A tábornok arcza kigyulladt, elfeledett dikcziót, phrasisokat, kirántá
kardját, csákóját fejébe csapta, «ott az ellenség, utánam!» kiálta dörgő
hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után
rohanva, sebesen – sebesen – mint a helyét változtató tenger, a hivogató
ágyúk ismert mennydörgése felé.
* * *
Ezalatt Vécsey hadteste a tiszántúli sánczokat ostromlá.
De az ostrom csak látszólagos volt. Mindkét ellenfél manœuvreivel
látszott egymást csalogatni.
A császári seregek lovassági rohamokkal iparkodtak a magyar seregeket
ágyúik veszélyes kereszttüzébe csalni; össze-összecsaptak a huszárokkal
s azután hirtelen megfordultak, látszólagos futamodással csábítva
elleneiket az üldözésre, – míg ezek a vasasokat egész csatarendben látva
visszavonulni, szintén «jobbra át»-ot csináltak és csendesen
visszaballagtak a harczvonalba.
Majd a magyarok intéztek rohamot a sánczok ellen, s mikor már a
zászlóaljak szintén lőtávolságnyira voltak az ágyúktól, ott
megállították őket, ágyúkat vontattak elő s minden eredmény nélkül
lövették a földből hányt sánczokat.
Általában a magyarok főtörekvésül látszának venni ágyúerejök nagyságát
bebizonyítani az ellenfél előtt, míg amazoknak egészen ellenkező volt a
czéljok. Alig szólalt meg itt-ott a sánczokon egy ágyú, az erdő melletti
telepek lételét pedig épen semmi sem gyaníttatá. Azt akarták láttatni,
hogy a hely csak igen gyéren és erőtelenül van védve, úgy, hogy alig
volt érthető, miért nem próbálnak derék támadást a magyarok? miután a
császáriak minden részletes összeütközésnél készakarva nagy előnyt
engedtek nekik.
Ez így folyt egész délig.
A messziről néző nem látott egyebet, mint sakkszerűen mozgó, szabályos
tömegeket. Egy-egy csapat vértes vonult nagy csendesen át a csatatéren,
sisakjaik taréja csillogott a szép napvilágos időben. Majd vágtatva
közelgett egy osztály huszárság, lobogó mentéje repkedett utána. Hosszú
gyalogsorok alakultak hirtelen négyszöggé és sortüzeket adtak a közelgő
lovasokra. Másutt szuronycsillámlás árulja el az árokban orozva vonuló
csapatot s a kerülgetett ágyútelep lovait befogja s tova nyargal, egy
dombon ismét megáll s újra tüzelni kezd. Még sehol összeütközés, még
sehol sem hallatszik a «rajta magyar, rajta!» a huszáros «haj rá!» és a
«szuronyt szegezz!»
Az egész még egy eleven harczjátékhoz hasonlít. A trombita harsog, – a
dobok recsegnek, – a rohanó paripák patkói alatt dübörög a föld, – az
ágyú bömböl, csak emberi jajszó nem vegyül még a zajba. A halál még
éhen, szomjan nézi az ütközetet.
* * *
E perczben hirtelen megdördültek a tulsó parton az ágyúk!
Gyorsan, véletlenül, mint a felhőtlen égből lecsapó villám rohanta meg
Damjanics Szolnokot.
Egy rettenetes halálhirdető «éljen!» hangzék a támadó sereg ajkairól.
Éljenkiáltás a halál szemébe!