a kétöles hídon, s ott ismét megfordult s
elkezdett hátrálni.
Azon perczben, hogy a ló a hídon túlszökött, éktelen ordítás hangzék elő
a hídalatti árokból, mire tán a visszhang vagy hasonló kiáltás felelt a
sziklahasadékból, s a híd alól rögtön tíz, tizenöt piszkos férfi ugrált
elő, kezeikben egyenesre ütött kaszákkal.
Ugyane perczben a sziklahasadékból is, melyen az út keresztül vitt, nagy
csoport fegyveres nép látszott előtolakodni.
Még ekkor ideje lett volna a lovagnak megfordulni, s a háta mögötti
kisebb számú tömegen keresztül gázolni magát, de ő tán szégyenlette
legelső csatáját is visszavonulással kezdeni meg, vagy lenézte egészen a
támadó tömeget, vagy minden áron Kolozsváron akart lenni a kitűzött
időre, s a helyett, hogy a hídra visszafordult volna, neki vágtatott a
sziklatorkolatnak, honnét rajzott ellenébe a vadul kiáltozó nép,
kaszákkal és vasvillákkal fegyverezve.
– Tágulj előlem! ordíta rájok közelből Imre, mire kettő rögtön
belekapaszkodott lova zablájába, a többi pedig kaszáit neki fordítva,
dühösen rohanta meg.
Két lövés durrant el s Imre kiszabadítá lovát, s az ügyetlenül hadaró
kaszák között lehete látni villogó aczélkardját, a mint szikrákat hányva
és sebeket osztva, gyorsan, mint a villám, szabdalt jobbra-balra, s
használva egy perczet, melyben a támadók elszánt rohamára tágítani
kezdtek körülötte, kiszöktetett a tömeg közül, s vágtatott előre a
sziklatorok felé.
Nem vette észre, hogy fenn a sziklák tetején emberek várnak rá nagy
kövekkel, kik, a mint a szorosba jut, védtelenül agyonverhetik.
Már alig nehány ölnyire volt a sziklatoroktól, honnét élve nem
szabadulhatott ki, midőn egy magas, óriás termetű férfi a szikláról
leszökik elébe, s lova zabláját megkapja erősen s azt ágaskodni
kényszeríti.
Az óriás fején római réz-sisak volt, balkezében két lábnyi rövid, széles
pallost tartott.
Az ifju egy csapást tett a támadó fejére, a sisak félig bevágva
lehullott arról, de kardja a csapás alatt ketté törött, s az óriástól
felemelt paripa két hátulsó lábára állva, súlyegyent veszte s lovagját a
parthoz vágta, ki az esés alatt elszédülve, végig terült a földön.
E perczben egy lövés esett az ifju felé a sziklatetőről.
– Ki lőtt ott? ordítá dörgő hangon az óriás.
A vérszomjas oláhok üvöltve rohantak a lefegyverzett martalékra, ki
önmagáról nem érezve, védtelenül hevert a porban.
De a halálüvöltést túldörgé az óriás szava:
– Ki volt az, a ki reám lőtt?
Az oláhok megdöbbenve álltak meg körüle.
– Nem rád akartam lőni, tribun, hanem a huszárra, rebegé egy köztük
reszketve, kit az óriás éles tekintete már messziről kiszemelt.
– Hazudsz, áruló, golyód pánczélomat ütötte, ha vasingem rajtam nincs,
most halva vagyok.
Az ember holt halaványra sápadt.
– Tégedet az ellenség fizetett meg, hogy legyilkolj.
A vádlott szólni akart, de nyelvén megfagyott a hang.
– Akaszszátok fel, ő áruló!
A tömeg dühödten esett neki a vádlottnak s azt a levegőbe kapva, rohant
oda valami közel fához, s a sikoltozás bizonyítá, hogy az itélet
végrehajtatik.
A tribun egyedül maradva az elalélt lovaggal, hirtelen felugrott annak
lovára, a szédült ifjut keresztbe fektette maga előtt, s mielőtt a
vérszomjas tömeg visszaérkezett volna, elvágtatott vele, visszafelé az
úton, melyen az ifju jött.
A hídnál akkor is állt egy csomó fölkelő, a tribun köpenyével letakarta
az ifjut, hogy ne lássák, mit visz, s a hogy elhaladt mellettük,
futtában kiálta eléjük:
– Jertek utánam Topánfalvára!
S azután mikor már gondolta, hogy nem láthatják többet, hirtelen balra
félrekanyarodott egy meredek hegyi úton s befelé törtetett az erdők
sűrűjébe.
* * *
Reggeledett. A nap szétlövellé az őszien vöröslő hegyek felett első
sugárait.
A szédült ifju meg-megmozdult lázas álmában s halkan rebegé e nevet:
«Jolánka». A napsugár melegen kezde sütni arczára, lezárt szemeire s
percz mulva felveté azokat az ébredő.
Kis egyszerű szobában lelte magát, melynek egyetlen ablakán besütött a
reggeli nap.
Ágya, melyben feküdt, egyszerűen hársból volt fonva s medvebőrrel
leterítve, lábához háttal fordulva egy öles termetű férfi támaszkodott,
keresztbe font karral s az ablakon kibámult.
Az ébredés neszére megfordult a férfi. A tribun volt.
– Hol vagyok? kérdé Imre, kábultan keresve emlékét a mult éj
eseményeiből.
– Házamnál, felelé röviden a tribun.
– Ki vagy te?
– Nevem Numa, tribun a román hadseregnél, ellenséged a csatában, most
gazdád, ki nyughelyet ad és oltalmaz.
– Miért nem hagytál megölni embereidnek?
– Mert a harcz egyenlőtlen volt. Százan egy ellen.
– De nélküled kiszabadultam volna közülök.
– Nélkülem ott vesztél volna. Tíz lépéssel odább védtelenül
agyonhajigálnak a hegytetőről.
– S te nem akartad azt?
– Nem, mert gyalázatot hozott volna a románok nevére.
– Te ábrándos embernek látszol, tribun.
– Épen, mint te. Ismerlek Kolozsvárról. A mi téged hevít, az hevít
engemet is. Te szereted nemzetedet, én is szeretem az enyémet. A tiéd
műveltebb, nagyobb, az enyém elhagyatottabb, mostohább; annál keserűbb
az én szerelmem hozzá. Téged boldogít a te honszerelmed, engem
nyugalmamtól foszt meg. Te fegyvert fogtál nemzetedet védni, mielőtt
tudnád ellenségeid számát s ismernéd barátid erejét; ezt tettem én is;
lehet, hogy mi veszünk el, lehet, hogy ti vesztek el, lehet, hogy
elveszünk mind a ketten, de azért, hogy a fegyvert elássák a földbe, nem
emészti meg azt a rozsda.
– Nem értem fájdalmaidat.
– Nem érted? Hiszed-e azt lovag, hogy bár azóta tizennégyszer folyt le
száz esztendő, hogy Diurbanus vitéz seregeit leverte a római sas, ez
elbutult nép közt most is vannak családok, kiknél ivadékról ivadékra
származnak át a mult dicsőségnek rémlő hagyományai; hogy itt most is
vannak, kik meg tudják mutatni, mely erdő áll mostan Sarmisægethusa
helyén, micsoda város épült ott, hol egykor Decebál összetörte a
consulok hirhedett seregét. S jaj azon városnak, ha arra kerül a sor,
hogy a sírok, melyekre házakat építe, megnyiljanak, s ismét csatatér
legyen a népes utczák helye! Mivé lett e nép, annyi dicsőségnek örököse,
a híres dákok s a világhódító legiók maradványa? Én nem vádolok senkit,
hogy miért tette őt azzá, mi most, de engem se vádoljon senki, ha azzá
akarom őt tenni, a mi volt.
– S hiszed-e te, hogy itt az idő?
– Nekünk nincsenek prófétáink, de úgy látszik, hogy a tieitek sem látják
a jövendőt. Most megkisértjük mi; ha nem sikerül, unokáink; nekünk nincs
mit veszteni, néhány emberélet legfölebb és az igen olcsó. Ti többet
koczkáztattok, nektek annyi veszteni valótok van, s mégis gyülekeztek a
harczok lobogója körül; hát még ha volnátok, mint mi, nép, melynek
semmije sincs, mely közt nincs egy tehetős ember, nincs egy tudományos
fő, melynek minden harmadika pópa nevet visel, s mégis minden századik
tud csak olvasni; mely ki van zárva a hivatalokból, mely él tengődve a
legkeményebb kézimunka után, melynek még csak egy neves városa sincs a
hazában, melynek háromnegyedét lakja. Mire kérdezné e nép, hogy jelen-e
az idő, melyben meg lehet halni, vagy újra születni? Nyomorúsága van,
egyebe nincs; ha legyőzetik, ezt nem veszi el tőle senki. Rosszul
gondoskodtak nyugalmukról, kik egy népet ennyire hagytak sűlyedni.
– Mi nem a nemzetiségért fogtunk fegyvert, hanem a világszabadságért.
– Azt rosszul tevétek. Nekem mindegy, akárki legyen felettem, csak
igazságos legyen hozzám, s népemet emelje fel; míg te megosztanád néped
nagyságát, hatalmát, befolyását, előnyeit, csakhogy uratlan hazában
élhess.
Riadozó lárma szakítá félbe a két bajnok párbeszédét. Egy csapat oláhság
jött rendetlen tömegben a tribun háza felé, elől egy póznára tűzve
diadaljelül hozván a huszár piros csákóját.
– Ha ott hagylak, most fejedet mutogatnák ott kalpagod helyett.
A tömeg megállt a tribun ablaka előtt, s meglátva a vezért,
üdvkiáltásokkal rivalga reá.
A tribun rövid beszédet intéze hozzájok oláh nyelven, mely után többen
hevesen kezdtek hozzá feleselni, s a póznára tűzött kalpagot nyujtogaták
felé.
A tribun zavarodva fordult az ifjuhoz, ki azalatt félre egy szögletbe
vonult.
– Neved kalpagodra volt irva? kérdé tőle elszörnyedve.
– Igen.
– Boldogtalan! A nép dühös, hogy tégedet nem talált s nevedet olvasva,
apád házára fog rontani.
– S te megengeded-e azt?
– Ellene nem állhatok neki, mert akkor bizalmát elveszítem. Semmit sem
akadályozhatok meg.
– Adj ki nekik. Töltsék rajtam bosszújokat.
– Az nem használna semmit. Elárulnám vele, hogy megmentettelek, s
családodat még sem szabadíthatnám meg.
– És ha legyilkolják azon védtelen ártatlanokat, kire fog e vér
gyalázata szállni?
– Én reám. De módot adok neked e gyalázatot elhárítani rólam.
Megteszed-e?
– Szólj.
– Álruhába öltöztetlek, menj sietve Kolozsvárra, gyűjtsd össze ottan
társaidat s jőjj kastélyod védelmére. Ott elvárlak s megharczolok veled;
ha sorsom akarja, ott megölhetsz, vagy én tégedet, s a harcz nem lesz
gyalázatos többé, férfi férfi ellen leszünk, sereg sereg ellen, nyilt,
becsületes csatában.
– Köszönöm, köszönöm, rebegé az ifju, forrón szorítva meg halálos
ellensége kezét.
– Siess, ott egy pórgúnya, vedd magadra, mutasd meg e pazsurát s említsd
nevemet, ha kérdenek, az mit sem tesz, hogy oláhul nem tudsz, embereim
szokva vannak hozzá, hogy magyar urak álruhában hozzám járdogálnak, s
arczodat éjjel látták, rád nem ismernek.
Míg az ifju sietve átöltözködött, addig a tribun népéhez beszélt,
helybenhagyta azok szándékát, s útba indítá őket a kastély felé, igérve,
hogy utánok sietend.
– Fogadd el paripámat emlékül, szólt az ifju a tribunhoz.
– Elfogadom, a csatában visszaszerezheted tőlem, siess, el ne késsél. Ha
elmaradsz, gyász lesz reád, én reám gyalázat.
Percz mulva az ifju lovag oláh pórköntösben siető léptekkel haladt a
hegyeken keresztül vivő gyalogösvényen Kolozsvár felé.
* * *
Éjfél után járt az idő.
A Bárdy-kastély lakói mélyen aludtak, a rács ajtaja zárva, az ablakok
sötétek, midőn egyszerre pokolbeli ordítás riasztja fel álmaikból a
szunnyadókat.
– Mi lárma ez? kiált ágyából felszökve József, s az ablakhoz rohan.
Künn néhány égő fáklya fényénél rémséges néptömeg hullámzását látni, kik
kaszákat és fejszéket forgatnak a levegőben, fenyegető ordítással.
– Az oláhok! ordítja remegve egy berohanó lovász, ki a rémítő zajra
ijedten futott fel ura szobájába. Az oláhok! ordítja egy másik, ki amazt
sarkában követi. Minden fehér, miként a fal.
– Be kell zárni az ajtókat, szól teljes lélekjelenléttel a férfi; a
főajtót torlaszoljátok el az ebédlő asztalaival. Híjátok elő Barnabást
és az öreget, az asszonyok vonuljanak az épület hátulsó szobájába. Nem
kell zavarba jőni. Ti mindnyájan gyűljetek a rondellás szobába, honnan
az egész épület megvédhető.
S ezzel ágya fölül két jó fegyverét leakasztva, sietett bátyja, Tamás
szobájába.
Már akkor az fel volt öltözködve. Csodálatos, hogy épen legpompásabb
magyar ruháját vevé fel magára, s oldalára nehéz, kirakott görbe kardját
köté fel, különben igen nyugodtan járt fel s alá. Az ő szobájából dőlt
ki az udvarra a kérdéses rondella.
– Hallod e zajt? kérdé belépő öcscse, kinek arcza lángolt.
Tamás vállat vont rá. «Előre tudtam ezt», felelé és hideg vérrel járt
végig termében.
– S nem készülsz védelemre?
– Minek az? Le fognak bennünket ölni. Készen voltam és most is készen
vagyok. Ennek meg kell történni.
– De nem fog megtörténni, ha bátran viseljük magunkat. Nyolczan vagyunk
itt férfiak, a ház falai erősek, az ostromlók fegyvertelenek és a hely
sem védi őket. Itt napokig tarthatjuk magunkat ellenök, míg Kolozsvárról
segély érkezhetik.
– El fogunk veszni, felelé hidegen Tamás és egy vonás sem mozdult meg
arczán.
– Tehát fogom én védni a házat egyedül ellenök, nekem nőm, gyermekeim
vannak, nekem öreg anyám, nekem nőtestvérem van itt. Én védni fogom
őket, ha egyedül maradok is.
E pillanatban jött Barnabás és Simon, s velök a gyászruhás özvegy
testvér.
Barnabás egy roppant húszfontos vasbuzogányt hozott jobb kezében, fogait
csikorgatva szikrázó szemekkel jött, látszott rajta, hogy egymaga képes
volna neki menni az egész tömegnek.
Utána jött az özvegy, egyik kezében két vontcsövű pisztolyt hozva.
Legutól jött az öreg Simon, sírt, reszketett és könyörgött, hogy valami
erőszakosságot ne tegyenek.
– Bátran viseljétek magatokat, szólt az özvegy száraz hangon. Ingyen nem
kell adni az életet.
– Jertek ki velem, verjük el őket a pokolba, harsogá a herkulesi ember,
forgatva kezében a nehéz buzogányt, mint egy nádszálat.
– Nem kell hirtelenkedni, szólt közbe József, álljunk ide a rondellába,
innen minden közeledőt lelövöldözhetünk, s azután ha arra kerül a dolog,
a lépcsőkön megvíhatunk velök egyenkint.
– Én tölteni fogom fegyvereiteket, biztatá őket az özvegy.
– Az Istenért! rikácsolá közbe Simon, mit akartok tenni?! Ha egyet
megöltök, ők mindnyájunkat felkonczolnak.
Ne tegyétek azt. Szóljatok hozzájuk békítőleg, igérjetek nekik bort,
vezessétek le a pinczébe. Adjatok nekik pénzt, engeszteljétek ki. Öcsém
Tamás! Szólj te nekik! lihegé az öreg, Tamáshoz fordulva, ki megindulás
nélkül járkált a szobában fel s alá.
– Hiába az engesztelés, hiába a védelem, vesztünk bizonyos, felelé az
hidegen.
– Nincs időnk késni, szólt József türelmetlenül, szedd le a fegyvereket
a falról Barnabás, adj minden cselédnek egyet, ők álljanak a ház hátulsó
ablakaira, itt elegen leszünk mi ketten. Hugom állj az ablak közé, hogy
valami kő ne találjon. Ha töltesz, a golyókat nagyon le ne verd, hogy
bizton lehessen czéloznunk.
– Nem, nem hagylak benneteket lőni, rikácsolá az ősz, elrángatva
Józsefet az ablaktól, nem szabad lőnötök! maradjatok veszteg.
– Eredj öreg a mennydörgőbe. Szentelt vízzel akarsz tán bennünket
védelmezni kőzápor ellen?
E szavakra több kő repült be nagy zajjal az ablakon, törve a
szekrényeket, miket ért.
– Csak addig várjatok, rebegé Simon, míg én beszélek velök, bizonyosan
megengesztelem őket, ismerem, tudok a nyelvökön beszélni. Hisz mind jó
emberek, mind ismerőseim, oda megyek hozzájok.
– Rossz gondolat. Ha könyörögsz nekik, megölnek, ha bátorságot mutatsz,
meghunyászodnak; maradj itt és fogj fegyvert.
Az öreg e szavakat már nem hallá, lerohant a lépcsőn, egy hátulsó ajtón
kibocsáttatá magát az udvarra, mely még akkor nem volt elfoglalva s
elkezde oláhul beszélni siralmas, zokogó hangon az ostromló tömeghez.
Azok egy kőoszlopát a vasgádor kapujának iparkodtak nagy hámori
pőrölyökkel lerombolni, egy közülök beugrott a már tört résen. Simon
ahhoz fordult. Megismeré.
– Fiam Lupuj, mit akartok itten? bántottunk mi titeket valaha?
Emlékszel-e rá, mennyi jót tettem veled, feleségedet kigyógyíttattam a
nagy betegségből, tégedet a katonaságból kiváltottalak; mikor marhád
eldöglött, helyette nem adtam-e neked két szép tinót? Nem ismersz-e
engem, fiam Lupuj?
– Nem vagyok én most fiam Lupuj, hanem kurucz! kiálta az oláh s a
kezében volt nehéz kalapácscsal fejére csapott a könyörgő öregnek.
Irtózatos sikoltással rogyott az össze és meghalt.
E perczben ledőlt a kapubálvány, a vaskapu kifordult sarkából s az
ostromló tömeg beomlott a résen, rárohanva a legyilkolt tetemére s
fejszével elvágva annak ősz, véres fejét.
Fenn a rondellában mindezt látták.
Mint egy veszett vad, vérben forgó szemekkel rohant ki e látványra a
szobából Barnabás, míg József óvatosan a falhoz vonva magát; a mint
rokona ősz fejét egy karóra szúrva fölemelték, azon embert, ki e karót
kezébe fogta, lelövé, – egy másik kapta föl, azt is lelőtte. Lőtt,
lelőtte egymás után, a melyik a főt felemelte, míg végre nem mertek
hozzányulni többé.
A gyászos nő töltötte a kilőtt fegyvereket, Tamás nyugalommal ült meg
egy karszékben.
Barnabás ezalatt felrohant a padlásra. Ott több nehéz darab hevert
néhány szétszedett vaskályhából, azokat oda hordta egy padlás-ablakhoz,
mely épen a ház kapuja felett volt.
Azután kidugta nagy, lángoló arczát az ablakon, letekintve a tomboló
tömegre s várta, míg nagy csoportban az ajtó körül gyülekeztek s
elkezdték azt befelé nyomni, feszegetni.
Ekkor felemelt egy mázsányi darabot a vaskályhából s két kézzel feje
fölé kapva, lezúdítá azt az ostromlók fejére.
Siket ordítás hallatszott fel erre; a kaput ostromlók szétugrottak,
négyen vagy öten halva maradtak ott, halálra sujtva a levetett
vasdarabtól.
Percz mulva újra még dühösebben rohanták meg az ajtót s a ház ablakait
és a padlástetőt egyszerre kőzápor borította el.
A kapu döngött a vas súlyok ütéseitől.
Barnabás, daczára a repülő köveknek, kiült a padlásablakba s onnan
szórta alá vad erővel a súlyos öntött vasdarabokat, két három embert
ölve meg minden hajítással.
A rondellából ezalatt folyvást egymásra következtek a lövések. Egy sem
esett hiába. Az ostromlók igen sokat vesztettek s már-már csüggedni
kezdének az ajtó sikertelen döngetése után, midőn egy lovász sápadtan
nyargalt fel a pusztító Barnabáshoz, akadozó nyelvvel jelentve, hogy a
kastély túlsó oldalát lábtókon kezdik megmászni az oláhok s a cselédek
nem birják őket visszatartani.
Dühödten rohant le Barnabás.
A hátulsó teremben egy csatlós halálosan összehajigálva feküdt már s
lehete hallani az ablakhoz közeledő ostromlók kiáltozását, kik oda
hágcsót támasztottak, s most másztak felfelé.
Barnabás oda ugrott. Látta, hogy a tulsó terem ablakához egy másik lábtó
van állítva, melyen át már az oláhok az ablakon kezdenek beugrálni,
leküzdve a csekély ellenállást, míg a másik lábtón közeledő főket lehete
kivenni.
– Ide nyomorultak! ordítá dühösen s megragadva két kézzel a lábtót,
egyet csavarintott rajta s megrázta azt, hogy az emberek mind
lehullottak róla s azután két végénél fogva emberfeletti erővel felemelé
azt, mint egy vaserejű gőzgép s a levegőben megcsóválva, rettenetes
csapással ejté rá a másik lábtóra.
Közepén ketté törött az az iszonyú csapásra, felső része a
rákapaszkodókkal együtt hanyatt esett alá, egy közülök az ablakpárkányon
félkézen függve maradt, míg hallatlan erőlködések után inaszakadtan
zuhant le s odalenn összetörte magát.
Barnabás ajkai tajtékot túrtak, szemei véres karikákban forogtak, arcza
kék volt. Így rohant be a szomszéd szobába.
Egy ostromló odabenn rekedt, ki legelső hágott fel a lábtón. Ezt ott
találta.
Az ember elsápadt, kiejté kezéből fejszéjét, a mint Barnabást meglátta.
A rémület megmerevíté, oly iszonyú volt ez ember tekintete.
Őrült haraggal rohant ez ellenére puszta kézzel s megkapva annak
mentségül kinyujtott egyik karját, annálfogva magához rántá
ellenállhatlan erővel s azzal kivágta azt a magas ablakon, hogy az ember
messze elrepült, bukfenczeket hányva a levegőben.
– Ide még a hányan vagytok! ordítá a vasgyúró. Szája egy kőütéstől
vérzett, úgy nézett ki, mintha vért ivott volna. Ide valamennyien, ide
jőjjön, a ki szörnyű halált akar halni!!!
E perczben rémes kiáltás hallatszott a ház belsejében.
Az oláhok felfedezték a hátulsó kerti ajtócskát, melyet Simon maga után
gondatlanul nyitva hagyott s azon belopózva, már a ház belsejében
voltak, midőn egy nőcseléd észrevette jöttüket s halálos ijedtében
elsikoltá magát, jelt adva a veszélyről az ostromlottaknak.
Azt rögtön leszúrták.
Barnabás elszántan ragadta fel nehéz vasbuzogányát, a mint a kiáltást
hallá, s futott a lépcső felé.
A folyosón találkozék testvérével, ki észrevéve a berohanást, felhagyott
a kapu védelmével s kezeiben hozva fegyvereit, jött szintén a lépcsőre,
kisérve az özvegy testvértől.
– Eredj hugom az enyéimhez, szólt József a gyászos nőhöz, vidd fel
mindnyáját a padlásra; mi megpróbáljuk a lépcsőket fokonkint védeni.
Nőmet, gyermekeimet csókold helyettem. Ha megölnek bennünket, úgy hiszem
egy sírba fognak hányni. Ott találkozunk.
Az özvegy távozott. A két testvér némán kezet szorított s azután
kiálltak a lépcső fokára s várták elleneiket.
Nem soká kellett várniok.
Halálos boszúvágygyal rohant fel a vért szagolt csapat a szűk lépcsőn s
megtámadá az oltalmazókat.
– Hah! Ilyen közel szeretlek benneteket! hörgé Barnabás s két kézre
fogva vasbuzogányát, elkezde közükbe sújtani a támadóknak.
Sebesen, mint a szélmalom szárnyai, súlyosan, mint a haragos istennyila,
hullottak előre, mindig egy helyre csapásai. Kit egy csapás ért, az
többé föl nem kelt. Zúzott fők, betörött mellcsontok, derékban
elnyaklott tetemek kezdtek heverni a lépcsőn. A súlyos buzogány iszonyú
döngése s a halálordítás rémségesen tölté be a visszhangzó boltozatokat.
A támadók hanyatthomlok rohantak vissza a bestialis roham elől, bár a
hátul jövők tolták előre az előttük állókat. A vaskezű ember
fáradatlanul verte őket vissza, rést törve magának a zsufolt férfitömeg
közt faldöntő buzogánya csapásaival.
Már szinte a lépcső aljáig verte őket vissza, midőn a támadók egyike, ki
egyik fülkében elbújt, s kit ő észre nem vett, a mint háttal felé
fordult, egy roppant nyárssal hátulról keresztül döfte.
Irtózatos ordítással fordult meg a legyilkolt, buzogányát az előtte
hátráló tömeg közé hajítva s a düh mondhatlan kifejezésével arczán
ragadá meg vállainál fogva végső erejével gyilkosát s vele együtt a
földre leesett.
A négy elsőt, ki oda rohant a gyilkosnak segíteni, testvére lövései a
földre teríték, ki miután fegyvereit mind kilőtte, megfordított
puskaagygyal rohant testvére védelmére s rövid küzdés után
lefegyvereztetett.
Kivitték a sziklai vaskereszthez, arra fölfeszíték s ott végezték ki
rettentő kínok közt.
Midőn a másik testvért el akarták választani az átnyalábolt gyilkostól,
már akkor mindkettő halva volt. Utolsó erejével kiszorítá gyilkosából a
lelket, karjai úgy merevedtek meg ellensége agyonszorításában.
Le kelle vagdalni kezeit, hogy az oláhot kivehessék belőle – holtan.
Csak Tamás, a legidősebb testvér élt még a férfiak közül s nyugodt
arczczal várta gyilkosait hálótermében.
Karszékében ült, előtte karos ezüst tartóban két szál viaszgyertya
égett, éles árnyékokban tüntetve ki az aristocrata határozott nemes,
büszke vonásait.
Ott ült nyugodtan, – hallá közeledni a zajt ajtajához – és szíve nem
vert hangosabban, nem sebesebben, mint azelőtt.
Kihúzta széles görbe kardját, letette maga elé az asztalra s azután nagy
homlokát tenyerébe hajtva, nézett annak ismeretlen betükkel beirt fekete
lapjára.
A lárma mindig közelebb jött. Egy csapás esett ajtajára; megnyílt az, be
sem volt zárva.
A nemes felkelt karszékéből, kardját felvette az asztalról s baljával
széke támlájára dőlve, némán, hidegen állt meg ellenei előtt.
Szitkot szórva rohantak rá azok, véres fegyvereiket rázva fejük fölött,
minden fegyver csepegett a vértől.
A nemes mozdulatlanul állt, mint kőszobor, míg ellenei két lépésnyire
jutottak hozzá, akkor megvillant kezében a fényes fekete kard, s a
támadók egyike állig ketté hasított koponyával esett lábaihoz, a
másiknak vállban csapta el ellene kinyújtott karját.
Egy szót sem szólt. A dühnek egy hangja sem jött ki ajkán. Arcza hideg,
fehér maradt, szemei nem forogtak, nem szikráztak, némán, mereven néztek
előre támadói feje fölött el, büszke megvetéssel, míg villogó kardja egy
vímester ügyességével fogott fel minden ellene intézett csapást s oszta
hideg vérrel kiszámított vágásokat támadói arczára, fejére.
Azok dühösen ordítottak rá. Mentül többet megsebesíte közülök, annál
dühösebb rohammal ostromolták. Ő hidegen, lenéző arczczal küzdött velök,
csak kinyujtott karja mozgott, egész alakja állt merően, mint szobor,
merően, mint arcza vonásai.
Mintha mondta volna, hogy még viadalban is tíz paraszttal ér fel egy
nemes.
Végre egy ráhajított kasza nehéz sebet ejte kifeszített lábán. A
fájdalomnak egy sziszszenése nélkül csuklott féltérdére a nemes, s
küzdött tovább a rádülő tömeg ellen. Kardját feje fölött forgatá. Mindig
azon halavány, hideg arcz, azon merev, büszke tekintet.
Hosszas, daczos, fárasztó küzdés után mindig összébb-összébb
roskadozott, végre hanyatt esett. Egy hangja nélkül a fájdalomnak,
egyetlen halálhörgés nélkül.
A tömeg dühének árjai összecsaptak holtteste felett, s pillanatok mulva
fejét emelék föl, saját kardjára szúrva. Még akkor is mindig azon
halavány, hideg, fájdalomtalan arcz, azon merev, büszke, lenéző szemek.
Ő volt az utolsó férfi a családból, kivel meg kelle küzdeni.
Az ő elestével nem maradt egyéb a háznál, csak nők és gyermekek.
De a támadók közül száznál több hevert holtan elterülve az udvaron,
ajtók, ablakok előtt, a lépcsőkön, a szobában, s ha szünt a
diadalkiáltás, hallani lehete a haldoklók és sebesültek kínos
jajgatását.
* * *
Csak nők és gyermekek maradtak még a családból.
Ezeket azon pillanatban, midőn a zendítők a kastélyba betörtek, a
gyászos testvér felvitte mind a padlásra, annak ajtaját nyitva hagyva,
hogy ha férfi testvéreik hátrálni kényteleníttetnek, oda
menekülhessenek.
Ott várták a család gyöngébb tagjai a harcz kimenetelét, remegve,
figyelve a csata-ordítás hangjaira, s annak zavaros kiáltozásaiból
itélve jót, rosszat.
Végre elhalt a zaj. A támadó ordítás megszünt. Ezek oda fenn azt hitték,
hogy az oláhok vissza vannak verve, s könnyebbült kebellel várták
testvéreik közeledtét.
Azok már akkor a túlvilágon voltak.
Lépések hangzottak a padláshoz vezető lépcsőn, nehéz, súlyos lábak
léptei.
– Ezek Barnabás lépései! kiálta örömmel az özvegy, még mindig kezében
tartva a két pisztolyt, s futott a padlás ajtajához.
Egy vértől részeg alak lépett elébe onnan, várt testvére helyett, dühtől
és győzelemtől izzadó arczczal.
Az özvegy rettentő sikoltással szökött vissza az ablak elől, s azután a
kétségbeesés kimagyarázhatlan bátorságával fogta rá pisztolyát s az
embert mellbe lőtte, hogy az hanyatt esett utána jövő társai vállára.
A másik lövéssel az özvegy tulajdon keblét szakította össze.
Most menjünk e helyről. A mik ezután történtek, azt látni nem emberi
szemnek való.
Nyomorúan, kikeresett kínzások közt gyilkoltattak le valamennyien, nők
és gyermekek, s holt testeik azon padlásablakból szórattak alá, honnét
Barnabás hajigálta le az ostromlók fejére a vaslemezeket.
Legutoljára hagyták az öreg nyolczvan éves nagyanyát, hogy lássa
kiírtatni egész családját. Szerencséjére az ő szemei régóta nem nyiltak
meg a napvilágnak, s nemsokára felhozta rájok az Isten örök mennyei
világosságát.
A holttesteknek azután egy közös sírt ástak, mindnyáját abba hányták
bele, legfölül oda veték a kis síró csecsemőt reájok s eltemették holt
családja közé.
A sírás még órákig hallatszott a föld alól.
– Még egy hiányzik, mondának, a mint a holttesteket megszámlálták. Csak
tizenegyen vannak itt, még egynek valahol élve kell lenni.
S ezzel újra felrohantak az üres szobákba, összetörtek minden bútort,
széthasgatták a szöveteket, felkeresték a padlások, pinczék minden zugát
és nem találták az egyet sehol.
Végre egy közülök elkezdte a falakat sorba kongatni vaskalapácsával, s
midőn egy helyt üres döngés felelt ütéseire, örvendő ordítással ada jelt
czimboráinak, hogy ide jőjenek.
Egy rejtek-ajtó volt ott, mely a falakkal egyenlőre festve, egy tágas
fülkét fedett el.
Nehány fejszecsapással be volt törve az ajtó.
– Itt van! itt van! ordíták a közel állók, míg a többi vérszomjú
kiváncsisággal ágaskodott fel, meglátni a martalékot.
Ott feküdt a kis ezüstszőke árva, halványan, behunyt szemekkel.
Nénje, midőn többi rokonait a padlásra vivé, mintegy elősejtelemmel ide
rejté őt e fülkébe, melyet még a házi cselédség sem ismert.
Ájultan feküdt ott, kezében éles kés volt, melylyel meg akarta magát
ölni, s midőn gyönge kezei megtagadák ez iszonyú szolgálatot,
kétségbeestében elhagyta eszmélete.
Ah! ordítának az oláhok, arczaikon a vérszomj még iszonyúbb eszmék
pokoli vigyorgásával vegyülve.
– Ez közös préda! ordíták többen.
– Egy szép leány! egy úri kisasszony, hahaha! röhögének, épen a rongyos
oláhoknak való! s piszkos, véres kezeikkel ragadták meg a leányka
gyöngéd karjait.
– Mi történik itt? ordítá e pillanatban egy mennydörgő férfias hang. Az
oláhok hátra néztek. Egy férfi állt közöttük. Mindnyájuknál egy fejjel
magasabb, fején réz-sisak, melyen hosszú vágás nyoma volt látható, bal
kezében rövid római kard, arczvonásain ős római jellem.
– A tribun! mormogának mind s utat nyitottak előtte.
– Mi történik itt? kérdé, s meglátva az alélt leánykát egy oláh kezében,
parancsolá neki, hogy tegye le a földre.
– Ez is ellenségünk, felelé az daczosan.
– Hallgass, nyomorult, ki azt hiszed, hogy a román nemzet fiainak
asszonyokat kell ellenségül keresni. Tedd le a földre.
– Nem úgy van vezér! szólt közbe daczosan Lupuj, ismered törvényeinket,
melyek nekünk közös prédát igérnek. E leány itt nekünk zsákmányunk. Ez
közosztályra megy a győzelem után.
– Ismerem törvényeinket jobban, mint te, kamasz. Közosztály minden
zsákmányból; de ugyanott van, hogy a mi el nem osztható, arra sorsot
vetünk.
– Jól van vezér. Egy paripa meg egy tinó persze, hogy el nem osztható,
arra sorsot kell vetnünk, de egy leány mindnyájunké lehet.
– Én azt mondtam, hogy nem lehet, s szeretném látni, hogy ki fogja azt
mondani, hogy lehet?
Lupuj ismerte már a tribunt, s többé egy szót sem szólt, a többi is
hallgatva vonult vissza a leánytól. Csupán egy hang kiálta a tömeg
közül, hogy: «lehet!»
– Ki mondta azt? álljon elő.
Egy fiatal, befont hajú oláh lépett elő, kissé részeg volt, ostoba
vigyorgással állt a tribun elé, s fejével hátrafelé biczczentve, mellére
ütögetett öklével: «én mondtam».
Alig ejté ki ez utolsó szavát, midőn a tribun, balkezét felkapva,
egyetlen csapással úgy ütötte le az ellenmondó fejét, hogy az annak háta
mögé esett, míg a fejetlen test térdre bukva, mindkét karjával átölelte
a tribun térdeit.
– Állítja még valaki, hogy lehet? kérdé az óriás, kegyetlen szigorral.
Az oláhok elcsendesülve vonultak félre.
– A hintó elébe fogjatok lovakat, a leányt bele kell ültetni s azután
hozzátok Topánfalvára, bárkinek fogja adni a szerencse, joga van azt
kívánni, hogy úgy jusson reá, a mint én most őt rátok bízom. A kinek
kedve találna jönni a még senkinek nem ítélt prédát csak egy tekintettel
is bántani, arra csak vigyorogva tekinteni is, vagy bántó szót mondani
róla, gondoljon erre itt és tanuljon példájából, szólt a tribun a
lábainál heverő holttestet elrugva maga elől, s azzal inte kardjával a
tömegnek.
– Most menjetek, pusztítsatok, raboljatok!
A népség ordítva szétrohant, a tribun pedig a hintóba emelteté az alélt
szűzet, s azt a család nehány hív jobbágyaira bízva, útnak indítá a
hegyek közé.
A kastély fél óra múlva lángokban állott, a tűz az ablakokon csapdosott
ki, feketére festve a falakat. S mikor minden tűzbe lángba volt borítva,
az oláhok lerohantak a pinczébe, felverték a hordók fenekeit, s úsztak a
kiömlő bor és pálinka tengerében, vad éneket dalolva, míg fejük fölött
égett a ház.
Azután rajostul elvonultak onnan, zsákmánynyal rakottan, ott hagyva
szerteszét halottaikat és holtrészegeiket.
* * *
Az ájult leánykát a tribun házába vitték. Bántani senki sem meré, de
azért valóságos jogot tartva hozzá mindenki, jól szemügygyel tarták,
hogy meg ne fosztassanak tőle, s ott vártak tömegestől, míg a tribun
megérkezett, s azután betolakodtak vele együtt a szobába, tele töltve a
pitvart és tornáczot is.
A zsákmányt mind lerakták előtte, mert egyenlően kelle abban osztozni
mindenkinek.
A vezér elosztotta azt egyenlő részekre, s abból mindenkinek
kiszolgáltatá a maga osztályrészét.
Csupán neki jutott tíz ember része a ragadományból, a többi egyenlően
osztozott fejenkint.
Többen a zsákmány kiosztása után haza takarodtak, csupán egy nagy része
az oláhoknak osztály után is ott maradt, sovár pillanatokat vetve a
legutól maradt ragadmányra.
Halványan, mozdulatlanul feküdt a medvebőrrel terített hárságyon a szép
leány, alig lehete rajta észrevenni, hogy él.
– Ti koczkát vetni maradtatok itt úgy-e a leány birtoka felett? kérdé
Numa az ott várakozóktól.
– Biz igen, felelé Lupuj, szemtelen vigyorgással fészkelődve álló
helyében. Koczkát fogunk vetni, a ki legtöbbet vet, azé lesz. Ha ketten,
vagy tízen, vagy húszan vetünk egyformát, annyian fogjuk bírni.
– Csak egyé lehet, szólt közbe szárazon Numa.
– Tehát akkor azok egymás közt újra koczkát vetnek.
– A koczkavetés nem ér semmit. Lehet, hogy ketten maradunk s nap-estig
egyformán hajítunk.
– Hát kártyázni fogunk rá.
– Azt nem engedem. A kik ravaszabbak, megcsalhatják az együgyüeket.
– Jó, hát ird le neveinket cserepekre, vessük azt egy hordóba mind, a
melyiket kihúzod, az vigye el a leányt.
– De hiszen ti olvasni nem tudtok s én azt a nevet olvashatnám le, a
melyik nekem tetszenék.
Az oláh türelmetlenül kezdte vakarni a fejét.
– No hát mondj te valami okosat, tribun.
– Fogok mondani. Tegyük próbára, hogy melyikünknek van legnagyobb
bátorsága, a melyik legvakmerőbb lesz közöttünk, a melyik legjobban
bebizonyítja, hogy semmitől sem fél, azé legyen a leány, az egyuttal meg
is fogja érdemelni.
– Nem bánom! kiáltának valamennyien. Mondjuk el, melyikünk mit tett?
abból itéld meg aztán, ki a legbátrabb köztünk. Én öltem meg a legelső
Bárdyt az udvaron, testvérei szeme láttára.
– Én törtem be az ajtót, mikor legjobban hányta rám a vasdarabokat az a
széles ember.
– De én voltam az, ki őt keresztülszúrtam.
– Én kapaszkodtam fel legelől a hágcsón.
– Én víttam majd félóráig az aranyruhás nemessel.
És így valamennyi. Mindenik első volt, mindenik legvitézebb,
legvakmerőbb volt, mindenik megölt egy nagy csomót az ellenségből.
– Ti mind igen vitézül viseltétek magatokat, de azzal, a mi megtörtént,
most bizonyítani nem lehet. A próbát ezentúl kell kiállanotok,
mindnyájatoknak együtt, az én szemem láttára, együtt én velem,
elvitázhatlanul.
– De hát mondjad, miképen? nyugtalankodék Lupuj, mindig félve, hogy Numa
ki akarja játszani.
– Ide nézzetek, szólt Numa s az ágy alól egy félakós hordót húzott elő.
S a mint e közben az ott fekvő leányra tekintett, észrevevé, hogy az
szemeit félig kinyitva, reá néz s azután ismét lezárja pilláit.
Ébren volt és hallott minden kimondott szót.
Numa a hordó után hajoltában lassú, halk hangon súgá a leánykának: «ne
félj», s azután kihengeríté a hordót a szoba közepére.
Az oláhok kiváncsian várták, hogy mit ád nekik.
Ezzel elővett egy fejszét s a hordó fenekét felütötte vele.
– Itt egy mázsa lőpor van. Ide figyeljetek. Egy szurokfenyűforgácsot
meggyújtunk, azt e hordó közepébe leszúrjuk, aztán körüle ülünk. A
melyikünk legtovább itt mer maradni, az kérdésen kivül legbátrabb
közöttünk, mert ha ennyi lőpor ellobban, nem csak e házat, hanem az
egész falut képes összedönteni.
Az oláhok közül többen elégedetlenül kezdettek morogni.
– A ki fél, nem kénytelen itt maradni, felelé nekik szárazon a tribun.
– Jól van, nem bánom, hetvenkedék Lupuj, én itt maradok, de vajjon nem
mák van-e ebben a hordóban? épen olyan ez, mint a mák.
Numa felelet helyett egy csipetet kivett a hordóból három ujjával s azt
az oláh égő pipájába vetve, a rögtön kilobbanó láng arczul csapá a
kételkedőt, hogy az hanyatt tántorodott ijedtében s a következő
pillanatban bajusz és szemöldök nélkül állt feketére festett pofával
kaczagó társai előtt.
Ez még inkább dühbe hozta az oláhot.
– Itt maradok! kivárlak! lármázott, felszedve szájából kiesett pipáját.
S midőn a tribun az égő forgácsot a hordóba dugta, odament és pipára
gyújtott nála.
E tréfára az oláhok kétharmada odahagyta a szobát.
Az ott maradtak pedig nagy lármával és hetvenkedéssel telepedtek le a
hordó körül s esküdtek mennyre földre, hogy ott fognak maradni s mentül
inkább esküdtek, annál többször tekintgettek az égő forgács felé,
melynek lángja lassankint közeledett a lőpor felszinéhez.
Az oláhok eleinte csak nézdegéltek egymásra. Mindenik halványnak találta
a másikat. Egy-kettő megkezdte az odább állást, a többiek is lassankint
kipárologtak a szobából, a nélkül, hogy jó éjszakát kivánnának a
gazdának. Némelyik fogcsikorgatva, dühösen távozott el, végre csak
ketten maradtak a hordó körül. Numa, ki összefont karokkal, hátát az
ágynak vetve állt ott s nyugodtan nézte az égő forgácsot és Lupuj, ki
pipáját erősen szíva, a hordó szélére ült, hátat fordítva a
veszedelemnek.
A hogy ketten maradtak, hátratekinte az oláh s látta, hogy a forgács
tüze már csak egy ujjnyira van a puskaportól.
– Tribun! Egyet mondok, szólt felugorva. Ketten maradtunk, ne
bolondozzunk egymással, alkudjunk meg. Legyen kettőnké a leány.
– Ha meguntad a várakozást, lejjebb nyomhatom a kanóczot.
– Ne bolondulj, Numa! Csak nem vesztél meg. Hogy akarnál egy sápadt
némberért mindkettőnket a pokolba vettetni? Egyet mondok. Arra csak
ráállhatsz. Csak azt igérd meg, hogy ha te ráuntál a leányra, akkor
nekem adod.
– Maradj itt és nyerd el tőlem. Akkor először is tied lesz.
– Igen, de én azt nem akarom, szólt mérges nyugtalansággal, csaknem síró
hangon az oláh s mint egy pákosztos gyermek, elkezdte dühében saját
ruháját tépni és toporzékolni.
– A mit mondtam, az áll, mondá a tribun. A ki végül itt marad, annak
egyedüli joga van a leányhoz.
– Hiszen én itt maradok, de mit nyerek vele? Tudom, hogy te is itt
maradsz s mindkettőnket elvisz aztán az ördög. S én nem magamért, hanem
te érted mondom, hogy ezt nem akarom.
– Ha nem akarod, hát szaladj innen.
– Nem bánom, ha adsz egy marék aranyat.
– Egy felet sem, maradj itt.
– Tribun, ne bolondulj! A tűz mindjárt a lőport éri.
– Látom.
– Hát egy tallért sem adsz?
– Egy batkát sem.
– No hát üssön meg a hetvenhét ágú sistergő istennyila szent Mihály
napján, ordítá kifakadva az oláh s az ajtóig ugrott.
Mikor künn volt, még egyszer bedugta fejét.
– Egy huszast sem adsz? Még nem mentem el.
– Még én sem vettem ki a kanóczot, visszajöhetsz.
Az oláh erre becsapta az ajtót s elkezde nyargalni, futott, a mint tőle
kitelt, ereje fogytáig s mikor aztán lélekszakadtan leesett egy fa
alatt, fejére húzta csuháját s fülét tenyereivel eltakarva ott feküdt,
fel-felütve fejét és hallgatózva, hogy mikor repül a világ levegőbe?
Az egyedül maradt tribun pedig hidegvérrel kivette az egészen leégett
kanóczot s azt a kandalló tüzébe vetve, odalépe a leányhoz és fülébe
sugá:
– Meg vagy szabadítva.
Reszketve emelkedett a leány fekhelyéről, megragadta a tribun nagy
ideges kezét két kezével s rebegve mondá:
– Légy irgalmas. Tégy jót velem. Ölj meg.
A tribun megsimogatta a leányka kedves kis fürtös fejét s nyájas, szelid
hangon mondá: «szegény kis leány, ne félj, nem bánt többé senki».
– Hogy azon szörnyektől megszabadítál, azért im kezeidet csókolom, de
most szabadíts meg magadtól, – ölj meg.
– Tőlem ne tarts, felelt büszkén erre a dákoromán.
– Én a szabadságért küzdök s rabszolgának még a nőt sem tartom. Oly
bizton lehetsz házam küszöbén belől, mintha az oltár zsámolyánál ülnél.
Ha itthon nem leszek is, ne félj, e ház falai sérthetlenek, a ki téged
csak egy tekintettel bántana meg, bevégezte földi életét s ha én honn
vagyok, akkor se legyen aggodalmad, asszony képe nem lakott az én
szívemben soha. Foglald el fekhelyemet, édesen alhatol ott, a mult éjet
Bárdy Imre szunnyadá azon keresztül.
– Imre? kérdé meglepetve a leányka. Te láttad őt? Hol van? Él-e?
A tribun gondolkozott, nem tudta mit feleljen.
– Neki nem kellett volna ily soká késni, mormogá félig magában. Minden
máskép lett volna. Nem így kellett volna végződni, nem így.
– Oh engedj ő hozzá mennem, ha tudod, hol van!
– Azt nem tudom. De arról bizonyos vagyok, hogy ha él, ide fog jönni,
ide kell jönnie.
– Miért hiszed azt?
– Mert tégedet fog keresni.
– Említe tán előtted?
– Mikor félholtan feküdt, mikor aludt, álmában, fölébredtében nevedet
mondta ki. Nemde te vagy az a Bárdy Jolánka, kit «a vidék angyalának»
neveznek? Ezüstszőke hajadról ismertem reád.