1850.
Édes szép hazám. Édes szép paradicsomkertem. Mivé lettél! Mi lett
belőled! Vagy ne láttalak volna oly gyönyörűnek egykor, vagy ne látnálak
most oly elpusztulva.
Vagy ne látnálak most oly elpusztulva, vagy tudnám remélni, hogy újra
felvirulandsz.
Édes szép hazám.
Édes szép paradicsom-kertem.
* * *
Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.
Sírni fogtok ti is, kik e sorokat olvasandjátok, mint én sírtam, midőn
azokat leirám.
Boldogok lesztek, ha azt fogjátok hinni, hogy mind e keserű, nem
megtörtént dolog, csak egy költő elmeszüleménye, ki lázas álmainak
szörnyképeit kedvetlen óráiban le szokta irni.
Vajha magam is el tudnám hinni, hogy mind ez csak képzelet, hogy azon
emlékezet, mely előttem ébren létemben véres árnyakat mutogat, csak egy
nehéz kórálomnak utósejtelme.
Vajha tudnám hinni, hogy annyi boldogtalanság, annyi szenvedés, csak
főfájós lelkemnek kínzott teremtménye és e véres, kínos alakok mind
csupán a képzeletvilág papirosra teremtett léttelen ideáljai.
Vajha ne láttam volna a helyeket, mikről szólni fogok, vajha ne ismertem
volna azoknak lakóit soha.
Bár mondhatnám azt: ne higyjétek, ne borzadjatok tőle vissza, hisz mind
ez csak álom, felébredünk és nem látunk belőle semmit többé.
* * *
Mélyen benn az erdélyi havasok között vagyunk.
Fölséges táj! A hegytetőről belátni tiszta időben Magyarországba egész a
Réz aljáig. Az összecsatolt hegyek, egymás tetejébe hágva, mind sűrű,
vad erdővel vannak benőve, mely épen most kezdi tavaszi világos-zöld
színét felölteni. Napszállta felé kétes lilaszin ködbe mosódnak el a
távolabb ormok, csupán széleik maradnak kirajzolva gyöngéd aranyszínnel.
Messze egy irtott hegyoldalban egy kastély fehérlik, a leggyönyörűbb
kilátás perspectivjébe építve, előtte egy magas kőszikla látszik
felnyulni, melynek tetejébe a távolba messze ellátszó egyszerű kereszt
tűzetett. Alant a völgy legfenekén is szétszórt falu látszik, melynek
estharangja csodásan zeng szét a hallgató természetben.
Még tovább az erdő közűl rongyos háztető látszik ki, a visszhangzó
kopogás, s a mellette elfutó mocskos sárga patak, mi onnan támad,
gyaníttatja alatta az érczzúzó malmot.
Mindig messzebb a kilátástalan erdő oldalából páros pőrölykongás veri
föl a csendet, s a méla éjszakákon messze elvöröslő izzó tűz fénye
kimutatja a vashámor helyét.
Alant a völgy rétjén ezüst tajtékot hány egy kigyózó folyam, minden száz
lépésnél zuhatagot képez, s hol hóolvadáskor meg szokott torlani,
roppant kődarabokkal teríti be a helyet, miket szerte a hegyekről
lehord.
Fel a kastélyhoz a hegyoldalba vágott serpentina vezet a kis völgyi
faluból, míg túl rajta a hegy nyerges hajlásán eső-vájta szakadékos út
visz el mellette valami távolabb helységbe.
A kastély maga egy ízletesen épült úri lak, zöld ablakredőnyökkel. A
tér, melyen épült, óriási vén gesztenyefákkal van itt beültetve, udvarán
szeszélyes alakú tengeri gyeppel szegélyzett virágágyakban kora
jáczintok és anemonék nyilnak, s a tavaszi légre kinyitott ablakokon
olykor egy-egy vidám gyermekfő tekint ki.
A kastélyt minden oldalról sűrű vas rácskerítés fogja körül, melynek
kőoszlopaira a gobea örökzöld levelű folyondár indái vannak felfuttatva…
1848. tavasz elején a kastély ebédlőtermében tizenhárman ültek az
asztalnál.
Mind az egy család tagjai. Mind Bárdy név viselői.
Elől egy agg, élemedett asszony, Bárdy Antalné, túl a nyolczvan éven,
egészen ősz és igen különösen fésült hajjal, fehér főkötőben. Arczán
semmi nyoma már az elevenségnek, halavány, ránczos, beesett szemű kép, a
termet egészen összeesve, szemei szüntelen fölfelé néznek, bárkire
tekint, mint szoktak, a kik már nem látnak semmit, keze reszket, hangja
még inkább s valami különös megható van nagy, sűrű hófehér szemöldeiben.
Mellette jobbfelől legidősb fia ül, Bárdy Tamás, ötven és hatvan közt
levő férfi. Büszke, tekintélyes arcz, örökké ránczolt homlokával, haja
még most is sűrű és alig őszülő szakálla hosszú, fekete, szemei átható,
kemény tekintetűek, termete magas, egyenes, daczos. Eleven typusa az ős
aristocrata példányoknak.
Vele szemben ül a család kegyencze, Jolánka, szende, angyalszép, tizenöt
éves leány. Nagy kék szemeit hosszú selyem pillák tartják árnyékban,
arcza tiszta átlátszó fehér, csak mikor mosolyog, hajnallik át rajta
gyöngéd rózsafuvallat, haja sűrű, de finom, mint a selyem, ezüstszőke,
mint az árvalányhaj. E kis leány tulajdonképen nem e család ivadéka,
csak egy igen távoli rokon árva leánya, kit a Bárdy család örökbe
fogadott, mert az is Bárdy, s mert nem engedheté, hogy a ki e nevet
viseli, szükséget szenvedjen. Épen azért lett a kis leány a család
kegyencze, mert a ráhalmozott kedvezések által a család egyik tagja sem
érezheté magát mellőztetve, s viszont mindegyik tartozó adónak hitte azt
részéről az atyátlan gyermek irányában.
A család többi tagjai közt még két nő volt.
Egy özvegy asszony, Katalin, a családfő leánya, ki évek óta nem visel
egyebet fekete ruhánál és egy ifju menyecske, a legifjabb fiunak
felesége, ki mellett kis karszékben gagyogó kisded ült, ezüst kanállal
kis kövér kezecskéjében hadonázva és sikongatva. Akkor tanult enni és
beszélni. A család találgatta, hogy mit mondott és mit szeret legjobban?
Odább két férfi ült egymás mellett, egyik az ifju anya férje, József.
Szép, szabályos arczú, fekete bajuszú férfi, boldog arczulatja örök
mosolyban él, kis kenyérgolyókkal hajigál hol kis fiára, hol szende
feleségére.
Ama zömök, vállas férfi ott a ragyás arczulattal testvére, Barnabás,
hirhedt erejű, komor, szótalan ember, szörnyű kezeit felrakja az
asztalra, hosszú haját hátra szokta fésülni parasztosan, bajuszt,
szakállt nem visel a himlőhely miatt, vállai herkulesiek, különben
látszik rajta minden perczben a törekvés, visszataszító külsejét
megelőző jóság által megczáfolni.
Mellette egy szegény kis elnyomorodott gyermek ül. Halvány idétlen
arczán szenvedő szelidség honol, mely a kinőtteknek oly rendes
tulajdona. Ritka haja, csontkezei és félrenőtt válla a szánalmat idézik
fel láttára. Ez az agg nő árva unokája, kinek apja s anyja évek előtt
meghaltak.
Túlnan egymás mellett két egyenlően öltöztetett gyermek ül, legfölebb öt
évesek és annyira hasonlók egymáshoz, hogy az ember képes őket szüntelen
összetéveszteni. Ezek ikrek, a fiatal nő és férj gyermekei.
Az asztal tulsó végén egy husz éves ifju ül, Bárdy Imre. Szép,
életteljes arcz, kifejlett idomos termet, nevelt, kellemes modor,
szakálla, bajusza csak most pelyhedik, fekete haja természetes fürtökbe
göndörülve. Ez az asztalfőn ülő majoresco egyetlen fia.
E mellett végül egy öreg ember ül. Fehér, megőszült haja és borvirágos
piros képe van. Első ízbeli rokon a családfővel, ki itt őszült meg vele
együtt, Bárdy Simon. És mindenik Bárdy arczában van valami közös családi
tulajdon, az a magas homlok és azok a nagy, sötét, beszédes kék szemek a
sűrű, erős szemöld alatt.
* * *
Tizenhárman ültek az asztalnál.
– Milyen különös! szólt a család egyik tagja, most tizenhárman ülünk az
asztalnál.
A kis csecsszopót akkor ültették először a sorba.
– Egy közülünk meg fog halni, válaszolá rá az ősz családfő reszkető,
fáradt hangon, melyben komoly, igen komoly meggyőződés látszott lenni.
– Oh nem annyian, szólalt fel kedvesen a fiatal asszony. Csak
tizenharmadfelen, ezt a kicsinyt még a vasúton is csak fél emberszámba
szokták venni. S azzal ölébe vette a kis gyermeket.
Erre többen nevetni kezdtek ez ötleten. A menyecske férje a könybe
lábbadásig kaczagott, nevettek a kis ikrek is, a kis ezüstszőke leány
arczára is kiült a mosolygás napfénye, a herkulesi férfi tele szájjal
nevetett, az asztalszegleti ifju nevette a babonás hitet. Még a kis
nyomorék arczán is látszott valami elkésett, elfanyarodott mosolygás…
Ha ezeknek valaki akkor azt mondta volna:
«Most tizenhárman ültök az asztalnál. Tavasz van, a fák zöldülni
kezdenek. Mikor ezek a fák lehullatják utolsó leveleiket, e tizenhárom
közül egyetlen egy sem fog élve maradni.»