– Kegyed tisztje engemet mindenesetre küldött, de nem ide. Tudtomra adá,
hogy kegyed engemet el akar vitetni s biztatott, hogy rejtsem el magamat
oly helyre, mit csak ő fog tudni. Én azonban észrevéve, hogy az ember
igen különös szemekkel tekintget rám, inkább akartam magamat önre, mint
ő rá bízni.
Az őrnagy dühösen csapott öklével az asztalra. «Rögtön menjenek a
hadnagyért», kiálta az ordonnancenak. Ha e perczben altisztje jelen van,
talán megölte volna. Engedetlenség parancsai iránt, szövetkezés,
egyetértés azzal, a kit el kellene fognia, mind elég vétek a fölebbvaló
haragját megtorlásra gerjeszteni, hát még, mikor e harag tüzét a
fölgerjedt szerelemféltés szítja!
A nő ennyi indulatot tudott néhány szavával fölgerjeszteni.
– Kegyed tehát egyedül jött? kérdé az őrnagy, többé nem hideg,
kényszerített hangon, hanem indulatosan, föllázadtan.
– Egyesegyedül, mint láthatja ön.
– S mi indítá kegyedet arra, hogy mégis eljőjjön?
A nő összetette kezeit s oly csábító, oly mosolygó, oly pokolra hívó
tekintetet vetett a katonára.
– S nem találná ön ki?
A katona odalett e tekintet bűbájától. E kábító mosoly, ez észvesztő
ragyogvány a nagy, epedő szemekben elfeledteték vele, hogy vádlott és
biró állnak egymás előtt. Odarogyott a nő lábaihoz és csókokkal halmozá
el annak kezét s nem birt megválni annak mosolygó tekintetétől.
Ha észre tudta volna venni e mosolygó arcz homlokán azt a fenyegető
egyenes ránczot, mely őrt állni látszék hidegen, változatlanul a hazudó
arczvonalmak szinpadi játéka fölött!
– De mindenekelőtt kérem önt, szólt az asszony, negélyesen visszavonva
magát, beszéljünk arról, hogy mi haragja van önnek reám, a miért, ha
magam jószántából nem jövök, erővel is idehozat.
A tiszt tréfásan veté le magát a pamlagra s odavonta maga mellé a
hölgyet, monda:
– Kegyed kevésbbé volna találékony, mint én?
– De tréfán kívül, valami oknak, valami czímnek csak kell létezni, a
miért engem saját házamtól parancs által el lehessen idéztetni.
– Kegyed sokáig nem volt otthon és az emberek azt beszélték, hogy mint
kém a magyarok táborában időzik. Ezért jogom volt kegyedet elfogatni, s
kérdőre venni.
– Az emberek valót beszéltek.
– Hogyan! szólt megütközve a tiszt s ismét komolyan kezde a nő arczába
tekinteni.
De annak egy vonása sem változott.
– Úgy van, onnét jövök. Azt helyesen tudják az emberek. Csak azt nem
tudják helyesen, hogy ki részére vagyok kém? A magyarokat kémlelem-e,
vagy a császáriakat?
A tiszt gyanakodni kezde.
– Asszonyom, nekem igen rosszul esnék, ha kegyedet oly állításokon
kapnám, a mikről azon gondolatra jöhetnék, hogy kegyed nem mond mindig
igazat; jobb lesz, ha nem beszélünk erről többet. Mert meglehet, hogy
azon szomorú kötelesség, mely kegyed távollétét parancsolná megtorlanom,
erősebb leendne, mint azon öröm, mely kegyed ittlétét ünnepelteti velem.
– Én akarom, hogy beszéljünk róla. Kegyednek bizonyosan más kémei is
vannak, vegye ön kezéhez azok tudósításait s nézze meg, nem fogok-e
igazat mondani.
– Jó, csak egyet kérdezek kegyedtől, szólt az őrnagy egy összehajtott
papirba tekintve, melyik oldalról készülnek a forradalmi seregek
Selmeczen legerősebb védelemre?
– Egyikről sem, nincsenek már ott.
Az őrnagy visszahökkent a feleletre.
– Tehát csakugyan útat tört magának Körmöcz felé.
– Épen nem, Szélakna felé ment.
– De az lehetetlen, kiálta föl a tiszt, a kezében levő papirra ütve, ez
azt irja, hogy Szélakna felől oly erő áll ellent, hogy ott seregének
felét is elvesztheti, ha ki akar törni.
– Önök kémjei haszontalan ficzkók, szólt a nő, kivéve a tiszt kezéből az
irást s ketté repesztve. A forradalmi vezér egy ember veszteség nélkül
vonult el az országúton, fényes nappal, zeneszó mellett. Ezóta
Branyiszkó alatt van.
– Az képtelenség, az lehetetlenség!
– Az ottani parancsnokok is azt mondták, midőn előre figyelmeztettem
őket. Én bizonyosan tudtam, hogy a vezér a hegytetőkön keresztül akar
háta mögé kerülni a szélaknai zárcsapatnak, de a parancsnok urak jobban
hittek hivatalos kémeiknek, a kik a Körmöcz felé intézett színlelt
támadást vitték hírül.
A tiszt még nem birt bámulásából magához jőni, midőn egy futár érkezett
hozzá, tudósításokat hozva, mikben szórul-szóra az jelentetik, a mit az
asszony imént elmondott neki.
– Valót beszéltem-e? kérdé diadalmaskodó arczczal a nő.
A tiszt kezét nyujtá neki.
– S nem tudja kegyed, mint menekültek meg? kérdé a nőtől.
– Úgy hiszem a hegyi útakon, felelt az ártatlanul.
– A föld alatt. A hegyen keresztül!
– Csodálatos! szólt a nő, kezét összecsapva. Csaknem hihetetlen!
És a nő arczán oly élethíven volt kifejezve a bámulás, a meglepetés.
Ki merte volna gyanítani, hogy épen ő volt az, ki ezt az útat a vezér
előtt fölfedezte.
Az őrnagy világosan meggyőződött róla, hogy a szép asszony nemcsak
szíve, de érdekei ügyének is meg van nyerve; a beszéd mindig melegebb
kezde kettőjök közt lenni; az asszony tréfált, kaczérkodott, az ifju
tiszt mindig szorosabban simult mellé, először csak kezét csókolá meg,
azután karcsú derekát karolta át, mindez nem esett meg ellentállás
nélkül. Végre nem nézhette tovább a nő telt piros ajkait a nélkül, hogy
valami édeset ne gondoljon rólok, a bűvös-bájos szemek minden tekintete
ittasabbá tette, még közelebb simult, midőn hirtelen nyers hangon szólal
meg valaki ablaka alatt, az ajtót benyitják s a hívott hadnagy belép
rajta nagy bizalmasan.
Akárki lépett volna be e perczben, számíthatott a nagyon természetesen
kimagyarázható legmogorvább fogadásra, annál inkább a kérdéses hadnagy,
kiben a főtiszt egy engedetlen alattvalót s a mi több, alattomos
vágytársat vélt megismerni.
– Jőjjön ön a másik szobába! kiálta rá haragos hangon s maga után
bocsátva a szomszéd terembe, elkezdett neki egy rettenetes leczkét
tartani subordinatióról, kötelességről s azon esetekről, mik árulásnak
tekintetnek.
A hadnagy szemre-főre bámult s némi tájékozást véve magának azon
bizalmas helyzetből, melyben őrnagyát a küldött nő mellett találta,
semmivel nem hitte magát jobban kimenthetni a még nem sejtett vád alól,
mintha azt állítja, hogy ő a kérdéses asszonysággal különös
gyöngédséggel és udvariassággal bánt mindenha.
– Épen ez az ön vétke! önnek nem udvariasság volt utasításul adva, hanem
szigorúság.
A tiszt zavarba jött. Azt hitte, hogy a szigorúság ellen épen nem
lehetett panasz.
– Ön egyedül bocsátotta idáig az általam elfogatott vádlottat.
A tiszt állítá, hogy ő három granátos kiséretében küldte ide.