Irjunk mythologiát. Irjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, a
mi megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, a mit
láttunk, a mit tapasztalánk, a minek szemtanui voltunk s akkor mondjuk
rá, hogy ez mind mese, mert különben nem fogják elhinni.
A költő álmodta ezeket.
Annyi nagyság, annyi ragyogvány, az embererőt meghaladó tettek vakmerő
képei, hol születhettek volna másutt, mint egy phantastikus agy
hagymázos képzeletvilágában?
De a köny, mely a fölidézett nevek emlékére a szemet elárasztja, nem
fogja-e megmondani, hogy mindez nem álom, hanem egy eltemetett világ
halott dicsősége?
* * *
Kisded házikóban pislogó mécsvilágnál virraszt az ősz apa haldokló
leánya fejénél.
Az égen üstököscsillag fénye mellett virraszt az őrszellem egy halálra
szánt nemzet fölött.
– Apám, a halál órája kong. Először meghalok én, azután te, azután a
haza. Engem megsiratsz te, tégedet a haza, a hazát senki. Boldogok a kik
meghalnak, jaj az élve maradóknak!
A halál órája kong.
Apám, nézz ki az ablakon, látod az égen az égő tüzes kardot, hegyével
ugy-e a földnek áll?
Az öl meg engemet, az téged és mindenkit, a kiért imádkozunk. Mert lesz
idő, mikor az imádságok nem hatnak föl az égbe.
Ne sírj, a könyek nem e napra valók.
A halál órája kong.
Én meghalok. Te eltemetsz.
De nem maradok soká sem a sírban, sem az égben. Eljövök.
Lesz egy pillanat, melyben megátkozod születésed óráját, azon perczben
meglátandsz engemet. Leányod, aranyos hajú Lóra eljő akkor hozzád s
járni fog veled mindenüvé és te dicsekedni fogsz vele, hogy leányod
föltámadott.
És én védni foglak téged tengernyi ellenség ellen, szavaimtól elsápadnak
a havasok lakói és a Székelyföld minden ifjai szerelmesek lesznek belém,
aranyos hajú Lóra leányodba.
Azután még egyszer meghalok, utánam egy perczczel meghalsz te, és
teutánad meghal Székelyország.
A halál órája kong.
A nagy ákáczfát ablakod előtt ki ne vágasd; néha szélcsendes időben,
mikor más fának levele nem mozog, te annak lombjai közt suhogást fogsz
hallani. Gondolj olyankor rám, aranyos hajú alvó leányodra, ki látatlan
szellő képében hozzád látogatni lejár.
Hímzett karszékemet ne tedd el helyéről; néha csendes estéken
kandallóvilágnál hallani fogod az agg butort eresztékeiben
meg-megropogni, mintha valaki ráülne. Gondolj akkor rám, aranyos hajú
halott leányodra.
A halál órája kong.
Készíttess énnekem érczszobrot sírom fejéhez, nehéz szilárd érczből,
négy szegletéhez négy gyászfenyőfát ültess, hol a székely ifjaknak
legyen miről zöld ágat törni kalapjukra a nagy menyekző napján.
A nagy menyekző napján sok ezer vőlegény lesz a Székelyföldön,
menyasszony nem lesz csak egy, a te aranyos hajú Lóra leányod.
Minden székely legény elhagyja jegyesét, még a házas férfiak is
megválnak hitveseiktől, hogy utánam jőjjenek és a székely szűzek és a
székely hölgyek sírni fognak haláluk hosszú órájáig, mert nem fogják
őket látni többet.
Mikor én másodszor megszünöm élni, őket is elviszem magammal, a szép,
barna fürtű, napsütötte arczú székely ifjakat; – nem marad itt egyéb,
mint az özvegy és az árva.
A halál órája kong.
Nyisd ki az ablakot, hagyd bejőni a szellőt, mely lelkemet szárnyaira
veszi; hagyd besütni a holdsugárt, mely ezüst útat rajzol számomra az
égen.
Ne sírj, zokogásod hangja megakasztja lelkem repülését… Jó reggelt… jó
reggelt…
… Szólt a leány és bezárta szemeit.
– Jó éjszakát, jó éjszakát, zokogá az öreg ember s fehér haja arczához
tapadt özönkönyeitől.
Ősz az apa, még gyermek a halott, alig tizenhatéves és már meg van
halva.
Úgy sem volt a földé egészen soha, lelke éltében is mindig az égben
járt.
Nem szeretett emberi szívvel soha, vágyai nem keresték a mindennapi
tárgyakat, barátnékat, hiúságot, hizelgő ifjut. Az ő szerelme Isten és
angyalok és haza és túlvilág voltak mindig.
A halál nem változtatott rajta semmit.
Ugyanazon mennyei komolyság a zárt ajkakon, mely azoknak már életökben
tulajdona volt, az arcz ép oly liliomfehér a halálban, mint az életben,
a hosszú aranyat játszó haj szelid habokban folyja körül az arczot, mely
olyan, minőknek a szent képeket szokták festeni.
A holdsugár nem fehérebb, nem tündöklőbb, mint az ő arcza.
Az ősz ember reggelig virrasztott a holt ágya mellett, várta, hogy
visszajő, várta, hogy fölébred, hogy majd elmosolyodik s szemeit
fölnyitja; – reggel eljöttek a szomszédok, felöltöztették a halottat
hófehér ruhába, myrtuskoszorút kötöttek homlokára, az nap siratta az
egész környék, másnap esthajnalban kivitték a temető-kertbe, eltemették,
dombot takartak rá, a domb négy szögletéhez négy gyászfenyőt ültettek,
fejtől egy egyszerű nyolczszögű ércz szobrot, mely hajdan török hadakban
ágyú volt, csodálatos maradványa az ősi harczszereknek, s mely
emléktelen időkből elmaradva, a helység tulajdonává vált, mely azt most
legkedvesebb halottjának síremlékül szánta, belevésve annak egyszerű
névfeliratát s sírjához leásva.
E dombhoz aztán sokáig kijártak még évről-évre a környék hajadon
leányai, bús danáikat eldúdolva, tarka virágokkal hinteni be a holt
angyal sírját és sokáig kijárt évről-évre, napról-napra e dombhoz a
vidék legvénebb embere fehér hajával, forró könyeivel locsolgatni a
sírt, hol eltemetve fekszik egyetlen leánya, az aranyhajú Lóra.
Az üstökös pedig még két napig állt az égen Lóra halála után, hosszú
halvány lángja, mint egy égő kard, hegyével a föld felé fordulva, azután
ismét elveszett onnan, oly hirtelen, mint megjelent, mintha egy
láthatlan kéz letörölte volna az égről.
* * *
Napok multak, évek multak, az ősz ember még őszebb lett, soha sem látták
őt vígnak; a vén fa sebe nehezen gyógyul.
Éjjelei, nappalai leánya emlékével teltek el, mindenkinek róla beszélt,
még akkor is, mikor már mindenki elfeledte szépen s ha valaki tudott
róla valami elmúlt regét mondani, azt hallgatta, fejét elégülten
billegette rá, a helység minden tárgyait csak ő róla ismeré. Melyik
széken ült a templomban, melyik orgonabokorból csinált koszorúkat? hol
hallották őt egyszer énekelni, ki mit hallott tőle valaha mondani? egyes
szókat, gyakran minden jelentőség nélküli, még gyakrabban csak ráfogott
szavakat, de miket ő magának annyiszor elmondatott s fejét oly elégülten
billegette rá, mintha valami meglepő újságot mondanának neki
mindannyiszor.
Otthon minden úgy volt, mint azt leánya évek előtt hagyta. A karszék
ugyanazon helyen, a czipőcskék most is az ágy fejénél, a pohár, melyből
inni szokott, minden reggel friss vízzel teletöltve, az ablak virágai
mindennap megöntözve, minden könyv, melyből olvasott, minden papirdarab,
melyre irt, megtakarítva, eltéve.
Volt e könyvek között egy vastag, keménykötésű nehéz folians, minő
aggott alakú könyvek majdnem minden protestans háznál találhatók, viselt
fekete táblával, barnult rézkapcsokra, elhamvadt aranyozással rongált
sarkaikon, nagy fakult aranybetűkben ez egyszerű szóval: biblia.
E könyvből szokott az ő kedves leánya méla estéken jósló ezüsthangon
fölolvasni, míg apja, lelkével Isten szavain, szemeivel gyermeke ajkain
függve, összetett kezekkel ült a vén zsölyeszékben és hallgatta a jósló
hangokat.
Hajh, e könyv öt év óta nem volt már kézben. Ki tudott volna abból oly
ihletten olvasni, mint ő, ki azt utoljára bezárta? Az Isten igéi nem
voltak benne oly vigasztalók többé, mint azelőtt, míg azokat egy seraph
olvasá ki belőle.
Egy csöndes, holdas estén, midőn temetői sétájából visszatért az öreg,
szemei akaratlanul e szent könyvhöz vezeték. Felsóhajtott. Mintha mondta
volna neki valami, hogy nyissa föl e könyvet és a hol fölnyitja, ott
olvasson belőle. Tán emlékezni fog újra a jósló ezüsthangra, mely
annyiszor végig járt azokon?
… A vén ákácz lombjai csendesen susogtak az ablak alatt s a kis hímzett
karszék ízei ropogtak, csikorogtak magukban, a lámpa lobogott hol
jobbra, hol balra…
Az ősz letette könyvét a lámpa mellé, leült széles zsölyeszékébe,
megtörülte öltönye szárnyával a könyv tábláit s annak kapcsait
kiakasztva, föltárta.
A hol a könyv kinyílt, egy kisded írott szelet volt a lapok közé téve,
rá egy orgonavirágokból tűzködött koszorúcska sajtolva. Az irott betük
oly veresek voltak, mint a vér.
Az öreg azonnal ráismert bennök leánya vonásaira.
«Uram, ne hagyd elveszni a te népedet.»
– Ő irta, ő tette e könyvbe, susogá és megcsókolta a levélkét, azután a
koszorúcskát s mindkettőt ismét visszatevé helyeikre és homlokát
tenyerébe fektetve, elkezde olvasni azon helyen:
«Emeljetek zászlót a magas hegyen. Szóljatok fölemelt szóval: Ime az
úrnak napja eljő kegyetlen búsulással…