Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a
távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés,
szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új,
kérlelhetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy
óra előtt a hon határait védték.
Sepsi-Szent-György kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a
székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem
a győzelem hírét.
Leültek a sírkövekre, a kizöldült sírhalmokra, s hogyha dördülést
hallottak, maguk között találgatták: ez a mieink ágyúja,… ez volt mostan
Gábor Áron,… emez volt az ellenségé,… s ez rá az ég mennydörgése…
S mikor már nem hallatszott semmi, dobogó szívvel várták, melyik
győzött, melyik vesztett.
Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást
mondtak magukban: hogy ha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza,
de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó ne jőjjön
belőle.
A kápolna küszöbén, a szellős kripta ajtajánál ősz, hallgatag férfi ül.
Vén ember már, nyolczvan éves, szemei világtalanok, két naptalan hold az
égen, régóta már csak a lelkével lát.
Ide hozatta ki magát, nem nyughatva szobájában. Ide hozatta ki magát a
temetőkertbe. Miért nem ásatott sírt is magának!
Mellette egy nyomorék ül. Egyik keze, egyik lába összezsugorodva. Pedig
a szív minden gondolatja ott jár a véres csatatéren. Keserűen mondja
magában: «miért nem lehetek én ottan!»
Az alkonyat kétes világánál térdére fektetett bibliából olvas a nyomorék
az öreg embernek. Ők az utolsó két férfi a városban, az egyik vak, a
másik sánta, a többi elment a harczba.
A nyomorék olvas az Izrael harczairól, nagy nehéz csatáiról az Isten
választott népének, a szent háborúról, hol az Isten ládája mellett,
védve, viaskodva, harminczezer férfi vesztette el életét.
– Miért nem lehetek én ottan? nyöszörg felsóhajtva a nyomorék és tovább
olvas:
«És elnyerék az Isten ládáját és Éli két fia is meghala.»
«Elszaladott pedig egy ember a harczból és ruháját megszaggatá és port
hinte fejére.»
«És íme Éli ül az útfélen, várakozván, mert az ő szíve nagy rettegésben
vala.»
«Mihelyt bejutott a hírmondó a városba, megzendüle az nagy
jajkiáltással.»
«Micsoda kiáltás az? kérdi Éli, hallván a kiáltást.»
«Vala pedig Éli kilenczvennyolcz esztendős és az ő szemei
meghomályosodtak.»
A nyomorék nem birta tovább olvasni, föltalált tekinteni az ősz emberre
és szíve elfacsarodott, szemei megteltek könynyel.
– Miért nem olvasod tovább? kérdé az aggastyán.
– Sötét van, nem látom az irást.
– Nem mondtál igazat. A lemenő nap melegét még érzem arczomon. Miért nem
olvasod tovább?
A nyomorék kitörülte szemének felhőit, a könyeket és olvasott:
«Monda az ember Élinek: a harczból jövök, a harczból szaladtam el.»
«Megfutamodék az Izrael, – a te két fiad is megholt, az Isten ládáját is
elnyerték.»
A nyomorék nem birta tovább tartani magát. Hangos zokogásra fakadt s
fejét az aggastyán térdeire hajtva, elrejté arczát kezeibe.
Az ősz nem sürgette, hogy olvasson tovább, hanem behunyt szemmel
folytatá halk hangon a bibliai vers jól ismert végsorait:
«És mikor Éli az Isten ládáját hallá említeni, hátraesék székéből a
kapufélen és meghala.»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A temető árka mellett egy ákácznak támaszkodva egy magas némber áll.
Harminczhat éves lehet. Vonásai kemények, szigorúak, de még most is
szépek.
Az ég egyik oldalán a lemenő nap lángol, a másik oldalán a fergeteg
villog. A székely asszony arczát egyfelől a nap búcsúfénye festi tartós
aranyszínre, másfelől a villám vet rá elmuló kékzöld világot.
S mentül jobban hanyatlik alá a nap, a villám fénye annál kékebb, annál
sápasztóbb a nő arczán.
Kezét szeme elé tartva, a távolba bámul, alakja nem mozdul, mintha kőből
volna faragva.
Ez Judith, a székely asszonyok ős példányképe. Egyike azon soha el nem
virágzó alakoknak, kik arczuk kifejezését, nagy, fekete szemeik
ragyogását, sűrű hajfürteik hollószínét, szavaik átható csengését s
termetök életerős karcsúságát megtartják a késő vénség idejéig, kikben a
lélek sem vénül meg, hanem az évekkel megerősödik.
Karcsú, büszke termete körül szép fiatal, tizenhat éves leányka fűzi
karjait, odasimulva hozzá, mint hizelgő folyondár a sugár jegenyéhez.
E leánykát Arankának híják. Szép, kékszemű gyerek, síma szőke hajjal.
Arcza oly fehér, hogy szinte világít az éjben s alakja oly lenge, hogy
tán a fuvallat is elvihetné, mint a repülő virágmagvat.
Azon nőnek fia, kinek kebléhez simult, a szőke leánykának jegyese. Most
elment a csatába. Az anya és a menyasszony szemei tán őt keresik az
alaktalan távol ködeiben.
– Nem látsz ott egy alakot közelíteni? kérdi Judith a leánytól, kezével
a távolba mutatva.
Aranka még közelebb simul hozzá, hogy a mutatott irányt megláthassa.
Feje egészen a nő vállán nyugszik. Még nem lát semmit. A kék szem
csillagsugára nem bir magának utat törni odáig a homályban, hová a
fekete szem tűzsugára elhat.
Pillanatok mulva láthatóbbá lesz az alak. A leányka arczán szerelmes
hajnalpir ömlik el, az anyáén haragos lángvörösség.
– Ez ő, kedvesem, rebegi Aranka, kis kezeit szívére nyomva, mintha
csitítani akarná a kis nyugtalant.
– Nincs fegyvere! kiált eliszonyodva Judith, s elfordítja arczát és
szemeit kezével eltakarja.
Oly távolból megismeré a szerelmes vőlegényét, oly távolból meglátta az
anya fia gyalázatát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tántorogva, tétovázva jött a látott alak az úttalan síkon. Feje búsan
csüggött alá, lépései alatt inogni látszott a föld.
Térdei olykor megtörtek alatta. Elesett. Meg-meg fölkelt s
végerőködéssel látszott sietni a város felé.
Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját.
Sáros és véres volt, haja lecsüggött arczába.
Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon
iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa.
Mindenki rá ismert benne Judith fiára, s a nők körülállták az anyát, a
mint a fiut arra látták tartani.
A temetőárok az anya és fiu között volt. Ez nem birt rajta átmenni. Ott
lerogyott az árok előtt.
– Hol hagytad fegyveredet? kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény,
elitélő hangon Judith.
A fiu felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét ott hagyta ellensége
szívében, benne törve, de nem volt ereje szólani, a hang megfagyott
ajkán.
– Szólj, elveszett-e a csata?
A fiu némán inte és fejét lehajtá.
– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira.
Miért jöttél el?
A fiu hallgatott.
– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna
sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen!
Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj
tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj, vagy halj, de elfelejts
bennünket.
A fiu esdő tekintettel nézett szét a nők arczain. Sehol részvét, sehol
egy szánakozó vonás. Kereste szemeivel menyasszonyát, lelkének
legszebbik reményét, a kis szőke leánykát.
Ott térdelt az anyja lábai előtt, kedves kis fejét elrejté Judith ruhái
közt és el akarta titkolni, hogy zokog.
Az ifju még tétovázott, még várta, hogy valaki tán marasztani fogja. S
mikor látta, hogy senki sem szól hozzá, még menyasszonya sem, még az sem
marasztja, az sem vigasztalja, felvánszorgott a földről szótlanul,
kezével keblén szétszakadt ruháját összetartva, tántorogva, ingó
léptekkel neki indult az úttalan avarnak, nem nézett egyszer sem vissza,
elvadultan a puszta erdőkbe eltévedt, ott levette kezét elszakadt
öltönyéről. Irtózatos seb látszott meg alatta. Valahol a harasztos
völgyben eldűlt, vére kifolyott, ott meghalt. Soha sem tudta meg senki.
Jöttek aztán a vesztett csatákból még többen a székely ifjak közül. El –
kiűzték őket a székely nők egytől-egyig.
– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.
Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, a merre látnak.
Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak,
nem is jönnek vissza.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nagy sírása hallatszott a székely asszonyoknak a temetőkertben. Eget
verő sírás.
Az ősz ember a kriptaajtóban hallván a sírást, kérdé, mily sírás az?
– Elveszett Székelyország, a te fiaid, a te unokáid mind elhullottak.
Gábor Áron is elesett, ágyúi is ott vesztek mind. A vezér is sebben
elhullt.
Az ősz ember ezt hallva, kezeit és világtalan szemeit fölemelé az égre:
«én Uram, én Istenem!» kiálta s megszünt világtalan lenni, a mennyei
napfény megnyilt lelke előtt. Meghalt.
A székely nők felvevék karjaikba az elhunyt aggot, kinek a veszteség
híre élte lángját kioltotta, s bevitték őt karjaikon árván maradt
városukba, Sepsi-Szent-Györgybe.
Mankójával ment közöttük elmélázva a nyomorék, s keserűen mondogatta
magában:
– Miért nem lehettem én ott? Miért nem veszhettem ott el?
* * *
Nem volt már férfi Sepsi-Szent-Györgyön. A bátrai elhulltak, a gyáváit
elhajtották, az utolsót most teszik koporsóba. Az is nyolczvanéves
világtalan vak volt.
Csak nők és gyermekek maradtak még a városban.
Özvegy nők és árva gyermekek.
A nyolczvanéves agg koporsója körül ott sírnak az elhagyottak. Isten
látja, nem azt a halottat siratják.
Lábtól, a koporsó mellett ül kis zsámolyon a nyomorék. Arczát tenyerébe
rejté. Oly rosszul esett neki hallani, hogy a legutolsó férfi meghalt,
őt nem tartja senki annak.
Az asszonyok a koporsó körül álltak, tele van az udvar is, mindenki
elmegy nézni a halottat. Az utolsó férfi a koporsóban. A kit a
legvénebbek sem ismertek fiatalnak. A ki meghalt szívszakadásban.
Rokona volt igen sok, tisztelői mind, a kik ismerték unokái és unokafiai
száma egész népet tett már és mindazok, a kikkel életében jót tett,
kiknek bajában támasza, tanácsadója volt, oly sokan valának… Ezeknek
nagy része nincsen mostan itten. Kinn feküsznek a csatamezőn, kinn
futnak az elátkozott világban. Annyi unokafiu közül csak az egy nyomorék
van jelen és azt senki sem tartja férfinak.
Mindenkinek szerette volt, mindenkinek halottja most, mindenkinek van
benne mit siratni. De senkinek annyi, mint Judithnak, a büszke lelkű
nőnek és Dávidnak, a nyomoréknak. És csak ők ketten nem sírnak.
Mindkettő feje ég, lángokkal háborog. A tűzhányó hegy oldalából nem
fakad patak. Szemeikből könyek helyett tán inkább szikrák hullanának.
Judith félrehíja a nyomorékot a nősírás közül egy mellékszobába.
Összefont karokkal megáll előtte és beszél.
– Dávid! Szépapád kiterítve fekszik, te ott ülsz a ravatal mellett s egy
könyet sem ejtesz, miről gondolkozol?… Egész éjjel nem aludtál,
hallottalak ágyadban forgolódni, nyöszörgeni, miről gondolkozol?…
A nyomorék lesütötte fejét és hallgatott.
– Dávid, ha te ép, erős férfi volnál, ha neked e mankók helyett kardhoz,
szuronyhoz szoktak volna kezeid, Dávid! lesütnéd-e fejedet némán, mint
most?
A nyomorék felemelte lángoló arczát az asszony tekintetéhez s nagy,
fekete szemei oly bátran, oly hősiesen világoltak elő, mintha az erős
lélek egy pillanatra elfeledte volna lakháza silányságát.
– És te soha sem leszesz boldog, folytatá az asszony. Te rád semmi öröm
nem vár az életben. Pedig ki tudja, még meddig élhetsz?… De szólj, ha
megjelenne a halál előtted legdicsőbb arczával, ragyogóbban, mint a
csatamezőn, s azt mondaná: «vesd el mankóidat, vedd a rombolás szereit
kezedbe, im én kezedbe adom a világból mind azt, a mit szerettél,
csinálj magadnak koporsót, csinálj magadnak máglyát belőle, hogy mikor
meghalsz, ne maradjon itt utánad semmi, a miért visszagondolj a más
világról a földre…»
– Nem értelek.
– Nem akarsz talán… Csak mégis szép az élet ugy-e? Még a rongyok között,
a gyalázat szennyében, a nyomorék testében is szép az élet… Még a
mankóért sem kellenek cserébe a szárnyak…
– Oh ne mondd. Hányszor adtam volna oda a megutált életet az irigylett
halálért, szólt a nyomorék s halkan tevé utána: a dicső halálért.
– S kinek volna dicsőbb halála, mint neked! Egy csatatér felett, hol az
elemek maguk is csatáznak, magasan a harczkiáltás közepében ott állanál,
vérontó angyalául a halálnak, érczhangon hirdetve halálos ellenállást
mindennek, a ki él, s mikor már mindenki elhanyatlott, mikor nincs, a ki
segítsen többé, kiragadnád az ellen kezéből a biztos győzedelmet, s
magaddal vinnéd azt hősiesen meghalni nem a sírba, hanem föl az égbe.
– Oh tehetném bár! sóhajta fel a nyomorék. De mi az én hangom? Mik az én
karjaim? Szavam nem hallatszik a harczban. Kezem a győzelmet el nem
veszi senkitől.
– Figyelj reám. A győztesek ma, vagy holnap városunkba jönnek. De nem
leszen itt megpihenésük, nem vár reájuk öröm, nem nyugalom. A házak be
lesznek előttük zárva. A fegyverre fegyver lesz a válasz, s ha
Sepsi-Szent-György férfiai el tudtak esni városuk védelmében, asszonyaik
nem lesznek hozzájuk méltatlanok. Mi elveszünk, a nőkar gyenge, bár a
szív erősebb. Sem fegyverünk, sem erőnk ellenállani, csak akaratunk. A
czél úgy sem a győzelem, hanem a becsületes halál. Te fel fogsz menni a
toronyba. Midőn messziről meglátod jönni az ellenséget, a harangot
meghúzod, mi akkor a halottat elviszszük temetni. Sírjánál bevárjuk a
nem szeretett vendégeket, s ha erővel akarnak bejönni, akkor jaj nekünk.
Minden házat külön fogunk védni. A kétségbeesés megtanít bennünket
harczolni, s ha erőt akarna venni a gyönge szíveken a félelem, a
csüggetegség, hallani fogjuk a toronyból a te harangod ércz-szavait s új
erő fog szállni kebleinkbe. Verni fogod a harangot, míg a csata erőt nem
vesz. Akkor találsz ottan egy fülkében előre elkészített
szurokkoszorúkat, azokat meggyújtod, s ha látod, hogy az ellenség
elfoglalta a várost, lehányod azokat a házak tetejére, s visszafoglalod
a várost tőle s szikrák özönében, füstnek fellegében fölviszed magaddal
a magas mennyországba.
A nyomorék mindig lázasabb reszketéssel hallgatta a rettenetes némber
szavait, az utolsó szavaknál kiejté kezéből mankóit, s odarogyott a nő
lábaihoz és annak térdeit átölelte és rebegett valami érthetetlen
szókat, de ragyogó szemeiből olvasni lehete, hogy lelke már repülni
készül a halál képe felé.
– Lesz-e bátorságod?
– Oh örülni, vigadni fogok! Nem leszek béna, nem leszek nyomorék, hős
fogok lenni. Rám gyújtom a toronytetőt, úgy fogom húzni a harangot, s
mikor már lángolni fog körüle a város, még akkor is verni fogom a tüzes,
izzó harangot és énekelni, míg a láng meg nem emészt: «szolgáidnak
testek, a kik megölettek, adattak a hollóknak!» – Ordíts kapu! kiálts
város! Eljött az Úrnak rettenetes napja!…
És a nyomorék alakja, mintegy szent convulsióban elkezde erőszakosan
reszketni, száraz, elfonnyadt karjai kiterjesztett kezeikkel az égre
voltak emelve. Térden állt, mert mankóit elejté. Úgy nézett ki, mintha
buzgó megdicsőülésben ihletten imádkoznék.
Jer velem, szólt az asszony, felemelve őt a földről. Dávid felvette
mankóit, s oly sietve, oly élénken haladott az asszony mellett, mintha
nem is a földön járna. Mintha a mankók helyett már is szárnyakat
viselne.
Hogy átmentek a halottas-termen, odalépett szépapjához, megcsókolá annak
hideg arczát, hideg kezeit, s magasztos túlvilági arczczal rebegé:
«látjuk egymást nem sokára».
Judith meghagyta a nőknek, hogy ott maradjanak, míg ő visszajő, maga
elment a nyomorékkal, felvezette őt a toronyba. Eddig nem mutatott
erővel ment az fel a meredek lépcsőkön, a lélek látszott őt vinni.
Judith megcsókolta a szegény béna homlokát, s azzal ott hagyta őt a
toronyban.
Dávid kiült a torony ablakába, honnan messzire el lehete látni, s mikor
meglátta Judithot, onnan fölülről utána kiáltott.
A nő föltekintett, a béna kihajlott az ablakból s mankóját leveté.
– Nem lesz rá többé szükségem! Bizonyos akarok róla lenni, hogy a
kísértet órájában bátran viselem magamat. Azért magamra zártam a torony
ajtaját, a kulcsot íme lehajítom.
S levetette a kulcsot a toronyablakból.
És azután a távolba nézett.
* * *
Judith a halottas házhoz visszatért.
Ott gyűltek össze Sepsi-Szent-György asszonyai magukat kisírni. Pedig
sírhatott volna mindenki otthon is, halottja volt minden háznak.
Judith megállt közöttük az udvar közepén. Magas, uralkodó termete,
átható szemei, hideg, erőteljes arcza mutatá, hogy mikor a fiág kihalt,
neki kell a fenmaradottak vezérének lenni.
Inte, hogy ne sírjanak. Mindenki elhallgatott.
S azután szólt hozzájok, erős, csengő, reszketéstelen hangon.
– Testvéreim! Sepsi-Szent-György özvegyei, árvái, halljátok szómat!
Isten nehéz kísértetekkel látogatta meg napjainkat. Túl kellett élnünk a
nálunknál jobbakat, túl mindent, a kit szerettünk. Városunkban nincsen
egy ház, mely valakire ne várna, valakire, a ki vissza nem jő.
Akármeddig éljünk, számunkra öröm nem terem többé. Megagghatunk,
megőszülhetünk szomorú lakházainkban, éltünk jobb fele a föld alá van
téve. De még ez nem legsúlyosabbika a csapásoknak, mik fejünkre mérvék.
Azok helyett, a kiket szerettünk, el fognak jönni azok, kik őket
megölték. Látni fogjuk őket utczáinkon diadalmas zenével végig vonulni,
látni fogjuk őket szobáinkban azon helyen ülve, mely kedveseink után
üresen maradt. Az ismert hangok helyett hallani fogjuk az idegen szókat
s arczaitok özvegy bájait érni fogja az idegen kívánó tekintete. De én
azon időt nem fogom gyáván megérni. A halál mindent visszaad, a mit az
élet elvett, s a halált nem veheti el senki, mint az életet. Ha nem
tudnám, hogy székely nők közt vagyok, búcsút vennék tőletek, s azt
mondanám, egyedül megyek, egyedül cselekszem, egyedül halok meg. De
ismerlek beneteket. Ott kell lennetek, a hol én leszek, tennetek azt a
mit én, hallottjaitokhoz méltóknak lennetek. Most haza fogtok menni,
mindenki hordja fel vagyonai legbecsesebbjét háza padlására, kapuit
torlaszolja el szekerekkel, csak az ajtók maradjanak nyitva, rakjon
tüzet a kandallóban, a gyermekek forraljanak vizet és olajat az üstben.
Az első harangszóra mind ide fogtok jönni. A halottat kiviszszük a város
kapujába, ott az utcza végén, a kapu előtt keresztben egy sírt ásunk
neki, s ezzel a sírral be lesz zárva a város. Innen élve ki nem megy
azontúl senki. Most menjetek, házaitokat elrendezni. Az első harangszóra
sietve gyűljetek ide.
Az asszonyok szétoszlottak, egy sem sírt többé. Elfásultan, a
kétségbeesés némaságával hazament mind. Tette azt, a mi mondva volt,
kapuit eltorlaszolta, vizet és olajat forralt, kést köszörült, fejszét
élesített. A kis gyermekek sírtak, ríttak a pitvarokban, maguk sem
tudták, hogy miért?
* * *
Predialó felől a hegyút kanyarulatán a távolban magas porfelleg oszlopai
kezdtek támadozni a Sepsi-Szent-Györgyre vezető úton közelegve.
A harang megkondult.
Egyetlen harangja volt ez Sepsi-Szent-Györgynek, a többit mind ágyúnak
önték.
Most e harang kondulása jelenté, hogy nem szeretett vendégek jönnek.
– A készülőt húzzák!… A temetésre készülő verset… Kinek temetésére?… Az
utolsó férfinak.
– A lélekharangot húzzák!… A halálra készítő csengetyűt… Kinek a
halálára?… Az egész városnak.
Sepsi-Szent-György kapujához két csapat közelget. Egyik kívülről, a
másik a városból.
Amazok mind férfiak, fegyveres, kemény vitézek. Emezek mind nők,
leányok, gyönge, fegyvertelen népség.
Amazokkal nehéz ágyúk, a halál diadalszekerei jönnek, hat-hat
harczméntől vonatva. Ezekkel is egy szekér jő, az is a halál szekere,
hat fekete paripától vonatva, a halottas kocsi, rajta a koporsó
gyászfátyollal beterítve.
Amazok riadó harczzenével közelítnek, bús, méla énekkel ezek, amazok
lobogó zászlókkal, emezek lobogó fáklyákkal.
Mindkét csapat a kapu felé tart. Sír van jelölve az úton keresztbe.
– Az előtt fognak találkozni mind a ketten. –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy csapat cserkesz lovag közelg a városhoz. Ruházatjok, arczvonásaik,
nyelvök, mind valami eltévedt emlék a rég-rég múlt időkből, – mikor a
magyar nép elindult az ismeretlen világba hazát keresni, – üldözte már
akkor is a sors, – nem maradhatott régi honában, – milliónként elhagyta
szülőföldjét, – itt-amott letelepedett, – a sors viharjai onnan is
kizaklatták, – egy része odább ment, – a másik elmaradt, – messze Volgán
túli földön, – a Caucas vad bérczei mögött, – az elvált testvérek soha
sem hallottak egymásról többet, – összekeveredtek a szomszéd fajokkal, –
mindenik nagyot változott – s mikor ezredév múlva a villágszellem
szeszélye ismét összehozza őket, mint ellenség állanak egymással
szemben, nem ismernek egymásra többé; de valami fájdalmas sejtés, valami
keserű vonzalom lepi meg a találkozókat, s mindkettő elszorulni érzi
szívét, ellankadni karját és nem tudja miért?
A csapat vezére egy szép ifju herczeg a Caucas vidékéről, napbarnította
szép ovál arczához oly jól illik az a kis sötét bajusz. Ha dolmányt
venne magára, senki sem mondaná, hogy nem magyar.
De az öltözet is, melyet visel, oly különös hatású; az a piros, körül
prémes süveg, a kurta virágos szövetű mellény rövid ujjaival, mely alól
hosszabb, más színű kaftán látszik elő hosszú ujjakkal, az a görbe kard,
maga a kard felkötésének módja, mind oly emlékeztető valami ismerős
tárgyra, valakire, kit tán egykor képben lefestve láttunk s nevét
elfeledtük, valami álomképre, mely többször megjelenik, valami regére a
távol gyermekkorból. Az ember felsóhajt s úgy fáj, hogy nem tud vele
beszélni, hogy nem tudja megkérdeni tőle, mit csinálnak az otthon maradt
rokonok? Boldogok-e? Imádják-e még a régi Istent? Szabadok-e még ős
pusztáikban, ős bérczeik között? Lám, mi nem vagyunk boldogok az új
földön. Minket el-elhagyogat a választott Isten. Sokat sírunk, sokat
vérzünk, bár ne jöttünk volna ide soha.
Ha meg tudnák érteni szavainkat, s mikor haza mennek, elmondanák otthon,
hogy az eltávozott testvérek sorsát nincs mit irigyelni s egy-egy köny,
egy sóhaj jutna számunkra, s az unokagyermek megtanulná neveinket
kimondani. S aztán alkonyatkor kiülnének a magas sziklákra, kunyhóik
küszöbére, melyeket még nem rég oly hősiesen védtek és oly hiába, mint
távol rokonaik, kiknek feje fölött a nap leáldozik, s mondanák olyankor:
így áldoztak le ők is!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A csapat a város kapujához ér, a nők már akkorra megásták a nagy sírt,
keresztül az útban, elzárva vele a kijárást, bezárva a várost.
Mivel lehetne jobban bezárni a várost, mely nem akar magába több lakost
fogadni, mint egy sírral, épen a bejövők útjában?
A lovagok csapatja megáll a temetkezők előtt. A nők énekelnek, bús
halotti dalt a halálról, a halál után megboldogultakról, vigasztalásait
a sírnak, a túlvilág reményét, az élet semmi voltát; – a nőhang különben
is szomorú, a halotti dal reszketve, mint az éjféli óraütés, hangzik el
rajta, a zokogás kitölti a hangok időközeit, s belülről a városból a
gazdátlan, egyedül maradt házőrzőebek sejtő vonítása hallik.
A lovagcsapat vezetője leszáll harczménjéről, társaik is mind
leszállnak. Kezeiket összeteszik, fejökről leveszik a csalmát s a sír
oldalára állva, áhitattal imádkoznak, buzgón égre emelt szemmel. Ki
hinné, hogy az ellenség?
A vezető a végzett ima után közelíteni akar a nőkhöz, kik a sir tulsó
oldalán állnak, ekkor egy közülök előlép; Judith az, bátor, hideg
tekintetével, s tiltó mozdulattal visszautasítja a közeledőt.
– Ne közelíts! E sír határ köztünk és köztetek. Nincs mit keresnetek e
városban. Csak nők és gyermekek lakják ezt, kiknek gyámolait már
megöltétek. Ime e sírba most fektetjük az utolsó székely férfit, a ki
Sepsi-Szent-Györgyöt lakta. Itten vénült ő meg, szent volt. Nyolczvan
évig hagyta élni Isten, hogy vezére, tanácslója legyen az egész
városnak, most elhívta őt magához, mert e városnak nincs szüksége életre
többé. Csodálatos volt halála, nem kinlódott, mint más ember; a vesztett
csata hírére kirepült a lélek belőle. Vak volt tíz esztendő óta, mert,
ha nem lett volna az, akkor nem a csata híre ölte volna őt meg, hanem a
csaták aczélai, mint megölték a többit mind. Sepsi-Szent-György hölgyei
ide fogják őt elásni, a városnak kapujába, épen a bejárás elé, hogy a ki
be akar jönni, elborzadva visszatérjen. Lassankint begyöpösödik majd az
út s az utasok nem fognak ide találni többé, a város mellett köröskörül
megnő az erdő és a fü. Mi pedig egyenkint elhalunk és nem akarjuk, hogy
bennünket valaki megsirasson. Élünk gyászban, meghalunk emléktelenül,
mint illik özvegyekhez, kiknek férjeik a csatamezőn maradtak. Azért
áldott legyen e sír, mely e várost a világból kizárja, és átkozott
legyen, a ki azt átlépi, éltében és halála után – Amen!
A cserkesz engesztelő arczczal szólt ismeretlen szókat a székely
hölgyhöz, s a kebléből kivont fehér kendő, mit feltűzött dárdájára
hegyére, azt látszék mutatni, hogy békét, engesztelést hozott a
városnak. Az asszony elérté a jelt, s megtagadva intett.
– Hiába hozod a békét. A míg itt egy élő lehellet lesz, háború van
köztünk és köztetek. Béke nekünk csak a halál. Szomorúság lakik itten.
De a szomorúság csak halottainkért él a szívben, rátok nézve gyűlöletnek
fészke van ott. Menjetek innen. Nagy a világ, elfértek benne. Nincs
tőlünk mit elvennetek. Pihenni sem jöhettek ide. A nyugalom elköltözött
e városból örökre. Fényes nappal sírok kísértetei járnak végig az
utczán. Kisírt szemű nők, kik kedveseik sírját s a magukét keresik.
Boldogtalanok, kiket az őrültség kerget s az öngyilkosság vezet.
Menjetek innen.
A cserkesz szívében oly különös visszhangot gerjesztettek az ismeretlen
ismerős hangok; elmélázva megállt a sír előtt, dárdája nyelére
támaszkodott, szétnézett a gyászos asszonyokon, mintha mind ismerősei
volnának, nem tudott nekik mit szólni.
Kötelesség-gyakorlásban növekedett fel, megszokta a parancsszót
latolgatás nélkül teljesítni és most nem érzett magában erőt arra, hogy
a városba bemenjen, mint ez meg volt neki hagyva.
– Vedd le kopjádnak hegyéről, vedd le azt a fehér kendőt! kiálta rá az
asszony. Döfd e szívbe fegyveredet, mártsd vérébe azt a fehér kendőt,
akkor tűzd fel lobogónak: úgy jöhetsz be városunkba.
– Szíveinken, holttesteinken keresztül! kiáltának mind egy hanggal az
elkeseredett asszonyok s odaveték magukat a cserkesz főnök lova elé; a
paripa tombolt és ágaskodott.
És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édes anyja, a kinek
szavai oly hasonlóak ez asszonyéhoz és szép hugai s ifju jegyese, kik
szintoly szépek, mint ez ifju nők lovának lábai előtt, szemeik épen úgy
ragyognak, arczaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők,
termeteik oly délczegek és hajuk olyan fekete, – a szépséges cserkesz
nőké, mint e székely nőké itten.
És szíve erőt vett rajta. Félre fordította fejét, hogy az asszonyok ne
lássák a szeméből hulló könyüt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet
inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután
leborult lova nyakára. Társai utána siettek nyargalva, a dárdák
süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely
hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.
A sereghez visszatérve, hadi törvény elé állíták, a miért a parancsot
nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú
haditörvény, a miért ellene vétett.
Küldtek ezután keményebb szivű embert az asszonyoktól lakott város
ellen. Az letapodtatá lovai patkójával az utcza közepére ásott sír
dombját, s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.
Fáradságos harcza lett ott, a harcz dicsősége nélkül, asszonyokkal,
gyermekekkel és gazdájukat védő ebekkel. Egyenkint kellett elfoglalnia
minden házat. Ujra kezdeni a harczot minden utczán, ablakokból,
házhéjáról, kövekkel és forró vízzel küzdött ellene a fanatikus nép.
És a harang egyre kongott. Sikoltás és fegyverzaj közt hallatszott a
rémes kongás, kétségbeesésre késztő hangok, mikkel a magas torony, –
mint egy tömör óriás, a ki maga nem mozdulhat, – fölülemelkedve az egész
városon, népét buzdítani tetszék, s ha olykor szünt a nagy zaj,
hallatszék a vad, rikácsoló ének onnan fölül:
«Szolgáidnak testek,
A kik megölettek,
Adattak a hollóknak».
Éjszakának idejére küzdetett le az ellenállás. A város kezében volt a
hódítónak, már erősen hallatszott a diadalének, alig-alig az elhalók
kiáltása, midőn hirtelen, mintha az égből szállnának alá, ártó tüzek
repültek le az alanti házak tetőire, az égő szurokkanóczok egy percz
alatt felgyujtják a várost, a viharos forgószél segélyül jő a lángoknak,
a tüzes zsarátnokot végig futja a város egyik szélétől a másikig. A láng
emelkedik, az ég fedele izzadni látszik tőle, s a fekete füstben a
szélkavarta repkedő üszköket mintha láthatlan dæmonok vinnék eget
ostromló csatába.
Az emberkiáltást túlharsogja a vihar tombolása.
De legmagasabban minden lángok között lobog fennen égve a torony teteje,
mint egy óriási fáklya és az égő lángtető alatt még mindig hallik a
szomorú harangkongás, csatának, tűznek, viharnak és temetésnek hangja.
Most egyet hirtelen fordul a szél, a lángokat ismét megfordítja, egy
iszonyú roppanás hallik, aztán a harang elnémul, talán épen az esett le.
A két elem ura lett a csatatérnek, a szél és a láng.
Az emberek elfutottak onnan. Csak két ellenséges harczkiáltás hallatszik
még, – a vihar üvöltése és a lángok ropogása.
Mintha léggé olvadt nők szellemei hánynák alá égő szikrák alakjában
égnek törekvő lelkeit a harczos férfiaknak, s mentől többet levernek
onnan, annál több rohanna utánok a vitatott csillagos hazába.
Miért nem vagyunk mi is ottan!