Egy hónap múlt el a budaméri vesztett csata után. A magyar fővezér
Selmeczen volt, körös-körül bekerítve egész seregével. Négyfelől próbált
útat törni magának, mind a négyfelől el volt állva az útja, semmi
oldalról sem volt szabadulás.
Mikor negyedszer kisértette meg a csatát, szinte ott veszett.
Legkedvesebbik barátját mellette lőtték le, ő alóla kilőtték a lovat,
egy huszár nyargalt azután oda, az ragadta meg kezénél fogva s erővel
hurczolta el a csatatérről.
A mint hazatért a laktanyára, tisztjei figyelmeztették, hogy csákója
keresztül van lőve.
Levette fejéről, megnézte; a golyó a kokárda és a viharcsat között fúrta
át a csákót.
– Miért nem egy araszszal alább! monda elbúsúltan a vezér s a fáradságos
éjek, napok után ledűlt fekhelyére, ébren álmodozni.
Éjfél után fölkelté az őrálló tiszt, jelentve, hogy egy hölgy akar vele
rögtön beszélni.
A fővezér fölkelt, nem kellett felöltöznie, ruhástul aludt mindig, s
inte, hogy bejöhet, a ki akar.
A bejelentett nő belépett a szobába.
Fekete ruha volt rajta, fején gyászfőkötő, arcza bús, halovány.
Szép, nemes magatartása, komoly, szabályos vonásai, nagy, sötét
szemöldtől árnyazott szemei oly ismeretesek voltak a vezér előtt.
Igen. E sötét szemek átható tekintete, e homlok alabástroma, ez ajkak,
ez arcz maga, mind rég elmúlt idők ismert tüneménye; új rajta egyedül a
bánat és egy hosszú erőszakolt ráncz a homlokon a két szemöld között,
mely az egész arcznak oly fenyegető, oly baljósló tekintetet ad.
A vezér oda lépett hozzá. Az asszony sokáig nem tudott szólni.
– Te látogatsz meg engem Hermine, ez átkozott órában?
– Beszélni akarok önnel, szólt az asszony hidegen, nyugodtan ülve le a
vezér által ajánlott karszékbe.
A vezér szembe vele megállt, összefont karokkal s merően nézett a hölgy
föl-fölpillantó szemeibe.
Oly sáppadt volt mindkettőnek arcza.
– Arthur, kezdé a hölgy teljesen, de hidegen csengő hangon. Mi régen
láttuk egymást. Akkor még gyermekek voltunk s virágokkal játszánk…
Virágokkal akkor, most élettel és halállal. Ön megvénült, de én még
inkább. Látja, özvegy vagyok.
– Az én nőm is az lesz nem sokára, szólt közbe keserűen a vezér.
– Férjem csatában esett el, folytatá a nő, nyílt, becsületes csatatéren,
és én nagyon szerettem őt, de meg nem sirattam, mert tudom, hogy miért
esett el. Holttestét nagy áron vásároltam vissza; reszkettem, midőn
köpenynyel letakarva házamhoz hozták, ha nincs-e megcsonkítva? tán feje
levágva, arcza eléktelenítve? Nem volt. Épen hagyták, minden vonása
arczának halállal pecsételt bizonyságot tőn róla, hogy bátran, vitézül
esett el. Egyetlen sebe volt, az is elől – mellén. Csak gyűrűmet nem
találtam ujján, jegygyürűmet, melyet akkor vont ujjára, midőn velem az
oltárhoz lépett s azóta le nem tett soha. Alig néhány napja, hogy e
gyűrűt megláttam egy embernek az ujján. Egy fiatal tiszt szállásolta
magát oda hozzánk, annak az ujján pillantottam meg jegygyűrűmet.
– Vehette valamely közkatonától.
– Nem. Azt mondá, hogy egy embertől vette el, a kit megölt.
– Nem mondtad neki, hogy azon ember férjed volt?
– Semmit sem. A tiszt szép fiatal ember, szőke, halvány arcza megcsalja
látszó szelidségével a szemlélőt, bágyadt kék szemei nem árulják el a
tüzet, mely rajtok belül lakik.
– Te szerelmes lettél belé?…
– Azaz ő én belém. Hizelgéseivel halmoza el, szerelmet vallott, belém
bolondult.
– S te férjhez fogsz hozzá menni?…
– Meg fogom őt ölni…
– Ahoz nem értesz, szegény asszony.
– Igaz. Ha erőm lett volna, tehettem volna, mert előttem volt, házamban
aludt, csak akarnom kellett volna, hogy szobájába jussak, ott lehettem
volna, míg elalszik, legyilkolhatám; de mind hiába, ahoz én nem értek.
És mégis akarom, hogy meghaljon.
– Ha jó katona, az nagyhamar megeshetik rajta.
– De én nem akarom, hogy mint jó katona haljon meg, nem a dicsőségért,
én értem kell neki meghalni, nem a dicső csatamezőn, – a halál
legirtózatosabb tűzhelyén, a vesztőhelyen kell életét bevégeznie.
– Szegény asszony, a fájdalom megzavarta agyadat.
– Tábornok úr, ön férjemnek jó barátja volt! – Arthur! Ha én azt mondom,
férjem kiomlott véreért boszú kell! messze kell-e keresnem azt, ki e
boszút teljesítse?
– Hermine. Térj magadhoz. Én tisztelem fájdalmadat, férjedet becsültem s
ha e perczben tudnék szánni egyes embereket, őt megsiratnám, de
gondolhattad-e azt valaha, hogy én egy egész rám bízott hadsereggel
egyéb hivatást ne ismerjek, mint valakit, bárha legjobb barátom,
testvérem, apám lett volna is az, megboszúlni? s hadi mozdulataimmal
egyebet ne terveljek, mint azt az embert, ki őt megölte, keressem és
üldözzem? S ha végre megtalálnám is, lehetne-e, illenék-e becsületes
katonának becsületes katonát azért megöletni, mivel a csatában, a nyílt
harczmezőn megölte azt, a kit én szeretek? Te teheted azt, mert asszony
vagy és feleség, én nem, mert én katona vagyok és vezér.
– Ön engem őrjöngőnek tart, tábornok úr, szólt az asszony, fölemelve
nagy sötét szemeit; nem akartam én, hogy ön keresse azon embert. Én
fogom őt ide hozni. Én magam fogok neki okot szerezni arra, hogy ön
méltán, törvény szerint megölethesse őt. És ha egy évig tartana is
tervem, egy év mulva sikerülni kellene annak. Ide hoznám ön elé ez
embert, elmondanám: ez ember vétette ezt! vétette azt! Önnek hadbirái
csak a hadi törvények büntetéseit olvasnák fejére, önnek csak a pálczát
kellene eltörni feje fölött s csak azt kimondani, hogy «Istennél a
kegyelem». – Azt megmondani neki, mikor halni megyen: «nem a vétkeidért
halsz meg így, én vagyok az, ki megöllek, férjem kiontott véreért
tégedet», az az én dolgom lenne.
– Oh Hermin, beh boldog vagy gyűlöletedben. Egy egész évre vannak
boszúterveid… Egy év mulva hol leszünk? ki marad meg közülünk?
– Ha nem leszünk, megszününk érezni s én azt sem bánom. A haláltól nem
rettegek, de míg élek, nem felejtek.
– Jó, Hermin, eleget beszéltél már fájdalmadról, most hagyj magamra az
enyimekkel, én kevésbbé szeretek azokról beszélni. Nekem is vannak
halottaim, pedig igen sokan és még többen is lesznek.
– Nem hagylak el. Tudok mindent, a mi veled történt. Körül vagy fogva s
vagy meg kell adnod magadat, vagy elveszned seregestül. Három egész
éjjel az ellenség táborát jártam, majd mint markotányosnő, majd vidéki
pórnőnek öltözve, egyszer férfi-álruhában is. Utaid minden oldalról el
vannak zárva. Tegnap, hogy a hídtól visszavertek, még szerencséd volt,
ott vesztél volna, a hegyszoroson nem lehet fölfelé menned. Szélakna
felől a defilée úgy meg van ágyúkkal rakva, hogy ott sereged felét
elvesztheted, még sem juthatsz keresztül, de ha e telep háta mögé
kerülhetnél, az út egészen szabad volna azontúl, mert azután egész a
branyiszkói hegyig egy helység sincs elfoglalva. Csak vagy két
zászlóaljat s nehány hatfontost kellene a defiléet őrző telepek háta
mögé vinned.
A vezér keserűen mosolygott.
– A levegőn keresztűl ugy-e?
– Nem. A föld alatt.
A nő oly komolyan mondta e szavakat, hogy a vezér arczáról elmaradt
utánok a mosolygás.
– Igen, a föld alatt. Emlékszem rá, hogy mikor kis gyermekkoromban anyám
születése helyén e magas hegyek közt gyermek-barátnéimmal játszani
kijártam, gyakran találtunk a hegyoldalban egy mély földalatti tunnelt,
melynek torkolatjánál olykor bujósdit játszottunk. Egyszer rossz
gyermekek megkergettek bennünket, barátnéim szanaszét futottak, magam
beszaladtam a bányatorkolatba. Nehány fiu utánam szaladt s ijesztgetni
kezde a barlangban. Én még beljebb mentem, alacsony, de elég tágas
folyosó tárult előmbe s én mindig mélyebben haladtam befelé. A fiuk
ordítását folyvást hallottam, a visszhangzó üreg még egyszer oly
borzalmassá tette azt előttem s én futottam a sötétségben, lélekzetem
visszatartva, tapogatózva omlott kövek és sáros földhányások között. A
sötétségtől és magánytól nem féltem annyira, mint az ijesztgető fiuktól
s így mentem szüntelen előre. Egyszer úgy tetszék, mintha világosságot
látnék magam előtt, távol, igen távol valami homályos csillám pislogott
előmbe. Siettem arra felé, a világosság mindig közelebb látszott jőni, a
besütő külvilág mint valami ezüstköd tört magának útat a földalatti sűrű
sötétségbe, szinte egyórai futás után ismét a szabad levegőre értem s
nem hiszem, hogy ez útat még egyszer meg mertem volna tenni, melyet
ijedtemben oly hirtelen bejártam.
A vezér várakozásteljesen figyelt a nő szavaira.
– Midőn kiértem a szabadba, egy sűrű, vadonnan sötét fenyves-erdőt
láttam magam előtt, melyből sehonnan nem találtam kijárást. Sírva ültem
le egy kidűlt fenyőre, ott találtak rám azon járó hámorosok s kevés
kerüléssel egy faluba vezettek.
– Azon falu neve…? vágott közbe nyugtalanul a tábornok.
– Szélakna…
A vezér arcza égni, szemei ragyogni látszottak, odalépett az asszonyhoz,
megszorítá kezét, megölelte.
– Szólj, beszélj tovább, mondá és ajkai reszkettek az örömtől.
– Nagyapám, a professor, kinek az eseményt elmondtam, a helyett hogy,
mint féltem, megbüntetett volna, nagyon örülni látszott a fölfedezésen s
mint emlékszem, nagy diadallal mondá, hogy ez lesz a «kuruczok útja»
melyen II. Rákóczi Ferencz (az önéhez hasonló körülmények között)
czernirozott seregét a föld alatt keresztülvitte. Ily elhagyott
bányaüregeket másutt is találni, ezek az úgynevezett Erbschachtok,
melyeknek azon jogaik vannak, hogy a fölöttük levő bányák terméseik egy
tizedét nekik tartoznak adni, a miért ezek vizeiket leszivárogtatják;
ezen jogaikat azonban elvesztik, ha egy más akna még náluknál is
mélyebben furatik át a hegyen s ilyenkor elhagyatnak, elfelejtetnek, a
mi akkor is megtörténhetik velük, ha a fölöttük levő bányák megszünnek
jövedelmezni.
– S e tunnelt, úgy hiszed, hogy kívüled senki sem ismeri?
– A nyílást igen, de azt ki sem tudja, hogy az egész a hegy tulsó
oldaláig vezet, a hol a kijárás egészen össze van omolva, úgy, hogy
külről észre sem lehet venni. Nagyapám e fölfedezést, a tudósoknál
annyira sajátságos irigységből, holtáig titokban tartotta.
– El tudnál-e engemet oda vezetni?
– Azért jöttem ide, hogy azt tegyem. Nem panaszaimmal untatni, hanem önt
megmenteni volt jöttem czélja. Jőjjön velem.
A nő magára vette köpenyét, a vezér kardot kötött. Két ordonnance-tiszt
távolról követé őket égő fáklyákkal s így haladtak tova a téli
éjszakában.
A föld fehér volt, az ég fekete. Zajos csata után néma volt a vidék.