A császáriakat nem találta a roham készületlenül, mindamellett, hogy
váratlanul jött; az ez oldalróli sánczok nem voltak ugyan a seregek
száma, de annál inkább ágyúk által védve.
Félkörben jött rohanva a forradalmi sereg e sánczok ellen, mint egy
aczél-ív, a szélnek eresztett lobogók a csapatok fölött.
Középett jött a szegedi zászlóalj, többnyire kaszákkal fegyverzett
ujonczhad. A Tisza felől a vörössipkások s a kápolna felől a huszárság
egész tömegben.
Most nézz ide harczok Istene!
Az ágyúk pusztítva szórják reájuk minden oldalról öldöklő tekéiket.
A villám így hasítja keresztül a felhőt, de a felhő azért előre rohan,
alakja megháborodik, de útját nem téveszti.
Rohannak a csapatok, – az öldöklő golyó egész utczákat vág magának
köztük, jobbra-balra elhullott jó fiuk maradnak el tőlük, el-eldülve
mély sebben a kemény, véres földön. – Fölemeli arczát még egyszer a
honvéd, kezét lüktető sebére nyomja és néz, néz merően haladó zászlója
után. Már nem láthatja a zászlót. Messze benn jár az az ellenség
tüzében. Még egyszer éljent kiált halálhörgő hangon s azután leveszi
sebéről kezét, hagyja folyni vérét és nem lát semmit többé.
Leghamarabb jut ellenével össze a szegedi zászlóalj. Sietniök kellett,
kaszáikat csak elleneikkel szemtül-szemben használhatják. Kezeiket
arczuk elé tartva rohantak a pályafő ágyútelepeire, hogy ne lássák
azoknak emésztő tüzelését. Egy kartács tizenegyet söpör le közülök
egyszerre, az utánok jövők átlépik a holttesteket s még sebesebben
rohannak. Még egy pillanat… Valamennyi ágyú egyszerre megdördül, az
eloszló füstben százak hevernek megcsonkított testtel a mezőkön, de
társaik éljenordítása hirdeti, hogy az ágyúkat elérték.
Az ágyúkat fedező csapatok egy percz alatt szét vannak szórva. Kardot
rántva állnak ki a tüzérek ekkor ágyúik védelmére s küzdve az utolsó
emberig, az utolsó lehelletig, vitézül hullanak el telepeik előtt.
Még azután dühös tüzelés fogadja az épületek ablakaiból, a torlaszok
mögül a támadókat, sokáig tart a zaj, sokáig tart a verekedés, míg az
épület egyik ablakából kitüzött háromszin zászló végre hírül adja, hogy
az ellentállás leküzdetett.
A szegedi zászlóaljnak ez volt a legelső csatája. Százaknak belőle ez
volt legutolsó.
Szilárd, bátor léptekkel közelíte ezalatt a vörössipkás ezred a futó
sánczokhoz. Ezek nem takarják el szemeiket a feléjük süvöltő golyók
elől, – tizenhetedik csatájuk ez már. Valamennyiben mindig ők mentek
legelől. Jó ismeretséget kötöttek már a halállal, nem félnek tőle. Már
ők jól értik, mint kell az ágyúgolyónak útat engedni, vagy megbukni
előtte, s nem lőnek a levegőbe soha, mint az ujonczhadak.
A futó sánczokat vadászcsapatok tartják elfoglalva, tartós, irtó tüzet
intézve a feléjök közeledőkre.
Hirtelen megritkítják azok soraikat, csatárlánczot alakítnak s egy
vezényszóra elkezdenek futni a sánczok felé, a ropogó puskatűz nem
tartja vissza őket. Magas, ifju vitéz rohan elől a zászlóval, egy golyó
elsodorja annak kopjás nyelét kezéből, ekkor kardjára tűzi, úgy rohan
vele tovább. Másik golyó jön és magát a vitézt dönti a porba. Még akkor
is feltartja az kardját és kardján a zászlót, míg egy másik le nem kapja
azt onnan s szuronyára tűzve viszi mind előbbre.
A sánczot elérték, egymás vállaira ugrálva másznak fel reá, már pengnek
az összeütköző szuronyok, csattog a megfordított puskaágy. A rohamtól
neki pirult arczok szemben állanak elleneik meglepett képeivel. Egy óra
alatt övék a vitatott sáncz, a vad ostromtól fölülmult ellen
kényszerülten vonul vissza a hidfőig, hol a túlpartról érkező
segédcsapatok veszik fedezet alá megbomlott sorait.
A vörössipkások az új csapatokkal is csatába keverednek s már hallik a
csataordítás a túlsó parton is. Vécsey seregei rögtöni rohammal
fordulnak a csillagsáncznak, melyből a véderő egy része Szolnok felé
sietett s ott is bomlásba kezd jőni a csatarend.
De amott a kápolna felől foly legiszonyúbb hévvel az ütközet.
Négyszögben áll ki a síkra egy ezred határvadász, mit szilaj rohammal
támad meg a huszárság egész tömegével; kétszer visszaverik, harmadszor
megtörik a négyszög, a paripák a szuronyok közé rohannak s egy percz
alatt szétszórva, elgázolva rohan a kápolna sánczainak a rendvesztett
csapat, ott megtorlik, vele egyszerre érnek az ágyúkhoz üldözőik,
védpontot vesztenek, egy kanyarulattal el vannak vágva a városba
visszavonulhatástól, rendetlenül felbomolva rohannak azután, merre még
útat látnak, üldöztetve egész a Zagyva partjáig, ott a kétségbeesés
elszántságával fordulnak meg újra a vitézebbek, két halál közől a
dicsőbbet választva, a csatamezőét. Az ijedtebbek pedig beleugrálnak az
útjokat álló folyamba… Messze, messze üres csákókat visz alá a vérrel
vegyült hullám.
E perczben trombitaharsogás hallik, – a harcz új arczot ölt, –
túlpartról segélyül érkező vasas ezred látszik száguldva közelítni a
csatatérre. A fölvert porfelleg közül ki-kivillan néha a fénylő
réztarajos sisak és a kivont ragyogó kard.
A huszárok rögtön tömeget formálnak s arczczal fordulva az érkező
ellennek, nem várják be annak megtámadását, hanem nyargalva rohannak
vele szemközt. Mint két egymásba szakadó fuvatag közelít egymásra a két
lovas ezred, egyik nehéz, kemény fal, mintha egy bástya indult volna
járni, a nagy harczi mének közől egy sem előzi meg a másikat, oly
rendben, oly pontos egységgel robognak elő, mintha az ezer embernek csak
egy lelke volna.
A másik csapat mint a szél, oly könnyű, vidám paripáik nyerítve
szökellnek előre, mintha mindenik első akarna lenni a csatában, a
lovagok után repül a sok pitykés mente, s kezeikben villognak a kardok.
– Hurrah, hurrah! – Rajta, rajta!
A két sereg összecsap, s azon perczben szét van szórva mind a kettő. A
kölcsönös ütközés szétbontotta mindkettőnél a rendet, s a két csapat
most egyetlen összezavart tömeggé válik, melyben férfi férfi ellen küzd,
néhol egy vértes a huszár-csapat közepében, másutt vértesek között egyes
huszár; az összebomlott tömeg hol előre, hol hátra hullámzik, a mint
huszár, vagy vértes kezd benne erőre kapni.
A fölvert porfellegből csak néha tünik ki egy-egy csatakép, magasan a
porfelleg fölött csak a két ellenséges lobogó hajlongásait látni s
néha-néha ki-kivillanó egyenes és görbe kardokat, s ha olykor a szél
elkapja rólok a porködöt, kitünnek a ragyogó sisakok, a lobogós
kokárdák, kitünnek a küzdéstől piros arczok, a tomboló paripák, míg
közőlök néha egy gazdátlanul száguld el a csatamezőről, míg elesett
lovagja testét dulakodó társai tiporják a vérázott földön.
Kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és halálhörgés hangzik
mindenünnen.
Egy roppant termetű férfi nyargal elől, az óriási magyar vezér; már a
harmadik lovat nyargalta e napon, kettőt kilőttek alóla, nehéz neki
verekedéshez jutni, huszárai mindenütt megelőzik. Mellette a zászlótartó
nyargal, egyik kezében a lobogó, a másikban az éles, véres kard; túlnan
messziről az ellenfél zászlója látszik közeledni, a legjobb vitézek
keresik a legjobb vitézeket, egyik zászló a másikat, s törnek maguknak
véres, küzdelmes útat a találkozásra.
A porfelleg ismét elnyeli a küzdőket s nem látni egyebet, mint a
magasban a két ellenséges zászlót, a mint lassan, nehezen közelítnek
egymáshoz, meg-megakadva és visszanyomva.
És ismét kardok csattogása, lovak dobogása, diadalkiáltás és
halálhörgés… A szél elkapja a porfátyolt a csatáról.
A vén huszár verekszik vértes ellenfeleivel. Tüzesen, de harag nélkül
küzd, mellette az ifju ujonczhuszár, kit nem győz oktatni.
– Kend nem érti a hatvágást, ki látta azt úgy vágni a karddal, mint a
buzogánynyal? Azt csak olyankor teszi az ember, mikor már elfáradt.
Tanuljon kend huszárosan vágni, így ni, visszakézzel. Látja kend? Azután
ha baj kendnek, hogy az ellenség fején sisak van, elébb üssön egyet a
tarajára, akkor az lecsúszik neki az orrára s a másik ütéssel levághatja
kend…
Ilyforma oktatásokkal táplálta a vén huszár ujoncz alattvalóját,
thesiseinek valóságát ott mindjárt példákkal is illustrálva.