Az özvegyasszony hazaért távollevő lakába. De a kiért járt, a fiatal
főtisztet már nem találta ott. Hadi mozdulatok miatt egy állomással
odább kellett neki menni s a házába betérő özvegy ott egy csomó
közkatonán kívül, egy alsóbb rangú tisztet talált szobájában, ki nyers
hangon kérdé a belépőtől: hogy mit akar?
– Én e ház asszonya vagyok, felele az szárazon.
– Nagyon jó, mondá a hadnagy, épen parancsot kaptam, hogy mihelyt
megérkezik az asszony, küldjem a szomszéd állomásra.
– Parancsot? Kitől és miért?
– Ugyanazon őrnagytól, ki előttem itt volt s ki nekem főnököm; hogy
miért? arra nem felelhetek, mert arra nekem semmi gondom.
Az asszony nem mondott ellent, hanem rögtön parancsolá a szekeresnek, ki
idáig hozta, hogy vigye a kitűzött helyre, a hadnagynak pedig átadta
szobája kulcsait, sarcasticus hidegséggel mondva: «ha már elfoglalta ön
házamat, viselje egyuttal gondját vagyonaimnak».
A hadnagy előszólíta három granátost s parancsolá nekik, hogy üljenek
szintén a szekérre.
– Minek az? kérdé az asszony sértett büszkeséggel.
– Önt fogják kísérni asszonyom.
– Ez is parancsolatban van önnek adva? kérdé a nő élesen.
– Ezt így szokták asszonyom, válaszolt a tiszt s becsapta maga után az
ajtót.
A granátosok fölültek a nő mellé és vele szemben a szekérre.
A nő halavány volt, még ajkai is fehérek voltak a dühtől, de hallgatott
és nem mutatta indulatját.
Az úton elkezdett a granátosokkal beszélgetni, mind a három lengyel
volt, sokat beszélt nekik különös tárgyakról, merész eszmékről, nagy
csodás tettekről. A granátosok figyelve hallgatták, néztek reá,
bámulták, egyre bámulták, észrevétlenül szítták magukba perczenkint az
asszony szavainak csábító mérgét s mikor a fuvaros egy helyen megállt a
fogadó előtt lovait etetni, azt kérdezte tőle a három katona, hogy merre
vannak a magyar seregek?
És rögtön mind a három átszökött.
A nő egyedül maradt. Ő is elszökhetett volna, ha kedve tartá. De nem
tevé azt; hogyha nem hivatta volna is azon ember, ő felkereste volna.
Elvitette magát a kijelölt állomásig, ott kifizette a fuvarost s
visszaküldé, az hazament, a honnét jött, harmadik vármegyében fekvő
lakhelyére s eltávoztával senki sem bizonyíthatá be, hogy a nő mint jött
ide.
Hermin fölkereste az őrnagyot, a kihez küldve volt, oly arczczal, melyen
semmi nyoma sem látszék a haragnak, lépett be hozzá s midőn annak szép
fiatal arczán a szokatlan hidegséget, a visszautasító szigort
észrevette, úgy tett, mintha megütköznék rajta s remegve kérdezé:
«őrnagy úr, kegyed én rám haragszik?»
Az ember azt hitte volna, ez az asszony most fél, remeg; pedig akkor
kezdett boszúja tárgyát megrontó tervéhez.
– Asszonyom, szólt az őrnagy, hideg, erőtetett hangon, megbocsát kegyed,
hogy ide hozattam, de a kötelesség…
– Engedjen meg ön, engem ön nem hozatott, magam jószántából jöttem
önhöz.
Az őrnagy megütközött.
– S nem tisztem küldte kegyedet, kit lakházánál hagytam?