Késő este Komárom egyik leégett épületében víg zeneszó mellett
tánczoltak a honvédek. Valami élelmes ember korcsmát rögtönzött az
elpusztult teremből. Ostrom alatti városban nem volt kedve senkinek
leégett házát újra fölépíteni. A romok között az lakott, a ki akart.
A borházra nyíló mellékszobában a maszkirozott őrnagy s az özvegy ültek
egyedül s halkan beszélgettek egymással.
Az őrnagy jegyzeteket rajzolt irónnal a nyitott óra belsejébe, a nő majd
erre, majd amarra figyelmezteté őt irás közben.
– Milyen különös volna, kérdé egyszer a nő, fölállva helyéről, ha ezek
odakünn megtudnák, hogy ön idebenn mit mível.
– Abban csak az volna a különös, hogy főbe lőnének, viszonzá az őrnagy,
föl sem pillantva irásából.
– S ha én egyszer csak kikiáltanék: ide katonák! ezen ember itt kém!…
Az őrnagy bosszúsan pattant föl:
– Hermin, kegyed tréfája igen helytelen!
– No, hisz azért ne förmedjen rám, szólt a nő féltréfásan, hadd lássam,
mit irt már? s azzal kezébe vette az órát. – – Ennek az órának még egy
más rejteke is van.
– Lássuk.
Egy kis aranylemez félretolásával az óra belsejében egy férfi arczképe
tünt elő finom miniature-festésben. Kék nemzetőri dolmány volt rajta,
hosszúkás ezüst gombokkal.
– Ki ez a férfi?
– S nem ismerné ön? kérdé a nő élesen, vadon tekintve a tiszt szemeibe.
– Ez azon férfi! kiálta ekkor reszkető hangon, vad, fenyegető alakká
magasulva föl és arcza kigyulladt: ez azon férfi, kit ön megölt s kinek
jegygyűrűjét most is ujján viseli s a kit én imádtam, imádok még most
is, szerencsétlen férjem!…
A tiszt fehér lett, mint a fal. Megmerevedett ez irtózatos asszony
megölő tekintetétől. Egy hangot nem birt kiejteni száján, csak úgy
bámult reá s nézte tétlenül, ellenállás nélkül, mint közeledik a nő az
ajtó felé… Első lépése szilárd, a második tétovázó… a harmadiknál térdre
esik, kezét az ajtó kilincsére teszi s reszketve, halálfehér arczczal
tekint vissza áldozatjára, ki még mindig ott ül mozdulatlanul, mint kit
a szél ütött meg.
– Csak egy szavam és meg vagy halva,… szól a nő, küzdő lélekzetétől
megszaggatott szavakban. Elvesztél… Hónapokon át éjjel-nappal fáradtam
rajta, hogy megölhesselek;… most itt vagy,… most nem kell halálod többé…
menj, fuss, mentsd meg magadat! Elhoztalak a halál küszöbéig, fordulj
vissza, nem kell halálod többé… Add ide azt a gyűrűt ujjadról és menj…
A tiszt fölugrott, el akart távozni az ajtón keresztül.
– Őrült, hová akarsz? mindenki megtudja arczodról, hogy ki vagy? ott az
ablakon át, – ugorj alá, úszszál keresztül a Vágon. Vigyázz – el ne
fogjanak. – Nem kell halálod. – Eredj…
A tiszt kiszökött az üres ablakon át s gyorsan sietve tünt el a romok
között.
A nő reszketve, láztól gyötörve hallgatta távozó lépteit s midőn azok
elhangzottak, lerogyott térdére, könyei megeredtek, zokogott, kezeit
fölemelte s mintha beszélne látatlan églakókkal, rebegé:
«Meg vagy elégedve velem?… Jól tettem-e így?… Helybenhagyod-e?…»
* * *
Pár nap mulva véres csatát vívott Szőny sánczai alatt a két ellenséges
sereg.
Hol ide, hol oda hajlott a diadal, mígnem utoljára a magyar vezér maga
állt serege élére s bibordolmányában, lengő piros tollakkal iszonyú
rohamra vezette harczos huszárait.
Szembe a császári nehéz lovasság jött vele.
Mint két lávafolyam közelgett egymásra égő harczvágyával a két
ellensereg. A tisztek mindenütt csapatjaik élén.
Hirtelen a császáriak csapatjából kiválik egy vitéz s előre nyargalva, a
magyarok vezére felé tart. Összecsapnak, hosszú sebet kap fejére a
magyar vezér, a császári lovag holtan hull a földre.
A következő perczben mindkét sereg egymáshoz ütődik. Szörnyű roppanással
csapnak le egymásra. Rémes ordításuk eget, földet betölt.
Küzdenek sokáig, elszántan. A magyar vezér megy elől véres ruhájában,
véres kardjával és véres fejével, – mire visszatér, a csatatér az övé. A
holtakat ő temetteti el.
Azonban lováról ájultan veszik le, sebe mély, nehéz, – csak a harcz
tartotta fönn lelkét.
Hermine sebeit ápolni siet a vezérnek.
Nemsokára azt is behozzák, a ki megsebesíté. Az már halva van, éktelen,
nehéz seb veté le a földre, a lovak meggázolták.
Hermine megismeri azt is.
Tehát csakugyan nem kerülheté el halálát.
De halála szép volt. A magyar vezér kezétől esett el, merész viadalban,
sebet adva és nyerve.
A nő elmerengő szemmel nézte soká a két szép halvány férfit.
Melyiket szerette? melyiket gyűlölte? Talán egyiket sem, talán mind a
kettőt? Nem tudta meg senki…