De milyen állapotban?
Ruhája összevissza gyűrve, főkötője a szemére lecsúszva, félczipőjét
valahol elvesztette s maga vörös volt, mint a kit a kemenczéből vesznek
ki és folyvást kiabált és jajgatott és hítta a segítséget.
Sokára tudtam kitudni tőle, hogy hol volt és mi történt vele?
Hát épen abban a szobában rejtette el magát, a hová a két jövevényt
beszállásoltam, még pedig az ágy fenekére, valamennyi derekalj alá. Már
most gondolhatod hozzá a többit, hogy mikor az a honvédtiszt nagy
fáradtan odavetette magát az ágyra, bizony szegény mamának volt oka
miért kiabálni segítség után.
De micsoda gondolat volt az tőle?
Nagy munkába került a mamát némileg megnyugtatni és elhitetni vele, hogy
azok a katonák épen nem rabolni és gyilkolni jöttek ide; végre is
annyira vittem a dolgot, hogy ő megigérte, miszerint nem rejti el többet
magát, én pedig majd megmagyarázom a tiszteknek, hogy a mamának
rheumatismusai vannak, azért bújt valamennyi derekalj alá izzasztó
fürdőt venni.
Alig volt azonban idejök az én vendégeimnek elszenderedni, már jött
valami ordonáncz és beszélni akart velök.
– Nem lehet, mondám, várjon, vagy jőjjön később, mert alszanak.
– Hol alszanak? kérdé az.
Én megmutattam neki a szobát s az, a nélkül, hogy legkisebbet
gondolkozott volna rajta, hogy illik-e az embert fölkelteni, mikor
harmadnapra egyszer elalszik, belépett a szobájokba.
Én megijedtem, azt hittem, hogy a tisztek mindjárt összefaragják ezt az
embert, a miért fölkelti őket.
De nem tették, sőt pár percz mulva mindketten teljesen felöltözve,
legkisebb jele nélkül a kedvetlenségnek, követték az ordonánczot. Az
őrnagy hivatta őket.
Különös ez a katonanép! Hogy tud engedelmeskedni minden ellenvetés
nélkül! De már én nem jó volnék katonának. Én szeretném mindig előre
tudni, ha valamit parancsolnak, hogy miért parancsolták?
Fél óra mulva visszajöttek a tisztjeink. Semmi rossz kedv, semmi
álmatlanság nem látszott rajtok, nem is igen kivánkoztak szobájukba,
hanem fölkeresték a mamát meg engemet s behizelgő örömmel adák
tudtunkra, hogy ma este a tisztikar tánczvigalmat fog rögtönözni és hogy
oda mi is hivatalosak vagyunk és rögtön foglalót kértek tőlem
quadrillere, csárdásra és lengyelre, mert keringő nem lesz.
Természetes, hogy rögtön megigértem nekik mindent. Ez volt az első
tánczvigalom nálunk farsang derekáig. Úgy látszott, hogy ők sem kevésbbé
örültek neki, mint én, mert azután tudni sem akartak többet az alvásról.
Hanem a mama folyvást ránczigált és ellenvetéseket tett.
– Nincsen báli ruhád.
– Hogyne volna, hát az a fehér. Csak egyszer volt rajtam.
– Az nem divatos.
– Csak egy kis nemzeti szalagot rá, szólt közbe az én barna tisztem és a
divatok legszebbikét fogja kegyed viselni.
– De az én lábam fáj, mentegetőzék a mama.
– Hiszen magának nem kell épen elkerülhetetlenül tánczolni, édes mama.
A tisztek csupa udvariasságból nem nevettek, a mama hasonló
tekintetekből nem szidott össze s csak akkor támadt rám, mikor amazok
szobájukba távoztak.
– Te szerencsétlen leányzó! Így rohansz a kész veszedelembe! Így veszted
el magadat készakarva!
Én azt hittem, hogy szokás szerint, mint máskor, ha bálba készültem, a
hektikától félt, s azt hittem, hogy nagyon meg fogom nyugtatni, ha
eszébe juttatom, miszerint keringőt nem fogunk tánczolni. Ez még jobban
haragba hozta.
– Nincsen eszed! Minek adnak ezek most bált, azért tán, hogy
tánczoljanak? S épen azért, ez mind csak finesse, csak complott a
magyaroktól, hogy a város leányzóit így mind egy csomóba csalogatva,
hirtelen magukkal elragadják s elvigyék Törökországba.
– Ah mama! Hiszen a tiszteknek nem szabad háború idején házasodni,
felelék én kaczagva.
Erre még erősebben megmosdatott, kis libának nevezett s azt mondta, hogy
nem is azért visznek el majd bennünket, hogy feleségeik legyünk.
Akkor hát én nem tudom, hogy mire kellenénk még egyébre a férfiaknak,
mint hogy feleségül vegyenek?
– Hiszen majd meglátod, fenyegetőzék a mama, hanem azért nem
tartóztatott vissza.
Estig dolgom volt a készüléssel. Az én tisztem utasítása szerint széles
piros-fehér-zöld szalagot kötöttem öv gyanánt fehér báli ruhám derekára,
a két végit elől hosszan le hagyva függni, – a coiffeureömbe egyszerű
fehér és piros eleven rózsát tűztem, mi a zöld levelekkel szintén
nemzeti színt adott ki.
Csak most vettem még észre, hogy ezek a színek milyen jól állanak
együtt.
A két tiszt már en plein parade várt ránk, az a hamisabbik annyi
complimentet mondott, hogy alig győznék rá emlékezni.
Ő sem hagyhatta szó nélkül azt a kis szeplőt ajkam alatt, a miben még
eddig mindenkinek megbotlott a szeme, én nem tudom, mit tudnak róla
beszélni? Én nem bánnám, ha ott volna, a hol soha sem látnák.
Kénytelen voltam zavarodásomat hangos kaczagással elrejteni.
– No no – mind sírás lesz ennek a vége, mormogá a mama félig
hallhatólag, hanem azért folyvást igazgatott, rendezgetett rajtam
valamit, hogy ha elrabolnak, legalább mindent rendben találjanak rajtam.
A két tiszt fölkisért bennünket a tánczterembe. Előre büszke voltam arra
a hatásra, a mit nemzetiszín szalagommal s két csinos fess kisérőmmel
fogok a többiek fölött kivívni.
Köztünk mondva, még folyvást nem akartam letenni arról a reménységről,
hogy hátha a többiek csakugyan mind négyszegletes fejűek, csupán nekünk
jutott a gömbölyűből.
De mekkora volt csalatkozásom és meglepetésem!
Barátnéim mindegyike legalább kétszerannyi nemzeti szint rakott föl
magára mint én, s a mi a többi magyar tiszteket illeti, ah azok mellett
az én két chevalier servantom csak a másod- és harmadrangú csillagok
közé tartozott.
Egyik kedvesebb, egyik csinosabb volt, mint a másik, ügyesek, módosak,
megelőzők; az ember alig hinné, hogy ezek annyi vért tudtak ontani!
Különösen egy tünt a szemembe, de nemcsak az enyimbe, hanem mindenikébe.
Egy gyönyörű, magas, karcsú honvédkapitány. Szép halványpiros arczához
oly jól illett az a kis fekete koszorúszakáll, a piros zsinóros atilla,
mintha csak öntve lett volna rá.
És hogy tánczolt! milyen tűzzel járta a lengyelt, a csárdást, az ember
szeretett volna oda rohanni hozzá s ország-világ előtt összecsókolni, –
nem csak magamról beszélek. – És a mi több volt tánczánál,
complimentjainál, az a je ne sais quoi nagy fekete epedő szemeiben, te
azt nem képzeled, az több, mint a mit az ember leirhat, az hódított, az
elevenített, az megölt és idvezített.
Egy óra alatt minden leány, minden asszony bele volt bolondulva.
Magamat sem veszem ki.
No ha ezek a csatatéren is ilyen hódításokat fognak tenni, úgy nem
tudom, hogy marad-e előttük vár bevétetlen?
S képzeld már most érzelmeimet, midőn egyszer odalejt hozzám s fölkér a
legközelebbi quadrillera.
Én szerencsétlen! El voltam rá igérkezve. Mint szerettem volna, ha
tánczosomat elküldték volna hirtelen valahová futárnak!
– Tehát az utána következőre, vitatá tovább az engagement a szép
kapitány s oda ült mellém.
Nem tudom, hogy szóltam-e neki valamit, de azt igen, hogy úgy érzettem
magamat, mint a ki álmában repül.
– De majd el fogja kegyed felejteni, hogy nekem igérkezett, kötődék
velem tovább.
Ha hirtelen észre nem veszem magamat, majd olyasmit találtam volna neki
felelni, hogy elébb elfelejtem azt, hogy a világon vagyok. Azonban
meglehetősen mérsékelt hangon válaszolék neki, hogy nem fogom
elfelejteni.
– De majd nem ismer kegyed rám…
Valami falusi liba azt felelte volna erre helyzetemben Száz közől! ezer
közől, első tekintetre!
Én nem.
Mintha a világon a legközömbösebb dolgot tenném, kivettem a keblembe
tűzött magányos rózsabimbót, mely ott nyílt ki félig s a nélkül, hogy a
hatást akarnám észrevenni, odanyújtám neki.
– Erről meg fogom önt ismerni.
Mindezt olyan hangon, minővel a szolgabiró passust ad az utazónak.
A kapitány halkan ajkához szorítá a rózsát. Nem néztem oda, de azért
láttam. A félvilágért szemébe nem néztem volna e perczben.
Azután eltávozott, velem szembe egy tükör alá leült és nem tánczolt. Ott
egészen elmélázott magában.
Eközben még két csárdást és egy lengyelt jártak el, csak azután jött a
sor az én quadrilleomra.
Gondolhatod, mily hosszú volt nekem odáig az idő, azok a véghetetlen
«három a táncz»-ok nem akartak lejáródni. Soha olyan dühösen tánczolni
mint ezek. Pedig már harmadik éjjel nem alusznak s még sem tudnak
elfáradni, hogy az én quadrilleomra jöhetne a sor.
Hanem eközben sok mulatságot szereztem magamnak azáltal, hogy az ott
levő zászlóalj parancsnokával Sch. őrnagygyal kötöttem ismeretséget, a
ki igen víg, mulattató ember.
Német neve van, magyarul szörnyű rosszul beszél, de azért mégis mindig
magyarul beszél, ha németül szólnak is hozzá.
De legjelesebb benne az, hogy szörnyű nagyot hall.
Igen, olyan fönhangú beszédhez van szokva, a milyenen az ágyúk
konversálnak egymással.
Hanem azt mondják, hogy igen vitéz katona.
Alakja nem valami csábító. Hosszú, sovány arcza, termete, a rövidre
nyírott haj és a nem rég növesztett bajusz sehogy sem állanak neki.
A mi mulatságunk rendkívül sajátságos volt, a mit én beszéltem, azt ő
nem hallotta, s a mit ő beszélt, azt én nem értettem.
Odahozott nekem egy papiros tölcsért bonbonokkal töltve, én
panaszkodtam, hogy milyen rossz czukrász van itt a mi városunkban. Ő a
mimikámból azt következtethette, hogy valaki rettenetesen megbánthatott
a bálban, mondott rá valamit, – a szavait kisérő taglejtésből itélve
semmivel sem kevesebbet, mint hogy ő azt tarkótul talpig ketté fogja
hasítani, – hacsak azt nem hiszem, hogy ennek a háborúban élő embernek
rendes akcziója az, a mivel más ember az agyonütést szokta kifejezni.
Végre elkövetkezett az én quadrilleom. A zenekar a bevezetést elhuzta s
erre mindenki sietett a tánczosnéjához.
Majd kiverte szívem a corsettem oldalát, úgy dobogott, midőn tánczosomat
láttam felém közelítni; meghajtá magát előttem, kezében tartott
virágomat szivéhez szorítva.
Oly forró volt a keze, midőn kezemet megszorítá vele.
Örültem, kaczagtam, magamon kívül valék.
– Ah! ön elrabolja szomszédnémat! kiálta rá az őrnagy nevetve (csakugyen
rendes akcziója az a fejbeütés-forma).
Mi pedig a tánczkolonneba lejténk. Úgy hiszem, mintha hátam mögött
suttogni hallottam volna: «Mily összeillő pár».
Ah Eleonora! milyen boldog voltam, úgy érzém, mintha egymást szorító
kezeinken keresztül az én vérem az övébe folyna át s az övé az enyémbe.
Vártuk a zenét.
De mielőtt az megszólalhatott volna, hirtelen nyargaló paripák robaja
hallatszott az utczán s a távolból néhány ágyúlövés, melynek hangja a
terem ablakait megreszketteté.
S ugyanazon perczben egy férfi lépett be a terembe, föltett csákóval,
sárral összefecskendve s jelenté, hogy az ellenség megtámadta az
előörsöket.
Az őrnagy az ágyúlövést is meghallá s a futár arczából is olvashatá, a
mit szavaiból meg nem érte.
– Ah! hiszen nagyon jól van! szólt tenyerébe csapva, ismét azzal a
mozdulattal, a mivel emberhalált szokás kifejezni. Épen vártuk őket.
Messieurs, egy perczre kérjenek engedelmet hölgyeiktől. Csak egy perczre
mesdames, rögtön visszajövünk, tartsanak kegyetek addig nyugórát.
S ment a kardját felkötni.
És a többi tisztek is ugrottak fegyvereik után, a nyájas, mosolygó,
hízelgő arczokat láttam hirtelen haragos, vakmerő, fenyegető képekké
válni, ijedtté, remegővé egyet sem.
Engem is elhagyott a tánczosom. Ment kardját felkötni. Mindeniknél
merészebb volt járása, arcza legbátrabb, szemei legvillogóbbak, ha
szerelmet, gyönyört éreztem miatta az elébb, most bámulatot, hódolást
gerjeszte bennem.
Midőn kardját felkötötte, valami oly különös hév fogott el minden
ízemben, szinte kedvem lett volna vele menni a csatába, mellette
lovagolni és bíztatni s gyönyörködni benne mint ront ellenei közé.
Rózsámat még mindig kezében tartá, s midőn csákóját föltette, odatűzte
kokárdája mellé s ekkor visszafordult és szemeivel látszott keresni a
tömeg között.
Szemeink találkozának. Ő elsietett, vele együtt a tisztek mind.
Mi azonban együtt maradtunk, mintha mi sem történt volna; az őrnagy
parancsot adott, hogy senki se távozzék el visszajötte előtt.
A leghosszabb órát ekkor éltem át életemben.
Többen kiállottunk az ablakba hallgatózni és figyeltünk és okoskodtunk a
távolabb, vagy közelebb hangzó ágyúdördülésekből itélve.
Haza menni senki sem tartá tanácsosnak, miután megeshető volt, hogy
valahol a két sereg utczai csatába keveredik. Jobb volt elvárni itt
együtt a harcz kimenetelét.
Nemsokára mindig távolabb-távolabb kezdének menni az ágyúdördülések,
végre egészen elhangzottak.
A velünk volt czivilisták ebből azt következtették, hogy a magyarok
győztek.
Igazuk volt.
Alig egy negyed múlva nagy robajjal és víg lármával hallánk visszafelé
jőni a tisztikart, bejöttek a terembe, vígan, nevetkőzve, mintha semmi
sem történt volna, némelyik még most törülgetett le a ruhájáról valamit,
(tán sár, vagy vér?) és sietett mindenki a tánczosnéját fölkeresni és
megvigasztalni.
– Hol is hagytuk csak el? kérdé az egyik.
– Igen! a quadrillenál, szóltak többen, s rendezni kezdék a kolonneokat,
mintha csak az étteremből jőnének.
Csak az én tánczosom nem volt még itt és az őrnagy.
Váltig néztem az ajtóra, szüntelen jött be valaki rajta, csak az nem, a
kit én vártam.
Végre belépett rajta – az őrnagy.
Szétnézett, a mint engem meglátott, odajött. Egy furcsa complimentet
csinált előttem s nem várva, hogy én beszéljek hozzá, monda:
– Szép kisasszony, kegyed tánczosa ezerszer engedelmet kér általam azon
udvariatlanságáért, miszerint a legjobb akarat mellett sem képes azon
élvezetben részesülhetni, hogy kegyeddel az igért kontratánczot
eljárhassa, miután a féllábát ellőtték a csatában s kénytelen azt térden
felül amputáltatni…
Ah Eleonora, én soha sem fogok quadrillet tánczolni többet.
Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve.