(EGY KISASSZONY LEVELÉBŐL.)
Kedves Eleonorám!
Beteg vagyok, fekszem, kétségbe vagyok esve. Ah én soha sem fogok
quadrillet tánczolni többet. Apáczává leszek, vagy férjhez megyek, vagy
más egyéb módon ölöm el magamat.
Képzeld, mi történt velem?
Oh az borzasztó! az rettenetes! az iszonyatos! azt még regényben sem
olvasád soha.
Hallhattad, hogy a múlt héten a branyiszkói csata után a magyar seregek
itt mentek keresztül. Volt rémülés, hurczolkodás mindenfelé, jövetelök
hírére azt hittük, hogy föl fogják gyújtani a várost, hogy kirabolnak és
megölnek bennünket, sőt a mama azt mondta, hogy még annál sokkal
rosszabb történhetik velünk s erővel rá akart beszélni, hogy fessem be a
képemet korommal, hogy utálatos legyek.
Hallottál valaha ilyen kivánságot?
Nemsokára zeneszóval bevonult a magyar sereg. A papa kiment eléjök a
deputatióval, a cselédek mind elszaladtak a katonákat nézni, a mamát
pedig az egész háznál sehol sem találtam, már azelőtti napon is mind
azon törte a fejét, hogy hová bújhatna el s ha híttam, kerestem, soha
sem felelt, sőt ha véletlenül majd az almáriomban, majd az aszalóban
rátaláltam, szörnyen megszidott, hogy minek fedezem én föl az ő
rejtekhelyét?
Magamra maradva, legokosabbnak tartottam, ha sok mindenféle ennivalót és
bort kirakok az asztalra, így csak nem fognak tán a magyarok engemet
megenni, ha más okosabb ennivalót találnak, s föltettem magamban, hogy
akármit kivánnak, mindent adok nekik és nem mutatom, hogy félek tőlök.
S azután vártam egész resignatióval, hogy mikor fog már a népség
szaladni az utczán és segítségért kiabálni.
Végre sarkantyús lépteket és kardcsörgést hallok az előszobában, de még
semmi káromkodást, sőt au contraire igen illedelmes kettős koczogtatást
az ajtón.
Ijedtségem, elfogulásom, vagy nem is tudom, mi miatt, nem birtam
kimondani e szót «szabad».
De ne képzeld, hogy ezért puskaagygyal ütötték volna be az ajtót, sőt a
koczogtatás ismételve lőn s csak szavamra nyilt meg az ajtó.
Én azt vártam, hogy legalább hat hórihorgas tatár fog belépni rajta,
négyszegletű fejekkel, singes bőrcsalmákkal, övig érő szakállal,
kikészítetlen medvebőrrel körülcsavarva, hátán bőrzsákkal, a mibe
mindent bepakolhat, a mit megkíván és késekkel, pisztolyokkal
fölrettenesítve, a mint őket nekem a mama látnoki ihlettséggel
lefestette; de képzeld meglepetésemet, midőn mindezek helyett két csinos
fiatal tiszt nyit be hozzánk, egyik szőke, másik barna és mind a kettő
igen módos, igen takaros.
Elegans piros-zsinóros mente volt vállaikra vetve, az alatt feszes,
divatos atilla, medvebőrnek és négyszegletes fejeknek semmi híre náluk,
sőt úgy találtam, hogy az egyik igen jóképű barna fiu.
Első dolguk volt engedelmet kérni, hogy alkalmatlankodnak, mire én
olyasmit hebegtem, hogy ezt nem tartom alkalmatlanságnak, sőt kész
vagyok nekik szolgálni mindennel, a mit parancsolnak.
Az a barna fiu némi vonatkozásnak vevé szavaimat az asztalon fölrakott
oldalszalonnákra és boros cylinderekre, nem birt egy eltérő mosolygást
visszatartani, mi engem véghetetlen zavarba hozott, úgy hiszem, hogy
igen el kellett pirulnom, ha ez észrevette, hogy azt a fél mázsa
szalonnát az ő számára készítettem.
Végre a szőke tiszt ragadott ki az embarrasból, igen szelid, behizelgő
hangon köszönve meg minden ajánlott szolgálatot s csupán azt kérve, hogy
mutassak ki számukra valahol egy szobát, hol kipihenhessék magukat, mert
igen fáradtak, már hat hét óta nem feküdtek ágyban és két nap óta épen
le sem feküdtek.
Szegény fiuk, szinte megsajnáltam őket. Hat hét óta nem feküdni ágyban!
– Pedig ugy-e milyen rossz dolog dívánon, vagy épen tábori ágyon hálni?
kérdezém tőle.
Mind a kettő elneveté magát.
– A puszta földön, a havon, az ég alatt, felelé az egyik.
No nézd! És kibirják! Nálunk a cselédség is holtra betegednék, ha egy
éjjel kinn hálna télen. Csakugyan valami tatárfajtának kell nekik lenni.
Jőjjenek utánam, mondám s elvezettem őket legszebbik szobánkba, hol épen
két ágy volt. Cselédjeink mind elmentek hazulról s magam akartam az
ágyakat felvetni számukra.
– Ah, azt meg nem engedjük, majd el tudjuk azt mi rendezni magunk is,
mondák udvarias megelőzéssel s én látva, hogy nyugalomra van szükségök,
egyedül hagytam őket.
Alig érek a szobámba, midőn rettenetes sikoltást, kiabálást hallok
szobájukból. – Segítség! rablók! gyilkosok!
A hangot ismertem, de ijedtemben nem tudtam kitalálni, hogy kié?
– Rablók! gyilkosok! segítség!
Ha helyzetembe képzelheted magadat, gondolhatod, hogy én bizony nem
futottam segítségére a kiabálónak, míg az végre keresztül nem rontott a
szobákon egyenesen hozzám.