– Ez az úr azt mondja, hogy kegyedet három granátos kiséretében küldte
idáig.
A nő hidegvérrel felelt: «Valóban nem tudnám, mire lett volna e kiséret,
miután önakaratomból jöttem.»
– Asszonyom, ön kötődik velem, szólt a hadnagy kifakadva, ön még
zúgolódott ellenem, hogy miért ültetem ön szekerére a katonákat?
– Ha úgy volna a dolog, nem találok rá okot, hogy miért tagadnám el, sőt
biztosítom önt, hogy panaszt tennék érte.
– De én parolámra mondom, hogy igaz, a mit állítok.
– Ha mind a ketten állításaink valóságára hivatkozunk, soha sem fogunk
bizonyosat tudni. Én egyedül jöttem ide, az bizonyos, de ha kegyed azt
állítja, hogy kisérettel küldött, hívja elő azt a három katonát, a kire
rábízott, azok legjobban fogják bizonyítni.
A hadnagy végtelen zavarba jött. Érzé, hogy igaza van és látta, hogy
mégis az ellenkezőt fogják rábizonyítani.
– Valóban, azt a három katonát azóta sehol sem találják.
A nő gúnyosan mosolygott.
– Őn csak nem fogja azt állítani, hogy én az ön három granátosát az úton
meggyilkoltam s elástam az árokba!
Az őrnagy haragosan közbeszólt:
– Menjen ön, az ön három granátosa soha sem volt a világon. Ön hadi
törvényszék elé fog állíttatni.
A nő egykedvűleg játszott egy az asztalról fölvett tollal, mintha őt a
tárgy tovább nem is érdekelné.
Ha vádolta volna az embert azon sérelemmel, mit az rajta elkövetett, nem
kapott volna elégtételt, míg azzal merőben ellenkezőt állítva, teljesen
czélt ért.