Fehér István úr ugyan már az első nap tapasztalt magán valami csöndes
megháborodást, mikor Vevrjits Margit odajött az állomásra, de hát azt
hitte, hogy ez csak olyan fölindulás forma.
Mert Fehér úr filozófus volt és mindenben az okot kereste. Mikor még nem
volt a vasutnál, hanem egy tüzérezred egyenruháját hordta, annyira
kereste egy szegény vormeisteren az okot, hogy miért robbant szét a
gyakorlótéren idő előtt egy sraphnel, hogy a szegény katona belehalt
ebbe a nagy logikus keresésbe egy csomó vert sebbel a testén.
Oberlieutenant Fehér pedig sebes galoppban vágtatott a penzió felé,
hozva magával egy rettenetes nagy orrt is, olyan fajtát, amelyet
Prachtausgabe czímmel tisztel meg a lapos humorú katona-jargon.
Fehér úr kereste itt is a logikus okot, de nem jött rá. Be kellett
látnia, hogy szerelmes. Nem tudott el lenni a leány nélkül. Ha Margit az
állomásfőnökékkel kint ült a padon a konvenczionális állomási vadszőlők
között, Fehér úr hamarosan ott termett. Meglehetős hite volt hozzá, hogy
elcsavarja a fejét s ezen okból olykor rettenetesen harczias
vadászgunyába öltözve csatangolt a tó partján, amely közvetlen a
vasutvonal mellett huzódott végig a laposban.
Azonban nem ment ez olyan könnyen. A leány nagy kedvvel diskurált vele
ugyan, de csak ép ugy, mint a többi emberrel, akivel a sorsa egy helyre
hozta. Voltak köztük már meglett, öreges emberek, akik egy máltai lovag
büszkeségével viselték az agglegényi fogadalmat s asszonyfélékkel nem
törődve, akkora szakállt növesztettek, mint egy harámbasa.
Csöndes nyári este volt, mikor egyszer, a hogy sétálnak ott az állomás
előtt föl-alá, Fehér úr kileste, míg a többiek előre mentek, hirtelen
lehajolt s megcsókolta a leány kezét.
– Czudar!
Haragos pirban égett az arcza. Megfordult, fölment a szobájába, Fehér
pedig ott maradt állva a holdfényben.
Másnap reggel a hivatalban Margit kisírt szemekkel jelent meg. Fehér
később jött.
– Jó reggelt.
Nem kapott választ.
Komoran kezdett a munkához. Asztalaik szemközt voltak, a pénztárnok
olykor áttekintett félve a leányra. Látta, hogy a szemei körül vörös
karikák ülnek, látta, hogy szomorú. Fehér úr, aki a legnagyobb lelki
nyugalommal pusztította el azt a tüzér katonát, akinek talán már a
nevére sem emlékezik, most nagy lelki furdalásokat érzett. Haragudni
kezdett magára, azután a világra s mérgesen csapta föl a
kasszakönyveket. Miért nem tud összedőlni ez az egész állomás és miért
nem szaladnak egymásnak az összes államvasuti gőzmozdonyok.
– Margit kisasszony!
Mind a ketten föltekintettek. Thor Mihály koczogott a pénztárablakon.
Vevrjics Margit fölvidámultan, nevetve ment oda.
– Jó reggelt Thor, jó reggelt.
– Kisztihand – mondta Thor, látható megerőltetéssel igyekezve udvarias
lenni. – Hogy aludt?
– Jól.
– Milyenek a szemei?
– Sírtam.
– Sírt? Ki bántotta?
– Senki.
– No – mondta baljóslatu hangon – nem is ajánlanám senkinek.
Fehér István becsapta a könyvet, tüntetőleg tolta hátrább a székét és
kiment a szobából.
– Hát ennek mi baja? – kérdezte Thor.
– Nem tudom.
– No jó, hogy elment. Valamit akarok kérdezni. Nem nevet ki érte?
– Nem.
– Igazán nem?
– Nem – mondta határozottan a leány. – Az egész világot inkább, csak
magát nem.
Thor Mihály egy darab ideig bámult a leány nyilt, őszinte szemeibe.
Azután elragadtatva, hatalmas örömhangot hallatott, mint győzelmi
toraikon az apacha-indiánok. A nagy ember lehajolt s ott a
pénztárablaknál egy tenyerébe fogva össze a két kis kezet, őrült dühvel
csókolta mind a kettőt végig.
Jó kemény ököllel az oldalába böktek s Fehér István úr, aki félrelökte
az ablaktól, halotthalványan állott előtte.
– Ez a hely nem arra való – mondta nyersen.
A méltóságteljes állás, amelyet fölvett, nem sokáig tartott. Csak amíg
Thorban föltámadt a méreg. Előbb a nyaka veresedett el, azután a
homloka, a halántékán kidagadt az ér. A volt tüzérfőhadnagy
tornagyakorlatok által edzett karja gyönge volt ezekhez a pusztai
izmokhoz, amelyek zsákemelés közben vastagodtak meg. Fehér úr hiába
ellenkezett. Hirtelen fölemelődött a levegőbe s mintha egy aczél
hajítógép lökte volna ki magából, mint súlyos tömeg esett a sarokba,
ahol rettentő lármát követett el a podgyászmázsa tetején.
Thor elment. Nem is köszönt. Fehér a fogát szíva mászott ki a vas-súlyok
közül. Biczegett. Sántán ment föl a szobájába.
Margit a pénztárszobában sírt az asztalra borulva.
Nem telt bele sok idő, mikor becsoszogott a lépcsőkön az állomásfőnök.
Az öreg úr kétségbeesetten erőlködött azon, hogy mentől szigorúbb
arczczal tartsa meg ezt a bevonulást. Mindenféle hivatalos jelvénynyel
föl volt ruházva ebben a pillanatban és szárazan mondta el, hogy Fehér
István úr beteg, kificzamodott a lába, fekszik, Vevrjics Margit
kisasszony végezi a teendőit. Sok gondot igényel ez a hivatal;
ennélfogva még több környültekintést és hivatalos komolyságot ajánl. Az
öreg ezeket mondván, egy utánozhatatlanul szabálytalan katona-köszöntést
vitt véghez a keze és a sapkája segítségével és visszakorcsolyázott oda,
ahonnan jött.
Ahán. Tehát környültekintés és több hivatalos komolyság. Fehér István úr
besúgta a dolgot. Fehér István úr gyalázatos férfiú.
Két nap telt el ama levert, nyomott hangulatban. Margit csak az
étkezésnél találkozott a többivel. Senki se beszélt, s Nagy Erneszt
barátunk olykor vad elhatározottsággal zörgette a villát a tányérján.
Erdős állomás hivatali főszemélyzete elemeire készült bomlani, mint egy
megromlott villambatteria.
A harmadik nap reggelén jön Thor a hintóban, amely elébe a
kötélistrángos macskák helyett parádés csődöröket fogott a kocsis.
János, Thor ur egykori dohányzómestere úgy kihúzta magát e miatt, hogy
majd leszédült a bakról.
Thor Mihály nem állt meg az ablaknál, hanem egy merész kanyarulattal
bevágott egyenest a pénztárszobába. Föl volt hevülve nagyon.
– Margit!
– Tessék.
Letette a kalapját és leült.
– Hallgasson meg – mondá.
Margitnak úgy tetszett, mintha egy angol regényt olvasna ebben a
perczben. Ott szokták hallgasson meg-gel kezdeni az elegáns hősök az
előadást. Elmosolyodott.
Thor dühösen támadt rá.
– Mit nevet?
– Semmit.
– Engem?
– Igen…
– No azért mondom – vágta ki ingerülten Mihály.
Gyerek volt ez, valóságos gyerek. Megbánta már százszorosan a leány,
amit mondott. Megfogta a kezét.
– Nem, Mihály, jó Mihályom… – szólt tiszta bensőséggel.
Mihály nagy robajjal kiáltott föl:
– Szeret?
– Nagyon!
Mihály előbb elprodukált egy csárdai kurjantást szíve nagy örömében s
csak aztán folytatta:
– No nézd. Vagy nézze. Ez a borjú kihívatott. Két méntelepi tiszt járt
ma nálam. Elégtételt követelnek, fegyverest. Az a polgári elhajítás,
amit adtam neki, nem elég. Hát itt két alternativa van. Vagy kiállok,
vagy nem. Ha kiállok, bizonyosan agyonvagdal. Három héttel ezelőtt még
nem bántam volna. Most azonban szeretnék előbb tudni valamit, Margit.
Hallja?
– Hallom.
– Ha maga nem akarna a feleségem lenni, nem bánom, ha két darabba vág is
Fehér úr. Legalább a föltámadáskor keresném a másik felemet. Ne
nevessen, ha én komolyan beszélek.
– Komoly vagyok, Mihály.
– No hát. A másik alternativa, ha maga elvállalna engem a férjeurának,
Margit…
Csend volt.
– El.
Thor tiszteletteljesen csókolta meg a kezét.
– Akkor kimegyek a pusztára s Fehér verekedhet maga magával. Élni akarok
akkor. Megretirálok, mint népfölkelőhöz illik. Meg én.
– Nem.
– Nem? – riadt meg Thor Mihály.
– Nem. Fehér bocsánatot fog kérni öntől.
– Én nagyon elhiszem, amit maga mond, mind, hanem ezt nem hiszem el.
– Elhiheti, csak menjen most el innen. Estére jőjjön vissza.
Thor ijedten nézett a leányra.
– Mit akar tenni?
Margit mosolyogva simogatta meg az _embere_ barna homlokát.
– Hivatalos titok.
Thor morgott, mint egy medvebocs, mikor megtépázza a fülét az anyja. De
azért csak elment.
… Mikor a leány benyitott Fehér István szobájába, a beteg mereven bámult
rá az ágyból. Mit keres ez itten? Megmondta hamar.
– Ön kihívta Thor urat?
– Ki. Agyon vágom. Agyon. A paraszt kutyát.
A leány csak hagyta dühöngeni, odaállt elébe egészen, odament az ágyhoz
és a szeme közé vágta:
– Sikkasztó!
Fehér István elfehéredett, csak végig esett az ágyon, mint egy darab fa,
azután reszketni kezdett az egész ember.
– El akar veszteni? – lihegte.
Az erdős-állomásbeli második pénztárnok komolyan felelt hivatali
főnökének.
– El. Vagy bocsánatot kér, vagy följelentem.
A reszkető ember dühösen kiáltott ki az ágyból.
– Kije magának hát az a Thor Mihály?
– Nekem az a Thor Mihály a vőlegényem.
… Mikor este ez a Thor Mihály nagy hurráhval berobogott Margithoz,
egészen ki volt kelve önmagából.
– Hát mit csinált?
– Miért? – nevetett a leány.
– Fehér bocsánatot kért.
– Tudom.
Nagy érdeklődéssel hallgatta végig aztán azt, amit az egész dologról
Margit elbeszélt. A végén aztán a szíve túláradó nagy örömében megint
csak a szokásossá válni kezdő kézcsókolással végződött az egész.
– Oh, te kis csacsim, te… Aztán mennyi hiányzik innen?
– Nem sok ez az egész.
Mutatta a könyvben.
Thor Mihály letett az asztalra nehány nagy bankót.
– Hagy éljen – mondta olyan hangon, amilyent használni szokás az
alföldön, mikor egy-egy szerencsétlen poéta előfizetési fölhívására
írnak alá.