»… igen, anyám, így lett belőlem asszony, boldog asszony. Miska nagyon
sietett. Rengeteg pénzébe került. A papok olyan akadékoskodók. Miska azt
mondta, most egyszer kapta fülön a boldogságot, most nem ereszti el.
Olyan ez a Miska, mint egy valóságos gyerek. Annyira szelíd, hogy uram
bocsáss, szinte unalmas bele. Itt küldi ezt a pénzt, hogy tessék egy
szép kőemléket csináltatni kedves apa sírjára. Azután jőjjön ide anya,
meglássa, milyen jó itten. Miska nagyon szeretné, ha már itt volna, azt
mondja, ha nem jön, elmegy érte, bepakolja és úgy hozza el
karhatalommal. Jőjjön, siessen, anya édes. Úgy várjuk. Rávettem Miskát,
hogy nem fogunk mindig idekint lakni. Van a városban is neki háza, régi
nagy ház, akkora konyhával, mint egy báli terem…«
Igen, rávette Miskát, hogy bent is fognak lakni. Thor Miska ugyan
morgott egy kicsit, hogy nem való az éppen minden ember kedvére, hogy ne
állhasson ki ingújjban a ház elé, ha neki úgy tetszik, de azért csak
beleegyezett.
– Olyan vagyok én már, fiam, – szokta mondani – mint a vén tanyai kutya.
Tudja, hogy ugatni kellene már tisztességből is a kocsira, de csak
vakkant néha. Mindenre ráveszel, te rossz asszony.
Azután megbánja, hogy tréfából is ilyent mert mondani és hebehurgyán
teszi jóvá a bűnét. Összecsókolja a rossz asszonyt, ahol éri.
– Nem, nem vagy rossz – búgja ki a vastag bajusz alól – te jó. Te édes.
Te minden. Te kis kutya.
Thor úr kezd egész veszedelmesen átalakulni városi emberré s mikor
legelőször elment virilista jogánál fogva a közgyűlésre, dühöngve tört
ki a többség azon határozata ellen, hogy nem állítanak föl lámpákat,
mivel tisztességes ember úgy sem jár éjszaka az utczán.
Meg is történt Thor úrral aztán őszszel, hogy amint éjszaka jött volna
haza a pusztáról, a derék János egy régi módi fölborulást rendezett az
utczán s kidobatta a gazdát a második ülésből az árok vizébe.
Miska polgártárst aztán, ahogy lucskosan, mint egy kiöntött ürge,
hazament, a két asszony minden rugdalózása daczára ágyba fektette,
orvost hívtak, a doktor azt mondta, egy hétig feküdni kell. Hűtés.
Veszedelmes hűtés.
– Azt hiszi, bolond vagyok – förmedt rá Thor rekedten, – félliter vörös
bor tormával, aztán készen van. Ha az öreg béres ki tudott gyógyulni
tőle, én is ki tudok.
De azért csak fekve maradt, mert nagyon könyörögtek neki.
– Mindenre rávesztek – nyögte nekibúsultan s mivel azt mondta neki a
doktor, hogy ne pipázzon, egy heti permanens pipázást vitt véghez.
Addig az asszony ügyelt kint a póstán, intézkedve János szakavatott
útmutatása mellett. A vasutra is kiment, búzát föladni.
– Nem ez, Fehér úr, mondta a pénztárnál, mikor fizetett, csak úgy
veszekedve, mint az ura egykor. – A harmadik díjszabás szerint…
Aspang-vasut, Pernitz, Oed, Gutenstein… Tessék csak megnézni a
harmadikban.
Fehér István úr zavarodottan turkált az állvány könyvei közt a harmadik
díjszabás kötete után.
Macskatörténet.
A vendéglőben, ahova étkezni járok, van egy macskafamilia. Mr. Jancsi, a
férj, egy rettenetes komoly nagy állat, legalább is akkora, mint másfél
közönséges macska. Különben kényur s a talpaival szokott rendet csinálni
a familiában. A multkoriban tanui voltunk, hogy mint verte el Mme
Czilit. Madame ugyanis megunván az otthonülést, tavaszi útra szánta el
magát. Kisurrant a korcsmaajtón s vidáman állott meg a forgalmas utcza
járdáján. Azután lassan sétálni indult, s a legközelebbi kapun betért.
Ott egy butorraktár van, amelynek a padlásán több macskacsalád
foglalkozik azzal, hogy a divánok rúgói közül kiszedegesse az egereket.
Ide ment föl s ezek társaságában töltötte mintegy másfél napig az időt,
amidőn aztán belátta, hogy haza kell mennie.
Jancsi, ki e másfél nap alatt semmivel sem árulta el az emésztő kínt,
ami a belsejében dúlt, a szoba közepén feküdt s a megelégedett macskák
szokása szerint azzal foglalkozott, hogy kénye-kedve szerint hol az
egyik, hol a másik oldalára vetette magát. Madame belépett az ajtón.
Jancsi fölnézett s mint a hősök szoktak, egy ideig mereven bámult maga
elé. Azután fölugrott, madame elé járult s hatalmas talpaival kétszer
arczul ütötte.
Ezt csak azért hozom föl, hogy illusztráljam vele madame szerénységét.
Szelíd és feltünően csendes állat ez a macskaasszony, amely a kapott
arczulütések után hangtalan léptekkel kullogott lakásuk felé, amelyet
ezidőszerint egy, az udvarra dobott szőnyegdarab képez. Madame igen
csendes hölgy, ideálja a nyugodt háziasszonynak. Férjét tiszteletben
tartja s olykor, napsugaras délelőttökön indíttatva érzi magát, hogy
fölmászszon hozzá az ablakpárkányra s megnyalja a füleit. Jancsi úr
vegyes érzelmekkel szokta fogadni a hódolatokat. Olykor csöndes
megadással tűri a nyalakodást, máskor a lábába harap. Czili ilyenkor
nagyot ugrik s lefekszik egy kaktuszcserép alá, ahol az exotikus paréj
árnyékában egészen olyan, mint egy oroszlán gyémántkiadásban. Onnan
aztán félve pislog át az úrra. Mondom, igen nyugodt kedélyű állat ő s
legutóbb, midőn anyának érezte magát, határozottan meglátszott rajta,
hogy gondterhelten jár-kel az udvaron, helyet keresve a gyermekei
számára. Később talált is a sarokban, ahova odahúzta a szőnyeget.
Pár nap után, midőn már a körülményekhez képest jól érezte magát,
meglátogatta Jancsi. A komisz dög idegenül nézett végig a vak
apróságokon, pedig valamennyi olyan volt, mint ő. Egy feléje mászott.
Jancsi hozzászagolt, aztán birizgálni kezdte a lábával. Utóbb pedig, nem
tudni miért, nagyot ugrott s elment.
Itt kezdődik madame szerencsétlensége, gondolataiba való sülyedése,
amely, én azt hiszem, utoljára is őrülésben fog végződni. Mert Czili,
amint látta, hogy monsieurnek valami baja van, utána ment, hogy
engesztelje. Jancsi bent aludt a szobában a divánon ép azon a helyen,
ahol János úr, a törzsvendég szokott ülni. S míg Czili odajárt,
merénylet történt a kisdedek között.
Mert kevéssel azután, hogy Czili a sarokba húzódott, egy nagy fekete
macskát, aki sétálás szempontjából ép átmenőben volt a korcsma
háztetején, szülési fájdalmak fogták elő. Előfordul ez a közönséges
életben. Bement egy lyukon a padlásra s ott kilencz koromfekete
vastagfejű kölyöknek adott életet. Ahogy ez megtörtént, odébb ment ez a,
hogy úgy mondjam »vorübergehend einquartiert« macska, valószínüleg, hogy
eleség után nézzen, s ott hagyta a padláson a kilenczeket nagy
nyávogások között. A Kati cseléd aztán megtalálta az úrfiakat s iszonyú
tervet gondolt ki, amelyet végre is hajtott.
Czili bement Jancsihoz. A kényúr épen jókedvében volt s hamar megbékült.
Monsieur és madame együtt jöttek ki az udvarra. Czilike nehány lépéssel
– macskalépéssel – hátrább volt. Az úr elébb ért a fészekhez s miután
előbb belebámult, sokatmondó pillantással fordult vissza. Madame ahogy
odaért egy pillantást vetett a családi tűzhelyre, megmeredve állott meg.
A fészekben Czili kilencz czirmos kis fia között mint egy-egy
tízkrajczáros tintásüveg gurult föl-alá gomolyagba verődve a kilencz
fekete macskafiók.
Jancsi megvetőleg tekintett az asszonyra s emelt fejjel távozott.
Czilike csak állt ott; hol az urára nézett, hol a fészekre s
valószínüleg ekkor pattanhatott meg egy ideg az agyában. A macska
tényleg nagyon sokáig bámult a fiókok közé s kétségbeesett gondolatok
támadhattak az állat kis fejében. Csak nézett, nézett bele ebbe a
tizennyolcz főnyi családba bárgyun, a fejét lehajtva s ha lehetne macska
képében megrajzolni a kétségbeesést, Czilike jó modell lett volna hozzá
ebben a pillanatban.
Azután nyugtalanul kezdett járni előttük, csakugy forogva, mint az
oroszlán a ketreczében. Majd meg leült s végre megkísérlette
eltávolítani a czirmosakat a feketéktől, de a nagy gomolyagban nem
sikerült rendet csinálni.
Czili kezdett ezekben a napokban megváltozni. Megnyult és a
fölismerhetetlenségig elvékonyodott. Hogy megfogyjon, abban bizonyára
közreműködött a tizennyolcz fiók, a kiket végre is táplálni kellett, de
ily mód felett való elsoványodásnak okvetlen valami lelki zavar lehetett
a szülőanyja. Határozottan meglátszott rajta a töprengés, a kín a
fejében, hogy mint jöttek vajjon ide ezek a fekete porontyok. De szelíd
karakterénél fogva, ha nem tudta is megmagyarázni magának az eredetüket,
csak ugy bánt velük, mint a fiaival.
Több mint két hét kellett hozzá, hogy a fölbomlani készülő egyensuly
valamennyire helyre álljon Czili fejében. Lassankint megszokta a
feketéket s ha egy-egy vándorútra kelve, kimászott a fészekből s
tehetetlen vakságában több rendbeli széklábakkal összeütközésbe jött, a
fogai közé vette s gyöngéden vitte vissza tizenhét kortársa közé. Sőt
Jancsi, a piszkos kényur is megállott olykor tetszelegve a család előtt
s néha hizelegve lökte Czili elébe a csontokat, a melyekről a húst már
lerágta.
Nézetem szerint a macskák nem tudnak tizennyolczig számolni. Mert mikor
a törzsvendégek aztán hordani kezdték haza a macskafiókokat, Czili
eleinte nem vette észre. Csak később, mikor már öt–hat darab eltünt,
kezdett madame visszatérni abba a megkompolyodásba, a melynek egyszer
már betegje volt.
Egyszer aztán nem volt több otthon belőlük, csak tíz. Czili mikor
először észre vette ezt a fogyatkozást, nem hitt a szemeinek. Közibük
feküdt s ugy nézett szét, hogy akkora tömeg nyüzsög-e most is az oldalán
kétoldalról, mint máskor. Ahogy aztán fájdalmasan meggyőződött a
valóról, kiugrott onnan s távolról nézte a csapatot. Már fölébredt benne
a sejtés.
De még nem volt teljesen tisztában azzal, hogy itt aknamunka folyik.
Körüljárt külön-külön minden oleander vedret s panaszos kiáltással
bujkált a bokrok között. A czudar Jancsi mindezt kaján mosolylyal nézte.
Nem tett semmit, csak hevert a napon s hogy a kényelem teljesebb legyen,
pipázna is, ha egyáltalán tudnának a macskák pipázni. Csak néz, néz a
szemközt levő falra oly bután, hogy a szeme feketéje olykor egészen
eltünik a sárga golyóban.
Czilike pedig csak nézte napról-napra a család fogyását. Mind jobban
hagyja el az esze, a mi érthető s elfogadható is. Előbb az a csodálatos
megszaporodás, most ez a rejtelmes tünés… Rettenetes ez.
Pár nap előtt a kismacska-állomány lefogyott négyre. Czilike töprengve
jár az udvaron. Félbolond. Ha a szomszéd törzsvendég »soha zavarba nem
jövő« napernyőjét elébe nyujtom, nem ugrik félre, hanem elszántan neki
megy, mintha nem is látná.
Tegnap megint elvittek két kis macskát. A megmaradt pár, egy czirmos meg
egy fekete őserővel rohan Czilike után – a szemük kinyilt már – amerre
csak megy.
Czili ilyenkor megáll és búsan néz hátra. Várja a többit s bizonyosan
azt hiszi, hogy előjönnek valahonnan, csak el van rejtőzve épen
valahány…
Ma megjött a fekete macska. Keresi a fiait. Nem mer lejönni a
háztetőről, mert a kényúr ott nyujtózkodik az udvar közepén. Csak apró,
elharapott kiáltásokkal szól le Czilihez.
A vékony macska-asszony lassu, elnyujtott hangon beszél neki valami
nehéz, nehéz történetet.
Egy adag morfium.
Ez az adag morfium meglehetősen nagy volt, de még sem elég nagy. Ha egy
kicsivel több, akkor most minden valószínüség szerint más kezeírása
tölti be ezt a rovatot, én meg nagy nyugodtan nézem Ábrahám kebeléből.
(Vagy hogy talán ott munkatárskodok a Menyországi Közlönynél – föltéve,
hogy oda jutottam volna.)
Mert azt sohasem lehet biztosan tudni. Ha valamikor meghalunk (pedig
meghalunk), sok olyan embert találunk az új kovártélyban, akikről azt
hittük, hogy a másik részen laknak.
– Nini, én azt hittem, hogy az úr egyenesen a pokolba került.
– Dehogy öcsém, dehogy – feleli majd nyájasan.
Ellenben, ha tudakozódunk egyes érdemesek után, nem akarják ismerni. Nem
látta azt ott senki. Nagyobb bizonyság okáért Péter atyus felüti a
portási páholyában a nagykönyvet, a »Jelentkezők Névsorát.«
– Hol is – s megökleli a lapokat. – Most öt éve mongya ugy-e, most öt
éve. No nézzük. Nincs, nincs, nincs. De nini, nézd csak nézd…
Valóban ott a jelentkezettek között a sok földi jelességben bővelkedett
férfiú. Hát mégis csak járt ott. De hiába. Be is van írva a »Jegyzet«
rubrikába: »a pokolba utasíttatott.«
Hát ott jó meleg lehet ilyenkor téltájban. Halvány sejtelmem sincs
arról, hogy én hova jutottam volna, de hogy valamelyik felé már útban
voltam egyszer a magam jószántából, az bizonyos.
A magam jószántából? Ejh, nem lehet azt tudni. Talán az ördög lökött
meg, ámbátor hiszen ha már annyira lealázza magát Luczifer ő méltósága,
hogy velem incselkedjen, nagyobbat is lökhetett volna rajtam. Meg aztán
mikor kész, meglett férfiakat is hordhat haza magához a földről, mit
törődne egy gyerekkel. Mert gyerek voltam, tizenöt éves, egyike azoknak
a magukba vonuló suhanczoknak, akikből okvetlen pap lesz vagy egyéb
nagyon okos ember, mert mindíg a könyv van a kezükben s akiknél a nagy
okosságból csak azon alaki hiba következtében nem lesz semmi, mert hogy
a könyv, amit tanulnak, nem az élettelen testek fizikájáról szól, hanem
inkább az élőkéről, előadva a kiválóan jeles és tudós anatomus Paul de
Kock úr által.
Ezen hivatalomon kívül pedig, izé, hogy is mondjam, – ej, ki vele
nyiltan – patikárius-inas voltam, akár hiszik, akár nem. Különben élő
ember Kovács papus, tessék tanúbizonyságot kérni tőle, mivelhogy nála
tanultam ki a mesterséget, ezt a doktorok csáklyáját, amivel a halál
kapujából vissza szokták rángatni a beteget. (Már akit visszarántanak.
Némelyikbe azonban nem lehet beleakaszkodni. De minek is, mert mi lenne
kérem alásan a világból, ha senki sem akarna meghalni.)
Beláttam én ezt már akkor is és ennélfogva meg akartam halni. A
voltaképenjét már nem tudom a dolognak, tudniillik azt, hogy miért. Csak
úgy sejtem, mint a macska az esőt, látom otthon az ódon olajnyomatokat a
diván fölött, fekete diván volt, fehér porczellán gombokkal… sokszor
törtem a fejemet rajta, mint lehet a porczellán szegeket beverni
kalapácscsal, a nélkül, hogy eltörnének. Ezen a divánon kaptam be egy
darab sósavas szunyalt (nem állat ez, hanem így hívják magyarul a
morfiumot), egy pohár vízben, látom az anyám arczát, ahogy elfakadt
sírva szegény, mikor megtudta.
Mert úgy volt a dolog, hogy nem tetszett sehogy sem a mesterség.
Borzasztó korán fölkellett kelni, képzeljék, öt órakor s elmenni a
patikába. Öt óra! Rettenetes az. Azelőtt el sem birtam volna gondolni,
hogy vannak emberek, akik fölkelnek öt órakor. Azután a patika, a
tégelyek, csészék, kenőcsök – mikor még pár hónappal előbb arról
ábrándoztam, hogy testőrkapitány leszek, mint D’Artagnan a Trois
mousquetairesben… Igen hát. Nagyot zökkentem bele a valóságba és a
valóságnak a csunyábbik része minduntalan a nyakamba szakadt. Ügyetlen
voltam elképzelhetlenül, egy üveggyár megélt volna abból, amit
összetördöstem. S ehez iszonyatos félelem járult. Hogy soha sem fogom
megtanulni ezt a sok latin nevet s ha kétségbe esve gondolkoztam ezen,
úgy tetszett, hogy vigyorogva nevet rám a szappanspirituszos üveg.
(Később sikerült a földhöz vágnom azt is.)
Azután nem voltam kereskedő lélek, ellenben a provizorom, az öreg Balog,
végtelenül büszke volt rá, hogy ő milyen üzleti erő. Az is volt, de
rosszúl hegedült s akit hogy a nyájas szava révén megnyert vevőnek, a
hamis nótáival mind elkergette. Hát bizony korholt egyre-másra, pedig
eleget dícsértem a nótáit.
– Ez a Repülj fecském volt ugy-e? – kérdeztem tisztelettel.
Haragosan förmedt rám s az állát birizgálta a hegedű vonóval.
– Nincs füle? A Czinka Panna nótája volt ez – tette hozzá merengve.
… Az az, a Czinka Pannáé… Mert hogy azt senki sem ismerte, ennélfogva
minden elhibázott nóta a Czinka Pannáé volt.
Reggelenkint jöttek be az anyókák, amint a piaczra siettek a
garabolyokkal.
– Lelkem ifjuram – tették le a négy krajczárost a fehér márvány
pulpitusra – adjon valamit nekem, jó orvosságot. Italban adja lelkem,
mert iszonyatos, amilyen görcseim vannak.
Hát hiszen az ellen igen jó orvosság a tinctura universalis, az
mindennek használatos. Először mert tizenhét féléből van összekeverve,
másodszor mert fekete mint a tinta, harmadszor meg olyan keserű, hogy
iszonyatos. Az anyókák összerázkódtak, ahogy megitták s úgy szétszaladt
az arczukon a keserűségtől minden vonás, hogy lehetetlen volt rájuk
ismerni.
Balogh csak későn vette észre az én gyógyító működésemet.
– Jaj öcsém, – mondta kedvetlenül – maga mind elkergeti innen az
asszonyokat azzal a veszett itallal.
– Hogy tetszik gondolni? – hebegtem megzavarodva. – Hiszen gyomorfájás
ellen valót kértek…
– Ej, dehogy – tört ki boszúsan. – Édeset akarnak azok. Az a betegség
csak titulus bibendi.
Hát ilyen fiaskókat vallottam. Hamarosan elment minden kedvem a
mesterségtől s tétovázva állottam meg a kenőcsök keresése közben, hogy
uram isten, mit csináljak most. Nem tudtam, nem tudhattam sehogy… Minden
vidámságom odaveszett, csak úgy bolyongtam, mint az árnyék. Gyerekes
fatalizmus vett rajtam erőt, bánom is én, ahogy lesz, úgy lesz… azonban
de jó volna valami kicsike földrengés, hogy a fejemre esne egy kémény.
Történt aztán, hogy este, amint mennék hazafelé, egy dobozt ad a kezembe
Balogh.
– Ebben morfium van. Elviszi a Kotányi doktor urnak. De csak a saját
kezébe adja. Érti?
A föltételezés, hogy még ezt sem értem, bántani kezdett.
– Nem értem – vágtam oda gúnyosan.
Azonban Balogh sem értette el.
– Nem érti? – süvítette lenézőleg. – No jőjjön ide, majd ujra
elmagyarázom.
Denique elmentem a morfiummal Kotányihoz. De a doktor nem volt otthon s
nem adhattam át. A doboz a zsebemben maradt, vele mentem haza.
Sem ekkor, sem mikor lefeküdtem, nem volt vele semmi tervem. Este még
meglehetősen jókedvüen időztem a kávéházban és caramboláztam az apámmal,
aki akkor kezdett bevezetni a billardművészet titkaiba. (Kárba veszett
idő volt az is.)
Hanem reggel, ahogy eljött a rémületes öt óra… Nem tudom, mi vitt rá.
Sokszor gondolkoztam ezen, hogy ugyan miért, miért tettem, de nem
találom meg tisztán az okot. Esős, őszi hajnalodás volt, a vén Arany
Oroszlán udvarán a fákról csepegett a víz, hullott a levél, olyan jó
lett volna heverni tovább, de nem lehet, nem lehet no. Kedvetlenül
huztam föl a kabátom s ahogy a zsebébe nyulok, ott a skatulya. Hirtelen
nyitottam föl a kis kerek fadobozt s a tartalmát beleszórtam a vizes
pohárba. A nélkül, hogy határozottan tudnám, mit csinálok, ittam ki a
mérget. Nem éreztem semmi undort, pedig különben igen kesernyés és
ostoba íze van neki.
Megnyugodva vettem a kalapomat. Meg is reggeliztem, mielőtt távoztam
volna. Csak mikor az ajtónál vagyok, jut az eszembe, hogy szólni kellene
mégis annyit, hogy hát az isten áldja meg magukat, engem már nem látnak.
– Ejh, minek…
S ahogy kiléptem az utczára, nevettem magamban, hogy milyen egyszerű
mindez. Délben üresen marad a helyem az asztalnál, mert addig okvetlen
megöl a morfium. Még most is emlékezem rá, hogy semmi érzékenykedés nem
volt bennem, a rendes siető lépésekkel haladtam át a néptelen utczákon a
patika felé. A Gál-ház előtt az öreg éjjeli őrnek én voltam az órája. Ha
látott reggel arra elmenni, fölvette a boltajtóból a subáját és haza
tipegett.
– Jó reggelt – mondá.
Bánom is én, – gondoltam. Nekem ugyan már kívánhatsz, amit akarsz.
De hát miért?
Csak ekkor kezdtem gondolkozni, hogy igen, hát miért is voltaképen? S
hogy nem tudtam feleletet adni magamnak, hirtelen undorral szedtem ki a
zsebemből a fadobozt s beletapostam a Kárász-ház előtt a sárba. Ne,
kutya, ez a tied.
Azonban az annak már teljesen mindegy volt, amint hogy nekem is. Futó
bágyadtságot éreztem olykor s támolyogni kezdtem. A gyógyszertárban
hamar észre vették, hogy valami bajom van.
A provizor beszélgetni kezdett a másik segéddel a mai fiatalság
romlottságáról. Imhol a kölyök még alig nagyobb, mint egy jókora téli
csizma és már is korhelykedik. Bizonyosan egész éjjel dőzsölt az
akasztófa… ni, még egyenesen sem tud állni.
Hát nem igen. A patika forgott s a méltóságteljes Baloghot egyszerre
csak körbe láttam futni magam előtt. Reszketve vontam le a
laboratoriumba a kezénél fogva a másik gyakornokot, Aigner Bélát. A
szőke, halovány fiú ijedten követett.
– Mi bajod?
Zavartan motyogtam neki.
– Adj valami antidotumot, mert morfiumot ettem.
Béla kapkodva kezdte főzni a legsötétebb sarokban az ellenszereket. A
többire már csak nagyon homályosan emlékszem. Hogy a magnesia usta
használt-e, amit ő kevert, vagy talán aklimatizálódva volt a vér, az
idegek a folytonos méreggel való bánásban, nem tudom. Állítólag a
laboratoriumból a magam lábán mentem haza. Otthon az udvaron tévelyegtem
egy darabig, nem mertem bemenni. Azután keresni kezdtem a konyhában az
anyámat.
– Nincs itt – mondták.
– Nincs? – s ugy éreztem magam, mint akinek minden számítása egyszerre
összezavarodik.
A kamrában azonban megtaláltam, ahol befőttes üvegeket rakosgatott.
– Mama, mama…
Csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek otthon ilyen szokatlan időben.
Lehajtott fejjel, restelkedve feleltem:
– Meg akartam magamat ölni…
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: A pusztázó gúnyneve a tanyai népnél. Azt jelenti, hogy:
zsaroló.]