A vesztett vőlegényt visszaadja majdan arájának a boldog túlvilág, de
nem a magyar hölgynek elvesztett hazáját.
Egymásra borulnak, kezeiket egymáséba teszik, imádkoznak. De nem
kedveseik élteért, magasabb, fönségesebb eszméért járnak föl lelkeik az
égbe. Sírnak, de nem szeretőik után, szivük repes, de nem szeretőik elé.
Azonban eljő szemeikre az álom s visszahozza női sziveikbe a kitagadott
érzelmeket. Álmaikban megjelennek előttük ifjaik. Semmi más kívülök, sem
a harcz, sem a haza, csak egyedül az ő szép arczaik, mosolygó szemekkel,
enyelgő, hizelgő beszéddel az egyik; búsan, szótalanul a másik.
Ragyogva, repülő fekete paripán, csókokat hányva az egyik; halaványan,
aléló szemeit le-lehunyva, haldoklóan a másik.
Éjjel a jó özvegy-asszony leányait álmaikban beszélni hallja. Oda megy
ágyaikhoz. Az egyik alvó arczán könyek gördülnek le, a másiknak arcza
mosolygva borul vánkosára s az ajkaihoz szorított fehér patyolatot
csókolja álmában.
* * *
Damjanics serege Szolnoktól mintegy két óra járásnyira ütött éjjeli
tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg
kell indulniok.
E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni.
A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok
zászlót elfoglalt.
Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az
ellenség, akkor elkiáltá magát: «utánam» s tört, zúzott, a mit elől-utól
talált. Neki ez volt a szokása.
Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel, kik váltig bizonyíták a
tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem
elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell
szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikcziókat kell
tartani, proklamácziókat kell kibocsátani stb.
Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy
famosus proklamácziót bocsáta ki, mely hangzik szórul-szóra ekképen:
«Ti kutyák!
Én elmegyek. De visszajövök.
Ha ti azalatt meg mertek moczczanni, kiirtalak benneteket a föld
szinéről, s hogy magva szakadjon a rácznak, utoljára magamat is főbe
lövöm, mint az utolsó ráczot.»
E legelső kisérlet sikere annyira fölbuzdította a tábornokot, miszerint
a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt
beszédet fog tartani hadseregéhez s erre ünnepélyes igéretet tőn…
A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érezé magát a
vezér.
– Különös, gondolá magában, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s
most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni. Azután haragosan kereste
magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.
Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata
lesz, hát azután halljuk azt a szép dikcziót!
– Hogy a tatár vigye el! kiált fel a tábornok. Ez volt az, a mitől én
úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömből; de ne féljetek, meglesz,
nem marad el, megbirkózom vele.
A hadi tervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikczióval még
késő reggelig sem.
Fölállítá seregét csatarendben s végig lovagolt előtte.
Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez
tőle épen akkora áldozat, mintha egy félnapig parlamentáló táblabirónak
ágyútelepeket kellene elfoglalni.
Megállt a kilenczedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte,
elhalványult és szólt:
– Bajtársak!