– Az új otthon – suttogta a leány. Rálehelt az ablakra és szórakozottan
betüket kezdett irkálni a párán.
Olyan csendes kis vasutállomás volt ez az Erdős, ahol néha-néha a
féldélutánokat el lehetett sétálni. Igazság szerint nem is volt ott sok
dolog, csak néha a teherforgalomban. Nem messze az állomástól terült el
lapos házaival a nagy alföldi város, ahonnan nem emberek keltek útra,
hanem komoly és terjedelmes zsákok, tele búzával, kukoriczával. Egy
fiatal hivatalnok, Nagy Erneszt úr, aki állítólag már borotválkozik,
mérte naphosszant a zsákokat waggonszámra és veszekedett Thorral, ezzel
a szikár, hosszú emberrel, akinek több volt a pénze, mint az esze. Thor
úr egy közepes individuum az úr és a paraszt között, egy úr, akinek sok
birtoka van és tud okosan beszélni s egy paraszt, aki sallangos
dohányzacskóból tölti meg a pipáját. Nem olyan nagy ritkaság ez a magyar
alföldön, ahol a pusztai tanyák között találkozik földmüves, aki latinul
beszél.
Thor úr szállította a búzát s veszekedett, hogy nem jól mérik, hogy
keveset raknak egy waggonba.
– A vasút megakarja a gazdákat ölni – mondta mérgesen. De föl fogok
menni a miniszterhez. Ezreket veszítek maguk miatt.
Örökké duruzsolt azelőtt, ha a pénztárhoz jött fizetni valamit. De amint
Fehér István helyett a leányt látta az ablak mögött, hirtelen
megváltozott. Elpirult és kivette szájából a pipát.
Azután a nagy bagaria-tárczából tekintélyes összeget olvasott le.
– Tessék utána olvasni – mondta nagy szeretetreméltósággal. – Tessék. Az
ember csalódhatik.
Ámbár valószínű, hogy azt a pénzt már megolvasta otthon is vagy hatszor.
Lehetetlen abból hiányozni, amit Thor fizet. A városban azt mondták
gyakran, hogy Thor olyan biztos, mint az angol bank. Voltak ugyan sokan,
akiknek halvány ideájuk sem volt arról, hogy mennyire biztos az angol
bank; ezek azonban ismerték Thort s belőle következtettek a bankra.
Csodálatos ember volt ez a Thor, hogy ennyire meg tudott változni. Az
egész állomás félt tőle és nem respektálta az öreg főnököt sem, aki
rendesen Csehországban szerzett tapasztalataival állott elő.
– Eh mit, Csehország – szokta volt mondani Thor – Magyarországban
vagyunk.
Pedig az apja még nem tudott magyarul. De fia már magyarnak született.
Itt végezte az iskoláit, mérnök volt, de soha egy tollvonásnyit nem
csinált abban a mesterségben. Ahogy belevette magát az apjáról rámaradt
földbe, mintha elfeledte volna egyszerre mind, amit tanult. Imádta azt a
földet, amelynek a révén gazdag emberré vált, egyebet úgy sem imádott
semmit. Talán a pénzt. Nem volt pedig kereskedő. Soha sem vett. Mindíg
csak a maga áruját küldötte, búzától le a hízott libáig. Csupa pöhöly
volt néha, a haja, szakálla tele volt, akár a tollas zsidók. A kocsisa,
aki a két közönséges igás lovat a kötél istrángokkal befogta a
szandlauferbe, amelyet erdősi bognár ütött össze nagyjából, ez a vén
kocsis, aki harmincz esztendőket szolgált az apjánál és az ifjú Thor
Mihály urat pipálni tanította öt éves korában az istálló szénahányóiban,
olykor rászólt:
– Ugyan, hogy nem röstelli az úr magát kóczosan?
Thor Mihály nevetve kínálta meg egy pipa dohánynyal az öreg Jánost.
– Ugy-e, hogy minden kovács kormos, János?
– Az.
– No hát akkor fogja kend be a száját.
És daczára annak, hogy minden kovács kormos és hogy aki libákat, hízott
libákat kötöztet be szépen kosarakba, hogy kiállják jó egészségben
Regensburgig az utat, annak szükségképen tollasnak kell lennie, mégis
jött idő, mikor Thor Mihály hétköznap kezdte használni azt a ruhát,
amelyben az ideig csak sátoros ünnepeken feszített.
– De gálánt lett az úr egyszerre…
– Szamár kend ahoz, János.
János kénytelen volt belátni vén napjaira, hogy igazán szamár, mert
sehogy se tudott a dolog nyitjára jutni. A gazda otthon hagyta a
dohányos zacskót, letette a kalapja mellől a darutollat, amely pedig
igen jó arkánum nyáron a szúnyog ellen, különösen ha pipaszárat
tisztítottak vele előbb. Nyakkendőt kötött és óralánczot akasztott a
mellényére.
– Ugy-e? – mondta egyszer neki a János.
– No?
– Az úr tegnap föladott egy tele vasuti kocsi búzát.
– Hát aztán?
– Meg ma is fölád egyet.
– Talán nem tetszik?
– Nem.
– Ugyan.
– Hát miért nem adta föl mind a kettőt tegnap? Azt hiszi, hogy birja ez
a két mustra ló ezt a strapát?
Thor Mihály komolyan szólt oda neki:
– Nehogy inkább a lovakkal törődne kend, János?
János megütődve bámult bele a kész semmibe, amely ott az alföldi lapos
város fölött libegett, és elgondolkozott. János már sokat élt, ez a vén
kocsis, ha nem is tudott formás szavakban kifejezést adni a
gondolatainak, de azért érzett olykor, filozófus volt a maga módjával,
aki belátta, hogy itt történt valami. Harmincz komoly esztendő szaladt
el a feje fölött az úr szolgálatában, harmincz nehéz, veszett esztendő,
amely idő alatt elmultanak a Rózsa Sándorok, Bogár Imrék s egyéb
kocsinjáró betyárok s mindezen idők alatt nem mondtak neki még olyant,
hogy a lovakra legyen neki gondja csak, semmi egyébre másra. János,
levonva a konzekvencziákat, elhallgatott és megcsóválván a fejét,
bogokat kötött az ostoron az állomás előtt, amint az úrra várt.
… Az úr az ünneplő ruhában, felöltve amaz ismert ünnepélyes magatartást,
izgatottan számolt a pénztárnál.
– Kisasszony… Margit kisasszony…
A leány kihajolt, a mennyire birt, az ablakon, hogy Thor fekete szemébe
nézhessen.
– Parancsoljon.
– Parancsoljak? – morgott a másik. – Miért mond maga ilyet? Nem akarok
én egyebet, csak valamit mondani szeretnék magának.
Bolond fekete szemei vannak ennek a szikár, csontos fiatal embernek.
Vevrjits Margit zavarodottan húzta be a fejét.
– Pardon… Izennek a szomszédból.
Úgy tett a leány, mintha át akarna menni a távíróhoz, de nem birt. Akart
valamit mondani ez az ember. Milyen szemei vannak. Zombor, Bogojeva,
Dálya, Pécs. Eh, visszamegy.
– Mit?
– Hát… különben nem mondom.
– No mondja – mondta Margit.
Thor Mihály igen komoly akart lenni; de csak olyan volt, mint a vízbe
esett macska, mikor a partra mászik. Némely ember tetszik így is.
– Nem.
Elfutotta a pir az arczát. Úgy tetszett neki, hogy be kellene csapni
most az ablakot és Thor úr, ha valami mondani valója van, mondja el a
komoly Jánosnak, aki odakint alszik a bakon. De nem tette. Könyörögve,
reszketve beszélt ki.
– Ugyan – –
Thor Mihály akarta is, meg nem is.
– Csak azt akartam mondani – szólt halkan, elpirulva – hogy kár volt
önnek idejönni, Margit.
– Miért?
Az ember sóhajtva húzta végig a kezét napsütött, barna homlokán.
– Csak.