A nő biztos helyismerettel vezette a tábornokot a mondott hely felé.
Egymás mellett mentek, sietve, komoran; egyes rövid szavakból állt
beszélgetésök.
Egy hegykanyarulatnál megállt a nő, az egyik fáklyát elvette a kísérők
kezéből, a másikat a vezérnek adta át s inte nekik, hogy menjenek
vissza.
A vezér kérdőleg tekinte rá.
– Nem akarom, szólt a nő súgva, hogy e helyet ismerje valaki, míg
biztosítva nem vagy.
– De ezek legbizalmasabb embereim.
– Én nem hiszek senkinek.
– De te nő vagy – és velem egyedül.
A nő magasztos fájdalommal nézett a vezérre, «e fekete ruhában!» szólt
fölsóhajtva.
– És e fekete órában, tevé hozzá a vezér s mentek azután egyedül le a
völgy mélyébe, a fehér zuzmarás fák közt, az úttalan hófuvatban, elől a
nő, utána a vezér, a lobogó fáklya vér világot vete komor arczaikra.
A hegykanyarulat tölcsérén kopár hegyoldalba vágva tátongott elő az
elpusztult aknatorkolat.
Az elvadult bokrok benőtték nyílását, a zöld fű elsarjadzott benne, a
mennyire a napvilág beéri. Télen a szél behordja hóval.
A nyílás alig több, mint embermagasságnyi, oldalai harántékosak, mint az
egyiptomi épületek ajtain látni, s összerótt gerendákkal vannak elől
kibélelve.
Az asszony elől lépett be a tunnelbe, félrehajtva szép fehér kezével az
akadályozó deres csemetéket, utána a vezér. A nő leeresztett fátyolán
keresztül villogtak nagy sötét szemei.
– Az üreg kissé el van hagyva, nehéz benne járni, szólt az özvegy, de
hol annyi kéz van, néhány óra alatt járhatóvá tehetni azt. A folyosó
ágyúk számára is elég tág.
S haladtak mindig mélyebben a hegy szivébe, elől az asszony fekete
ruhában, lobogó fáklyával, utána a vezér szürke köpenyében. Néhol oly
meleg volt a föld gyomrában, mint a rekkenő nyári délben, másutt a
földalatti víz záporalakban zuhogott alá, facsaróvá áztatva az alatta
elmenőket.
A tunnel közepe táján látható volt az aknakút. Egy mély, rettenetes
hosszú, kútalaku üreg, mely megy fölfelé, véghetetlen magasba, mint egy
óriási kémény, föl egész a hegy tetejéig, hol mint négyszögű csillag úgy
látszik nyílása ide alant a több száz ölnyi mélyben, azután ismét megy
lefelé száz meg száz ölnyire a föld ércztermő gyomrába; a malom
korongja, a nehéz gerendely még most is ott látszik, mely a kötelet
huzta föl és alá, min a bányászlegények ereszkedtek le és szálltak föl
ismét s vontatták föl a nyers érczek köveit nagy kemény bőrökben.
A mély nyílás egészen födetlen áll a folyosó mellett.
Borzadva nézett bele az asszony.
– Mikor először itt jártam, ezt nem vettem észre; – milyen könnyen
beleeshettem volna.
Ismét odább egy patak folyt keresztül a folyosón.
– Ez sem volt akkor itt, bizonyosan fölül vezették el valami csatornán s
az most elromlott és a patak itt tört keresztül.
A nőnek nem lehetett a vízen keresztül mennie, a vezér fölvette őt
ölébe, a nő ráhajlott vállára.
Mindkettő arcza oly komor, oly halovány volt.
Valaha – régen – ily esetben nem lettek volna arczaik oly haloványok, de
az a fekete ruha és az a fekete óra…
A patakon túl ismét letette a hölgyet a vezér. Nemsokára a tunnel túlsó
végéhez értek, az egészen be volt omladozva, a vezérnek több nehéz követ
el kelle hengeríteni az útból, hogy kimehessenek rajta s ott egy
vadonnat sötét fenyves közepében találták magukat.
A távolból hallatszottak az ellenséges seregek őrszemeinek sorba menő
kiáltozásai.
Az erdő oly sötét volt, hogy nem lehetett belőle kilátni.
– Most Isten önnel, én tovább megyek, szólt az asszony, kezét nyújtva a
tábornok elé.
– Hová gondolsz Hermin? ez erdőben, ily éjszakában…
– Nem első járásom ez ily időben és utakban. Nem messze ide egy molnár
lakik, ki jó ismerősöm, azt fogom fölkeresni s ott pórruhát veszek
magamra és megyek tova.
– Miért oly sietve?
– Ön már elfeledte, de én nem, hogy férjem házánál egy embert hagytam, a
ki férjemet megölte, ahoz sietek; Isten önnel!
– Nem bocsátlak magadat Hermin, elkisérlek odáig, legalább az erdőből
ki.
– Ne feledje ön, hogy ön húszezer ember vezére, kiket meg kell
szabadítania és pedig sietve. Isten önnel. Még sokszor fogunk
találkozni.
A rejtélyes nő e szavak után sietve távozott egyedül az erdőben, még a
fáklyát is kioltá, melyet magával vitt s eltünt a sűrű fák között,
miknek lombja egyedül maradt a tél fehér világában haragos bánatos zöld.
A vezér sokáig nézett az eltávozott után, azután megfordult, keresztül
sietett a föld alatti folyosón s még tartott a hosszú téli éjszaka, mire
hadiszállására újra visszatért.
Rögtön előrendelte utászait mind, a sereget rendbe állítá s csodás
gyorsasággal rendbehozatva a földalatti útat, elkezdé serege javát azon
keresztül szállítani.
Az elhagyott aknafolyosó szokatlan dübörgéstől visszhangzott, a századok
óta ott lakó sötétséget szokatlan fény verte ki régi odujából. A
fáklyáktól jobbra, balra hányt árnyékok mint alaktalan gnómok tüntek föl
szerteszét, mik fenyegető repedezéssel tüntek el a kemény sziklafal
hasadékaiban.
A vezér és a tisztek fáklyákkal világítottak a dolgozóknak s a mint elől
az utászok a sziklákat, a földomlásokat elegyengették, már jöttek utánok
a nehezen gördülő ágyúk, miket alig birtak vontatni az iszapos úton;
maguk a katonák tolták fáradságosan tova küllőiknél fogva, a hol egy-egy
megfeneklett.
Még tartott a véghetetlen téli éjszaka s már a sereg legjobbjai néhány
ágyúval keresztül jutottak az alagúton. A sűrű fenyves elrejté őket szem
elől.
S midőn szürkülni kezde, a város felől megindult az országúton a
derék-sereg Szélakna felé.
Az ellenfél nyugodtan várta támadásukat erős állomásából.
De a legelső ágyúszóra megjelent az erdő közepéből csaknem háta mögött
az alagúton átjött hadosztály s a czernirozó had, nehogy két tűz közé
kerüljön, kénytelen volt oldalt elvonulni az országútról s a
derék-seregnek szabad útat nyitni.
Igy menté meg seregét a vezér, mikor már azt mindenki elveszettnek
hitte.
Szerencsecsillaga ekkor kezdett föltünni az égen.