A hosszas táborozások alatt gyakran lehete látni majd itt, majd amott,
majd a magyar táborban, majd az osztrák seregek közt egy és ugyanazon
nőt, ki szüntelen más alakra változva, majd mint markotányosnő, majd
pórnő, vagy fiatal férfi alakjában megjelent s mire észrevétetett,
eltünt. Ha gyanúba vették s üldözék, mire a személyes leirása közöltett,
már nem ő volt az, a kit keresnek, más arcz, más alak, más útlevél,
semmi hasonlatosság előbbi alakjához.
Később megesett rajta, hogy el-elfogták, majd a császáriak, majd a
magyarok és ő a legvilágosabb tanújelek ellenére mindenütt ki tudta
magát vágni; a mely órában elfogták, a másikban már szabad volt.
Utóbb mind a két fél saját kémjének tartotta s ekként járt-kelt szabadon
egyik táborból a másikba. Egy óránál tovább egy helyen sem maradt, egy
embernél többel soha sem beszélt, irást soha sem leltek nála. Sehogy sem
lehetett rá bizonyítani, hogy az ellenfélnek is szolgálatokat tesz.
Tudósításai mindig pontosak, kimerítők voltak mindkét fél részére.
Hogy e tudósításoknak mégis oly kevés hasznát vették a császáriak, annak
okát abban lehet keresni, hogy a forradalmi vezérek csaknem
mindegyikének az a szokása volt, hogy csata előtti napon az egész
táborkarral tanácsot tartottak a másnapi ütközet disposicziói felől.
Figyelmesen kihallgatták mindenik közbeszóló észrevételeit. A
fáradságosan kidolgozott hadi tervet szépen leiratták, fölolvasták,
helybenhagyták s másnap egy betüt, de csak egy gondolatot sem
teljesítettek abból, a mi ott meg volt irva. A mi pedig a seregek
létszámát illeti, az minden számokon épült tudományt meghazudtolt,
voltak zászlóaljak, miknek egy-egy századja többet nyomott a harczban,
mint egy másik zászlóalj egészen.
Hermine gyakran megfordult a forradalmi fővezérnél s az nem ritkán
leirva adta oda neki az egész hadi tervet, hogy vigye meg elleneinek s
miután a többi kémek szintén azzal összhangzó tudósításokat adtak,
csakhogy sokkal hiányosabban, Herminet a legjobb kémek egyikének kezdék
ott tartani.
Annak, hogy a kivitel a tervvel nem egyezett, természetesen ő oka nem
lehetett.
A második szőnyi csatát megelőző napok egyikén ismét az ifju őrnagy
hadiszállásán találjuk az özvegyet. Épen akkor ment oda.
– Épen jókor jő kegyed, Hermine, szól az őrnagy bizalmasan üdvözölve a
nőt, a haditanács ma kegyedet különösen megdicsérte tudósításaiért.
– Nagy megtisztelés!
– Egy nagy föladat vár most kegyedre, mely koronája leend eddigi
működéseinek.
A nő hallgatott kérdezés helyett.
– Kegyednek Komáromot és a szőnyi sánczokat kell számunkra kikémlelni.
– Ahhoz én nem értek. Oda tudományos ember kell, ki a hadépítészet
titkaival ismeretes. Mit tudhatom én, melyik sáncz mirevaló? Rajzolni
pedig épen nem tudok. Küldjenek önök ily helyre valami mérnököt.
– Megbocsát szép Hermine, az ilyen foglalatossághoz nem mindenkinek van
szenvedélye, ehhez saját hivatás kell, sajátszerű vakmerőség és egy kis
resolutió azon esetre, ha az ember tetten kapatik.
– Csak egy kis ügyesség, semmi más, a magyarok nem gyanakodók.
– Megengedem, Hermine. Hogy könnyen be lehet jutni a várba és a
sánczokba, az nagyon hihető. De azzal még semmi sincs megnyerve. Ott
minden helyet összejárni, följegyezni – ez a föladat s az ilyesmit
kivinni felötlés nélkül, ehhez kell kimeríthetlen leleményesség, a mi
kegyeden kívül senkinek sem sajátja.
– Tehát jőjjön velem valaki, a ki ahhoz ért. Mint a mesében a sánta és a
vak, ketten csak teszünk egy emberszámot.
– Parbleu! Kegyednek, madame, ma nagy kedve van elménczkedni; annak az
embernek, ki kegyeddel együtt elindulna kémkedni, fanatikus bizalmának
kellene lenni kegyed iránt.
– Nos? És ilyen ember nem volna a világon? kérdé a nő, csábos
hízelgéssel dűlve a tiszt vállára.
– Madame, ön engemet ért? Bizonyomra, ez a mesterség nincs ínyem
szerint. Nyolczszor voltam már ágyútűz előtt, tudom mit tesz bátornak
lenni, de ehhez az egyhez, megvallom, nincs bátorságom.
– Az igaz, szólt a nő gúnyosan, oda a mámor is elég, míg ide józanság
kell.
– A halál nemei közt nagyon válogatós vagyok. Mint katona, a csatatéren
szeretnék meghalni, az ágyban meghalni unalmas, de a vesztőhelyen,
Hermine, ah ott rettenetes a halál képe.
– A halál képe előttem is rettenetes, hanem azért van az embernek esze,
hogy őrizkedjék. Azt tudni fogja ön, hogy a magyarok engem saját
kémjöknek tartanak, de azért sokszor megesett rajtam, hogy
föltartóztattak, azonban soha egy betünyi tanujelét nem lelték nálam
azon foglalatosságnak, mely a vesztőhelyre vitt volna.
– Hogy történhetett az?
– Látja ön nálam ezt az aranyórát? ugy-e sokszor kérdezte ön tőlem, hogy
hány az óra? és soha sem jött arra a gondolatra, hogy e kisded arany
ékszer nemcsak az órát mutatja, hanem néha a halál óráját is. Nézzen
ide.
S azzal a nő egy észrevétlen rugót megnyomva az óra oldalán, kétfelé
vált az, üreges belsejéből egy csomó kerekre vágott vékony papirszelet
hullott ki.
– Ebben hordom én a veszélyes jegyzeteket. Kívülem senki sem tudja ez
órát kinyitni, de nem is gyanakszik rá.
A tiszt gondolkozni látszék.
– Attól nem tarthat ön, folytatá a hölgy, hogy saját ügyetlenségünk
áruljon el bennünket, csupán egy esetben lehet önnek oka a
tartózkodásra: ha azt hiszi, hogy én fogom önt elárulni. Ez esetben nem
beszélek e tárgyról többet.
– Jó, elmegyek önnel, szólt a tiszt, leggyengébb oldalán támadtatva meg.
Gondoskodjék álruhákról.
– Elébb a tábori jelszavakról. Az álruha egyszerű polgári köntös. Ez
legkevésbbé felötlő.
Félóra mulva az özvegy útban volt azzal az emberrel, ki férjét megölte,
a magyar tábor felé.