A negyvenkettedik zászlóalj s a lengyel vörössipkások egyedül maradtak a
csatatéren. A többi elfutott. Csak egy nemzetőri kapitány maradt el futó
századjától, letépte kardbojtját, fölvett egy lehajított fegyvert a
földről s odaállt a harczolók közé közkatonának.
És hangzott a riadozó dal, a lengyel katonaének:
«Jáczi táczi vojáczi
Klapczi krakoviáczi
Cservena csapicska
Moja kohanyicska!»
(Ezek a katonák,
A krakkói fiúk
A vörössipkások,
Az én kedveseim!)
Közbe-közbe hangzott az ágyúdurrogás, a pariparobaj, az ellen
hurrah-kiáltása.
Dalolva vonult odább-odább a kis lengyel csapat; ha üldözői
utól-utólérték, visszafordult, tüzet adott rá és szuronyt szegezve
megállt küzdeni.
Azután csendesen ismét vonult vissza, dalolva a riadozó harczéneket; az
ágyú dörgött, a paripák robogtak, a golyó fütyölt.
A kis csapat ellentállása nélkül az egész vert sereg semmivé tétetik.
Ők egyedül tartották föl az üldöző hadsereget, melynek tízannyi ember
egy óráig sem állt ellent.
Késő estig harczoltak, sebet kaptak eleget, de még halottjuk egy sem
volt.
Most egy dühös rohanással támad rájuk az ellenség lovassága; csatájuk
mint a sziklát ostromló hullám zuhogása, az összeütközött szurony és
kard cseng-bong, a csatázók porfelleget vernek maguk körül, csak a
zászlók hegye látszik ki belőle.
A porfelleg elnyugszik, a kisded csapat bántatlanul halad tovább az
úton, az üldöző lovasságot visszatéríti a takarodót fúvó trombitaszó, a
csatatér magára marad.
A kéklő távolban rohanó seregek futása látszik még, mint sötét
felhőárnyék, mely végig fut a földön, kergetve az üldöző szelektől.
A meggázolt fűben egyedül marad el egy elesett férfi, haldokló arcza az
ég felé fordítva, szemei tört csillagában az alkony bús fénye tükrözi
magát.
Az égszínkék dolmányon végig folyik a piros meleg vér, a szép
férfi-arczon végigfut a halál sáppadt fagyos színe.
Még egyszer föl akar emelkedni a földről, – nem bir, visszahanyatlik, a
kard kihull erőtlen kezéből.
«Oh Hermine!» sóhajtja utolsó gondolatja nevét és lehajtja arczát a fűbe
s kinyujtott kezével kardját keresve, s haldokló ajkaival Herminet
suttogva, meghal.
A tiszt nemzetőri kapitány.
S a távolban, a szürkülő éjben mindig enyészetesebben hangzik a riadozó
harczdal:
«Jáczi táczi vojáczi
Klapczi krakoviáczi
Cservena csapicska
Moja kohanyicska!»