Tessék, tessék csak, itt balra. Ez az ajtó.
Közönséges nyári délelőtt volt, esett az eső, végig folyt az ablakok
üvegén s lassan csörgedezett le a perron kavicsai között a töltésről.
Meglehetős szél is volt, a mi már a nyári esővel vele jár, a fiatal
akáczok hajlongtak bele s egy-egy surbankó galy az anyafáról leválva, a
sárba hullott azon zöld levelesen. Az égen nagy kusza felhők kergették
egymást, s a város szélén erősen kalimpáltak a szélmalomvitorlák. A
vasuti állomáson csizmákban jártak az emberek, a kavics ropogott,
csörrent, amint előre-hátra mentek a raktárak előtt, ahol egy altiszt
kiabált, hogy mindjárt itt lesz a 813, sietni, sietni emberek. Ládákat
hordtak ki a szakadó esőben, csupa vizesek lettek, egyik valami szegben
megsértette a kezét s véres nyoma ott maradt a fehér deszkákon, ahogy
hozzájuk ért. A villamos csengetyü lármázott, a másik szobából
behallatszott a távírógép kopogása, egy kis köpczös hivatalnok idegesen
rángatta el alóla a papirszalagot; két-három üres lawrit toltak el a ház
előtt, a vas bántó sikongása hallatszott, amint a kerekek nyiszálódtak a
vizes vágányokon.
Más adott helyzetben nagyon üresnek, hivatalosan ócskának tetszett volna
az a szoba: a pénztárterem az elfüggönyözött zöld ablakkal, amely előtt
néhány utas állott, a dátumnyomó géppel, amely folyton csörgött a
pénztáros kezei alatt, ahogy a jegyeket belelökte, a piszkos, gyürött
bankókkal ott a félig nyitott fiókban. A szoba egyik oldalát egészen
elfoglalta egy rekeszekre osztott nagy állvány, a sok vasuti jegygyel,
mindeniknek tetejébe írva nyomtatott betűkkel, melyik micsoda állomásra
való.
Azonban odakint szél volt és esett az eső, a leány, ázott köpenyét
összefogva, valami jóleső meleget érzett, ahogy belépett. Javában ment a
dolog, az ablakhoz mindíg többen jöttek, egy baka erélyesen követelte,
hogy pecsételjék le a mars-rutáját, mert úgy parancsolta a kapitány úr.
A pénztárnok félkézzel kapdosta ki a jegyeket a rekeszekből, a másik
kezével a pénzt húzta be, megcsörrentve olykor a húszkrajczárost a
márványtáblán, ha hamisnak látszott. A leány csak nézte, félig megütődve
ennyi dolog láttára s úgy tetszett neki, hogy sohasem lesz ő arra képes,
hogy ezt elvégezze. Egy pillanatig csendben állott s a pénz csörgésén
kívül egyéb nem hallatszott a szobában.
Az öreg állomásfőnök, aki aranygallérjával igen méltóságteljes úr volt,
türelmetlenül dobolt az asztalon.
– Nem várhatok tovább, kisasszony. A 813 jön. Ha megengedi – –
A leány nem tudta mit feleljen. Nem tudta, a nő beszéljen-e, vagy az
alárendelt hivatalnok.
– Majd Fehér úr megmutat mindent. Úgy is ő az ön főnöke. Fehér úr. Igen.
Fehér István úr. Itt pedig az új pénztárnoknőnk, Vevrjics Margit
kisasszony. Bocsánat, ezer bocsánat.
Az öreg úr még az ezeren felül is kért volna bocsánatot, ha nincs olyan
közel az ajtó. Azonban már odakint nagyon forgolódtak, a kis erdő felől,
a merről a 813-nak jönnie kellett, tompán verődött el az állomásig a
párás levegőben a közelgő tehervonat füttyszava. Az öreg kiugrott az
ajtón.
Arra a hideg és száraz bemutatásra, amit az állomásfőnök véghez vitt, a
pénztárnok, aki most volt a legerősebb ostromnak kitéve, egy pillanatra
hátrafordult az ablakból s mosolyogva intett a fejével. Fiatal szőke
ember volt, a füle mellett dárdányi nagy toll, a szájában a kék irón.
Világos színű haját a zöld függönyön át betüremlő fény olyformára
festette, mintha penészes volna. A szemei mosolygók voltak és szelidek,
azonban a leány, leányok szokása szerint az első perczben kimondta rá a
véleményét, hogy nem valami nevezetes szép úr a főnök úr.
– Azonnal, kisasszony – mondta.
Azután adta újra ki a jegyeket, egy kicsit veszekedett. Vevrjics Margit
nézte a munkáját, a szobát, amelyben dolgozni fog, a sok könyvet, félig
telenyomtatott lapokat a nagy, barnára festett asztalon, a rettenetes
nagy állványt a sok rekeszszel és ismét elfogta az önbizalmatlanság. Nem
fogja ő ezt megtanulni soha jól. Hogy ilyen gyorsan menjen. Fehér úr ime
úgy hajigálja kifelé a jegyet s szedi befelé a pénzt, mintha valami
gőzgép volna s pár erélyes szóval csinál rendet odakint az utasok
között, akik egyszerre hatan is nyujtják be a kezüket az ablakon. A
jegyek fölött az állványon egymásután következtek az állomások nevei, a
berobogó vonat zakatolása, a csöngetés, a távirdagép kopogása, a
mindenféle zaj által elkábulva, zavarodó szemmel, szinte akaratlanul
olvasta: Szabadka, Zombor, Bogojeva, Pécs, Eszék…
Később gyakran visszaemlékezett erre a jelenetre, amidőn először lépett
be ebbe a szobába a hivatalosan durvára festett és kétségbeejtőn
szögletes bútorok közé s ilyenkor mindíg az eszébe jutottak az első
benyomásokkal együtt az állomások nevei: Zombor, Bogojeva, Dálya, Pécs.
Azonközben aztán vége szakadt a dolognak. Az utolsó utas is elment,
Fehér István polgártárs becsapta az ablakot, letette a sapkát, amely a
tekintélynek fokozása végett pihent féloldalra csapva a fején, kezet
csókolt vidéki szokás szerint és beszélgetni kezdett.
Meglehetős érdekesen tudott fecsegni, a szava behizelgő volt s halkan,
csendesen beszélt. Vevrjics Margit úgy érezte, hogy nem alkalmatos ez a
bemutató, a haja a szélben kibontakozva, ahogy a városból kocsin idáig
jött, az esőköpeny nem új, vizes és sáros az alja. Hirtelen elpirult,
aztán nevetett.
– Nincs itt egy tükör – kérdezte. S magyarázólag tette hozzá: – Azt
nevetem, hogy milyen kóczos vagyok.
Fehér mintha azt akarta volna mondani: ah, a kisasszony igen szép így is
– mert igazán szép, pajzánul kedves, üde volt ez a fiatal teremtés, ez a
leány, aki ezentúl Erdős állomáson vasuti jegyeket fog árulni a
zónadíjszabás szerint, hanem nem mondott semmit azért Fehér. Azaz hogy
azt mondta, hogy tükör sajnálatára nincsen itten, azonban ha a
kisasszony parancsolja, lehet egyet fölakasztani a falra, ha ugyan elfér
a mindenféle szögekre rakott tenger papiros között.
– Most pedig ha úgy tetszik, talán megmutatnám a lakását, Margit
kisasszony. Itt van fönt az emeleten, az állomásfőnökékkel egy folyosón.
Csak egy szoba ugyan, de hát oly szűken vagyunk mi itten. Napról-napra
nő a forgalom, két év előtt még hárman voltunk csak itt, ma ön már a
hatodik hivatalnok. Szép szoba különben, kedves kilátás a tóra, az
erdőre. Nem fél a fegyverdörgéstől?
– Igen. Nem. Nem tudom, felelt a leány. Nem tudta, hogy miért kérdi.
– No mert mi vadászni szoktunk a tavon s amit lövünk, az közös ebédre
kerül.
Meglehetős korhadt falépcsőn mentek föl, amely nyikorgott a lépések
alatt. Egyáltalán az egész állomás ódonnak és vénnek látszott s egyes
részei valósággal olyanok voltak, mint egy bagolyvár, meglátszott
mindenütt, hogy szűkiben vannak a helynek, a sarokban itt egy mázsáló,
ott távirdahuzalok, ócska és új villanybattériák egymásra dobva.
A folyosó azonban tág volt és világos. A lépcső, amelyen feljöttek,
teljesen két részre osztotta, az egyik felében volt a nős állomásfőnök
lakása, az ő szobája, a tulsó felekezetet három nőtlen hivatalnok
foglalta el.
– Ez volna az – mondta Fehér. Kinyitotta az ajtót. A szobában egyszerű
uras bútorok, különben az egész telerakva ládákkal. – Podgyászát még
tegnap fölhozattam ide – folytatta s olyformán nézett a leányra, mintha
köszönetet várna tőle – nem ázott meg semmi.
– Köszönöm.
– Igen, tehát e mai s a holnapi nap alatt berendezkedik nagyságod.
Azután pedig elkezdődik a dolog, mert lélekre, magamnak már sok nagyon,
ami ott lent van a pénztárnál. Majd küldök föl egy embert, a ládákat
fölbontani.
– Köszönöm, majd fölbontom magam.
– Kegyed? – kérdezte elbámulva Fehér István. – Hát miért? Aztán nem is
birná. Ezeket a leszögelt ládakat!
Vevrjics Margit ránevetett a pénztárosra.
– Nem esik le a gyűrű az ujjamról.
– De mégis.
– Nem, nem akarom. Magam szeretem kirakni a magam holmiját. Tudja, kevés
van, aztán én tudok rá vigyázni nagyon.
– Hát hiszen nekem mindegy. De már fölbontani csak nem engedem.
Kiszaladt, hozott egy baltát, harapófogót s nagy ügyességgel bontogatta
a ládákat. Ahogy fölszedte mindegyiknek a tetejét, elment.
A leány aztán rakosgatni kezdett, ezt ide, azt oda. Ahogy a ruhákat
beakasztotta a szekrénybe, nehány színes dolgot föltett a falra, amikkel
a szoba egészen megvidámult, dudolgatva folytatta tovább a rendezést.
Később egész jókedvre támadt s nótázott, amint anyja arczképét keretbe
téve, az asztalra állította, lehallatszott a földszintre a hangja s
becsengett a vén épület zegzugaiba: … Nékem pedig dologra kell az
asszony… s odalent, amint hallgatózva állt meg a zöld és sárga biléták
rovancsolása közben Fehér István úr, nagyhirtelen utána fütyülte:… A
kend lánya fölpirul még a napon… Egészen másnak tetszett neki ez a mai
nap, mint teszem azt, a tegnapi vagy akármelyik az elmultak közül. Egy
ilyen elhagyatott állomáson megjelenik egy leány, aki hivatalnok, akivel
beszélni fog s aki annyira kedves, mint ez s olyan szép haja van neki,
akár a szentek glóriája. Csudálatos leány. Úgy látszik, jókedvű s
fölületes, mint a vídám emberek szoktak lenni. Fehér István
elkomolyodott, azután nevetett s belemerült a számadásokba.
Amaz meg odafönt, ahogy elkészült a rendezkedéssel, szétnézett a
szobában. Csinos kis fészek, meg lehet elégedni vele. Odakint a szél
rázta a fákat s az ablakokra verte az esőt.