Mihály mester, a minden bátortalankodásból kivetkőzött Mihály mester
kiáltotta ezt oda a czigányoknak. A derék asztalos a hosszú fekete
kabátban, gondosan kefélt czipőiben és a hófehér, csipkézett elejű
ingben igen jól érezte magát. Hatalmas büszkeség lakott most benne. Mert
természetesen ő volt az, aki elbátorkodott Katalinékért és nagy
szerencsének, örvendetes eseménynek tartotta, hogy a bálba hozhatta
őket. Mihály mester a jövőbe tekintve, most már biztosan megvalósulni
érezte azt az ábrándot, amit ő ehez a lányhoz kötött.
Szinte büszkeséggel, kéjesen nézett végig rajta. A nagy derékszögü
teremben a petroleumlámpák fénye homályosan, nehezen tört át a sűrű
levegőn, amelybe por, gőz és szivarfüst vegyült. A középről csak
elmosódva lehetett látni a mamák arczait, akik szép sorjában ültek a fal
mellett, piros, izzadó arczukon azzal a sajátos furcsa vonással, amely
egyik megszokott tulajdonsága a petróleumlámpás és szivarfüstös
bálaknak. Itt-ott aranyfüggők csillogtak, öreges mesterek komolyan
álltak az ajtóban és becsülgették a hasznot, ami most az egyletre
háramlik. A legények felsütött hajjal, igen szép nyakkendőkkel
udvaroltak, hajlongtak és mindenik meg volt elégedve önmagával.
Mihály mester igenis bátorkodott odatenni a kezét, ezt a keztyübe dugott
kezet, amelynek a nagysága csak most tünt ki igazán, a lány derekára és
ahogy ujra rákezdte a csárdás ugrató zenéjét a banda, a mester egész
gyönyörűséggel tánczolt.
A lány szinte öntudatlanul járta a csárdást. A czigányzene, a sűrű,
ködforma levegő, a tánczoló párok gyors forgataga, a föl- és alábukó
fejek kábították, olykor erősen megrezzent, mikor a lábdobogás
következett be. A mester is dobogott: bátorkodott, lecsapta a fejét a
mellére, fölemelte magasra az egyik karját és nagyokat toppantott a
padlón.
A mamák ott hosszú sorban egymásnak adták át a szóbeszédet, hogy minek,
minek annak a Mihálynak már ez a játék. Csak nem akkar kezdeni azzal a
lánynyal. Én Istenem, egy mester, aki négy legénynyel dolgozik, mit
kezdjen egy ilyen lánynyal, egy ilyennel. Egy mester kaphat mást is, aki
visz valamit a házhoz. És a jó mamák agyában megvillant a becsületes
takarékpénztári könyv, amit otthon őríznek, mélyen a láda fenekén.
Megvillantak előttük a függők, karpereczek, ruhák, amiket a lányaiknak
vettek. Mennyivel másabb állapot aztán az ilyen, mint azé a lányé.
Az a lány bágyadtan hajtotta félre a fejét. Végignézett a tánczolókon,
az ajtókon, amiket elállottak a bálazók. Azok, akiknek még előbb egy pár
pohár bor kell, hogy beleugorjanak a mulatságba. Végignézett az ajtókon,
igyekezett keresztülnézni az ott állók fejei fölött, hogy hátha meglátja
talán. De nem. Sehol.
Valami fájó keserűséget érzett és szeretett volna sírni. Szerette volna
otthagyni ezt az egész komédiát ezekkel az alakokkal itt. Futni, rohanni
szeretett volna kint az utczákon, a hidegben. És kétszeresen haragudott
erre az esztelen emberre, aki itt előtte ugrált, dobogott a padlón.
Aztán egyszerre fölkiáltott. A becsületes mester is utána kiáltott, mert
azt hitte, hogy ez a jókedv kitörése volt. A lány erősen nézett a
főajtóra, ahol csillogni látott valamit.
Igen, csillogott üdén, hivogatólag azon a széles, domború mellen az
aranyzsinór. Ott állt, gyengéden félretolva az előttelevőket, a tiszt.
Fiatal legények, rendező urak csendesen vonultak el előle s az öreges
mesterek agyában, a kopasz fejre fölsímított haj alatt derék gondolatok
keletkeztek, hogy immár az asztalosipar elismeréseként a hadsereg… a
huszárság is ehol van ime.
A mamák is odanéztek, mind egytől-egyig, a leányok a legyezők mögül.
Csak ez a lány nem nézett oda. Nem mert. Akart, de nem birt. Röstellte,
hogy itt tánczol ezzel az emberrel, aki bizonyosan furcsa figura lehet.
Oh ez a Mihály… Lázban égve ült le, mikor a czigányok keresztbe tették a
vonót. Idegesen rándult össze, amint kaczagó, víg lányok mentek el
előtte, s ott sasérozott velök egy kokárdás úr, kokárdájának és
méltóságának teljes tudatában.
Nem tudta volna megmondani, hogy mi a baja. Szinte összefolyt előtte a
világ, ez a tánczterem a hóval, ami künn van s úgy tetszett neki, mintha
ő ott ülne most otthon az ablak előtt és nézne át a kórházkapura, ahol
nyikorog a rozsdás lánczokon az utczai lámpa.
Sarkantyúpengést hallott s amint maga elé nézett, látta az ismert
alakot. Szó nélkül állt föl és így, egészen közelről a szemébe nézett.
És azután mentek, sikamlottak egy keringő őrületesen gyors zenéje
mellett végig a termen, amely olyan volt, mint egy örvénylő forgatag.
Sebesen, szinte repülve suhantak el egymás mellett a párok, összeütődve,
meghabarodva egy kicsit s azután nagy sebesen megint.
Csak olyan álomképszerűleg látta mindezt. Erősen magához szorította a
tisztet, félig lecsukta a szemeit és repült. Úgy hitte, hogy repül.
Zsibbadag, bódító álom lepte meg, nem tudott semmit, csakhogy ez itt
van, csakhogy ez eljött érte.
A tulsó végről nagy sikoltás, lárma, dübörgés hallatszott. Egy pár
fölbukott és halomra gurult utána valamennyi. A tánczolók megálltak,
rendezők kiabáltak, könnyűvérű lányok nevetve futottak az embergomolyag
felé. Fölfordult, megállott a bál. De még hangzott a keringő akkordja,
még keringtek ők ketten fönt a terem tulsó végén. A tiszt vezetett és
jól értette a vezetést. Egy ügyes fordulattal keringőztek a teremből
kifelé a nyitott ajtón a mellékszobába, amelyet mindenki otthagyott.
A feje szédült és végtelenül elhagyatottnak tudta magát ebben a
pillanatban. Megmagyarázhatlan hangokat hallott, amik belecsengtek a
fülébe: »Azt a két inget, Katalin… édes…« Hallotta, tisztán hallotta a
saját hangját, amint felel. És úgy tetszett neki, mintha dolgozna a
varrógép előtt, az ügyvéd köhögne az ablak alatt és minden úgy volna,
ahogy régiben volt. És szerette volna, ha minden úgy volna, ahogy a
régiben volt, szerette volna hallani az asztalosmester bátorkodásait a
hideges szobában, az anyja halk, félálmos beszédét a hályha mellett.
Megrezzent és lehajtotta a fejét. De mielőtt a gondolatok tovább
szövődhettek volna, dallamos, szemrehányó hangot hallott.
– Hát rám se néz?
Ott látta maga előtt ezt a tiszta, életpiros férfiarczot, a csillogó
fekete szemeket, az íves, sötét szemöldököt. Ezt az embert, akiért
bolondult.
– De… de igen – felelte kitörő örömmel, szerelmesen.
Ment és talán várta is a csókot.
… Odabent, mikor a gomolyagba borult tömeg lábra állt, a megsérültek
ide, a kaczagók amoda mentek, végig mustrálta a csoportokat az öreg
asszony. És ijedten kiáltotta el magát:
– Szent isten! A Katalin…
Befutott az ivószobába, ahol Mihály mester mosolygott mindenféle üvegek
között.
– Mihály, a Katalin…
– A Katalin? – hördült föl a mester és eldobta a boros poharat. – Mi, mi
a baj?
Sietve mentek ki ketten. Az öreg asszonyt kézen fogta a mester és úgy
vezette gyorsan végig a termen. Föl egész a tulsó végre. Sehol a leány.
De a mellékszoba nyitott ajtaján bekukkant a mester. Fölkiáltott.
– Itt van.
Ott volt. Az arcza kipirult, a szeme homályos, fénytelen.
– Rosszul voltam – magyarázta és az arcza még pirosabbra vált. Előbbre
lépett és megcsuklott a térde. – A fejem fájt.
Az öreg asszony félénken, aggódva vizsgálta a lányát. Mihály látta, hogy
inog, hogy eltünik az arczáról a pir. A becsületes asztalosmester
bátorságot kapott a bortól és átkarolta a derekát.
– A feje… a kisasszonynak a feje – mondta remegő hangon. – Hogy sápad…
mindjárt elesik.
Halálsáppadt arczczal, szinte undorodva lökte el magától a lány.
Lehunyta a szemeit, fázósan borzongott össze és oda dőlt a falhoz.
– Hagyjon el… hagyjon el Mihály…
Történet a Gomb familiáról.
Egy történetet kellene elbeszélnem az öreg Gomb Istvánról, illetve a
Gomb-familiáról, ami különben egyre megy, mert az öreg Gomb István hite
szerint ő maga képezi az egész familiát, az öt-hat gyerek csak olyan
sallang, mint a czifraság a hámon.
Ugyan az egész történet sem valami nagy, de hiszen éppen azért mondom el
én, mert ha nagy volna, benne volna már régen a históriában. Kicsi az
egész s mindössze arról van szó, hogy elmondassék egy falusi úr
észjárása a maga mivoltában, mert az észbeli dolgok is olyanok, mint
Károly császár órái, hogy ahányan vannak, annyi féleképen járnak.
Mert arról már rég idők óta híresek voltak a Gombulovicsok, hogy
mindeniknek volt valami különös bogara.
Ezt a bogarat a fejében tartogatta valamennyi. A bogár ott motoszkált az
eszükben s különös dolgokat vitetett véghez a Gombulovics-családapákkal.
Maga a familia, mint a nevéből is látható, le való volt a délvidékre s
egy nagy falusi birtokon uralkodtak, állítólag mióta a világ fennáll,
mindíg, vagy talán még azelőtt is.
A kuria oszlopos kapuja fölött griffmadarak tartottak valami czimert,
azonban ezt már régen lemosta az eső, az idő foga megette a kőből való
alakokat, ami nem nagy dolog, mert néha az aranyból valókat is megeszi.
De nem is törődtek vele, mert csodálatoskép mindíg modern észjárásuk
volt a Gombulovicsoknak, ami egyrészt talán azt is jelenti, hogy olyan
dolgokkal foglalkoztak leginkább, amiket nem bízott reájuk senki.
Gomb István ükapját például még Gombulovicsnak hívták, és a szerbekhez
szított. Ellenben ennek a fia, a mostaninak a nagyapja inkább a
bolgárokat szerette s el is hagyta a »vics« véget a nevéről. Őt már csak
Gombulovnak hívták. S a fia pedig fölcseperedvén, arra a tapasztalatra
jutott, hogy nem érdemes egyébbel foglalkozni a világon, csak a
bunyeváczokkal. Elhagyta ő is az oroszos »ov« véget a nevéről s
megmaradt Gombulnak, mintha a dalmát partokról települt volna be a
tejjel-mézzel folyó Kanahánba.
Azon időkben azonban inkább vérrel és szabadsággal folyó volt ez a
Kanahán s Gombul Stévó fiának lelkében nagy nyomokat hagytak a nagy idők
eseményei.
Az apai tradicziókon aztán változtatott a fiú. Először is magyar lett s
a nevét is kurtábbra fogta, amely most már csak Gomb maradt. Most már
legalább olyan rövid, hogy nem lehet változtatni rajta.
A második önhatalmú változtatás a családi szokásokon az volt, hogy nem
egy fia született neki, hanem öt, erős, egészséges gyerek valamennyi. Az
öreg Gomb István azt mondta, hogy ha kétezer ilyen fából való katonája
volna a királynak, egyszerre el lehetne velük foglalni az egész
Balkánust, meg az orosz birodalmat. Kétezer vasból való legény,
valamennyi olyan, mint a gumilabda, hogy minnél jobban ütik, annál
nagyobbat ugrik – nem tréfaság, valóban nem tréfaság ez s Gomb István
akart is e tekintetben némely memorandumokat intézni a külső
miniszteriális hivatalokhoz, azonban mégis csak abban hagyta.
– Minek? Ha megszorul a király, majd szól…
Azonban nem szólt, pedig a gyerekek nőttek egymásután. Nőtt velük a lány
is… igen, igen, ezt is el kell még mondani, hogy egy leánya »is« volt
Gomb István úrnak, azonban ez csak olyan mellékes dolog, miután a
leányok sohasem játszottak nagy szerepet a
Gombulovics-Gombulov-Gombul-Gomb familiában. Megnőttek, aztán jött értük
valaki, falusi birtokos a harmadik, negyedik határból s hazavitte,
punktum. Az azután már csak az ujonnan alakult familia történetében tett
számot: a férfi-Gombok sohasem törődtek az ilyen oldalágra szakadt
asszonyi Gombokkal. Valami régi közmondás tartja, hogy sohase aggódjon a
távollevő szerettei fölött az ember, ha azok nincsenek híradással
magukról. Addig bizonyosan jól megy a dolguk.
Ilyenformán aztán nem is kellett törődni a leánynyal, illetve kelleni
kellett volna, de minek. Ha rossz dolga lesz, majd ír – tudniillik ha
majd férjhez ment.
A fiúkkal azonban baj volt elég. Mert eddig nagyon könnyű volt ennek az
ügynek az elintézése az örökös egy gyerekkel. Mikor az apa kidőlt,
átadta a fiának a pecsétnyomó gyűrűjét meg a birtokot. Azután meghalt
nyugodtan. A fiú felhúzta az ujjára a gyűrűt s mikor így verte
legelőször arczul a béreseket, megérezték azok is rögtön, hogy ő az úr a
házban. Jobb rendszer ez bármiféle törvényes publikácziónál.
De hát most öt fiú van, gyűrű meg csak egy – azután meg birtok is csak
egy van.
Fogas kérdés ez nagyon.
Ekkor történt meg, hogy Gomb István beleszeretett… ne méltóztassék
hirtelen azt gondolni, hogy valami szép lányba, mert ez sohasem volt
szokása neki, hanem egyszerűen beleszeretett az iparba.
Hogy ő iparosokat nevel a gyerekekből. Természetesen nem falusi bognárt,
hanem nagy vállalatok főnökeit, ami szintén nem megvetendő állapot a mai
világban.
A logikus fonál ott van ebben a dologban, hogy némi homályosságban az
derengett Gomb István előtt, hogy így legjobban el lehetne intézni az öt
gyerek között a birtokügyet.
A másik alapja e csodálatos nézetváltozásnak a Szahovics-gyerekek
történetében keresendő, akik a szomszéd faluban laktak, ameddig ott
laktak. Azután pedig, miután a nyakára hágtak az örökségbeli
dominiumnak, az utolsó ötezer forintjukkal kimentek Amerikába.
Megmaradhattak volna ugyan itthon is, de különös helyzet volna az
nagyon, hogy ott akarjon a két keze munkája után megélni az ember, ahol
eddig úr volt.
A Szahovicsok kimentek és megpróbálták mindenféleképpen a megélhetést.
Előbb paprikatinkturát gyártottak a beteg yankeek számára, azonban a
yankeek a spirituszt paprika nélkül szeretik inni, amiben módfelett
hasonlítanak a magyarországi emberekhez. Később papiros ingeket
csináltak, a melyekről csak le kellett szakítani a felső réteget s ott
volt alatta a tiszta új. Igen praktikus találmány ez s tetszett volna.
Azonban ők csak tizennégy napra szóló portékát gyártottak, a szomszéd
boltosé pedig három hétre volt berendezve. Biz itt meg kellett bukni.
Rossz hírek kezdtek szálldogálni a Szahovicsok felől, akik elpusztulnak
Amerikában. Kár értük, olyan jó gyerekek voltak pedig. Azonban egyszer
megint az a hír szárnyal, hogy igen gazdagok, akkora házuk van
Bostonban, mintha egy nagy falu összes portáját egymás tetejébe rakták
volna. Vele együtt megjött a dolog miértje is. Hogy a Szahovicsok
koporsó-gyárosok, de a szó legmodernebb értelmében. Olyan koporsókat
gyártanak, hogyha tetszhalott a bennük fekvő, amint fölébred a föld
alatt, egyszerüen csak megnyom egy csengetyűt a »lakás« falán és jelenti
a temetőőrnek, hogy ki akar menni. Akár mintha csak a szállóban
csöngetne az ember egy pohár vízért a pinczérnek.
Akár igaz ez a hír, akár nem, annyi tény, hogy Gomb István a csengetyűs
koporsók révén szerette meg az ipart, már legalább annyiban, hogy a
fiait oda szánta.
Természetesen a legelsőn kellett volna kezdeni, aki a nagyapja nevéről
Andrásnak nevezteték. De ez a gyerek kellett a gazdaságnál, meg nem is
igen volt egyébre való, kivette magát a tanyákra, ott élt egymagában,
mint mormota.
– No ez ugyan sohasem találná föl a csöngetyűs koporsókat – gondolta az
öreg Gomb.
Hanem annál inkább a másodszülött, a Mihály nevezetű. Élénk eszű, okos
gyerek, akiről, mikor lent a megyében elvégezte a nyolcz oskolákat, azt
tanácsolták a professzorok az apának, hogy ezt okvetlenül országgyűlési
képviselőnek szánja, mert olyan szépen tud beszélni, akár egy püspök.
De Gomb István egészen máskép gondolkozott. A beszéd nem ér semmit. A
falubeli kántor ugy tud énekelni, hogy mind sír a hallgatóság és azért
mégis csak kántor. Egészen más ember lesz a fiúból, ha fölmegy a
fővárosba s kitanulja végtől végig mindazokat az iskolákat, amelyeknek a
nevében az ipar és kereskedelem szavak bennfoglaltatnak.
Hát bizony ez úgy is történt. A gyereket ellátta pénzzel és utasítással.
Ezzel a kettővel el lehet menni a világ végére. A fiú el is ment és egy
esztendő mulva visszajött. Kitünő bizonyítványokat hozott.
– Te Mihály, – mondta Gomb István, ahogy átvizsgálta a fiú okmányait –
hiszen te mérnökséget tanultál?
– Azt hát, – felelte Mihály bátran.
Gomb István nézett egy darabig hol az okmányra, hol a fiúra, hol a
földre, azonban belátta, hogy itt már nem lehet semmit sem tenni.
Először is a rengeteg pénz, ami egy év alatt elment, aztán az egy
esztendő, ami elveszett, ha új tanulmányra adja a gyereket. Hát maradjon
ez, ha akar, mert elvégre a mérnökből mindíg lehet iparos, míg az
iparosból nem lehet mérnök.
Belenyugodott, hogy Mihály azon az uton haladjon, amelyet a maga konok
fejével tört magának. Hanem ettől a percztől kezdve egészen elveszett a
hozzá való apai szeretete.
Pedig még csak két gyermeke volt, akire számolhatott volna, mert a
harmadikat elvitték katonának. Sajnálta az öreg nagyon, kínált is
helyébe négy béres-gyereket a pusztáról, szálas, erős legényeket,
azonban a nagytekintetű katonai hatóság sem olyan már most, mint
régente.
Nagy csapás volt ez is, pedig jött még utána másik. Azok, akiket már
nehányszor megrugott az a csökönyös vak ló, amely közönséges nyelven
életnek neveztetik, tudják nagyon jól, hogy a baj nem jár egy magában.
Ime megesik az öreg Gomb Istvánnal, hogy a negyedrendű fia lebukik a fa
tetejéről, ahol éppen eperlevelet szedett és elpusztult bele. Meghalt a
szegény s egyedüli vigasztalása az volt az öregnek, hogy mégis csak
selyembogár-iparban utazott a fiú, mikor kitörte a nyakát.
Nem maradt meg más, csak az ötödrendű magzat, a Jóska. Komoly, magába
zárkózott gyermek volt ez, elütő a többitől s néha órákig eltünődött
rajta az öreg, hogy ugyan mint cseppent ez bele a Gomb-familiába.
Alig volt tizennégy éves a Jóska, mikor oda adta tanulni valami nagy
iparmühelybe. A fiú egyszer haza szökött télen gyalog s azt mondta, hogy
nem marad ott. Gomb István bevetette a Jóskát egy szánkóba s
visszavitte. A Jóska megszökött másodszor is, azonban ekkor már ekkor
hiába várta az apai porta, amelynek a kapuja fölött ócska griffmadarak
veszekednek letört orrú, szárnyas angyalokkal. Eltünt, nyoma veszett s
az egykor gyereklármától hangos portában alig maradt meg valami a régi
zajból.
Mert Etelt is elvitték, a leányt. Nagytekintélyű iparos vitte el s ebben
látta megkoronázva minden eddigi vágyakodását Gomb István.
De így már egészen magára maradt a régi udvarház. Jó szerencse, hogy a
katonafiú hazakerült. Duhaj legény vált belőle, de hát nagy haszon
faluhelyen ez is, mert volt legalább, aki együtt mulasson az öreggel.
Éppen egy ilyen kettős mulatozás alkalmával esett meg késő éjszakán,
hogy kocsi robogott be az udvarra.
– Ki jöhet? – kérdezte az öreg.
A katonafiú elázva felelte:
– Ha ember, majd bejön – s igaza is volt neki.
Bejött sápadtan, megtörve, betegen az egyetlen Gombulovics-leány, Etel.
Lám, ennek nem jól ment a dolga és még sem írt. Reszketve bukott az apja
mellére.
– Elüzött… – sóhajtotta.
– El… – mondta utána bárgyun az öreg. Hihetetlen esetnek látszott ez
előtte.
– Megvert… – folytatta sírva Etel.
Gomb István összes iparügyeiből kivetkőzve ordított föl.
– Hát majd visszaverjük.
Befogatott s kicsörömpölt négy lóval a fekete éjszakába.
Másnap déltájban került vissza s a lázbetegen fekvő asszony ágyára
odavetett egy veres kutyakorbácsot.
– Nézzed Etel, – mondá csodálatos szelídséggel, – ez a korbács tegnap
még fehér volt. Ami veres, az annak az embernek a vére rajta.
A beteg remegve bujt a takaró alá.
… Szomorú idők köszöntének be a házba, szívbeli bánattal, sóhajtásokkal
terhes idők, amikről sokat lehetne beszélni, azonban a szomorúságból így
szelíd vasárnapi délelőttön elég ennyi is.
Pedig évek teltek el az egyhangú, bús életben, míg nem egy napon komoly
arczú fiatal férfi jelent meg Gomb István előtt. Az öreg éppen némi
italnemű készséget fogyasztott az ámbituson a katonafiával, aki Bihács
bevételét magyarázta éppen huszadszor neki. A dohányos szita volt Bihács
vára, a gyufatartók a bosnyákok, a poharak a megszálló csapatok, míg a
generálisok három ócska parafadugó képében futkároztak ide-oda.
– Nem ismernek? – kérdé az idegen.
– Dehogy nem, fiam Jóska, – felelt az öreg kevéske vídámsággal, mintha
az esztendők kifutottak volna az emlékezetéből, mint ahogy a fölleg
árnya végig szalad a réten, – jó hogy jösz. A bátyád épp most beszéli el
Bihács bevételét. Vízzel iszod fiam, vagy csak tisztességesen?
Az évek előtt elszökött fiú leült és beszélni kezdett. Elmondta, hogy
merre járt, hogy szenvedett s hogy most iparos lent a tengermelléken.
– Iparos? – szólt morogva az öreg. – Aztán mit árulsz? Czethalat?
– Dehogy. Hordót.
– Az már más – felelt Gomb István, némi tűrhetőséget kölcsönözve az ő
sajátos agyában ezen iparbeli czikknek az, hogy bort is lehet benne
szállítani.
Gomb József elfogódva szólt:
– Hát nem haragszik apám?
Az öreg forgatni kezdte a pipa makjában a szárat, morgott s lökött egyet
az előtte levő poháron.
– Nem – mondta szárazon aztán.
– De… – kezdett hebegni ugyanolyan modorban a fiú, mint a hogy a
regényekben szoktak a hősök, – itt van a feleségem is a gyermekünkkel…
A nagyapai vér föltámadt az öregben. Olyant rikkantott örömében, mint
egy indiánus.
– Hozd ide rögtön őket.
S ahogy a szelíd szőke asszony megjelent a nagyapai portán a gyerekkel,
szinte rohanva kapta ki a karjai közül.
– Te kis talián betyár, – mondá beczézgetve neki s kedveskedésül apró
pofonokkal tisztelte meg a rövidke férfiút – de kár, hogy olyan bolond
apád van.
A kicsi nevetett és két kézzel esett neki a Gomb-familia legidősebb
szakállának.
Rég idők óta ekkor hangzott szét először a kuria tágas falai között az a
vidám muzsika, a mely a nevető emberek ajakáról árad.
Az öreg Gomb István nagyokat kiáltott:
– Ünnep van, ünnep van, fánkot egyen minden ember. Gyere elő Etel, – mi
pedig üljünk le s mondd el már egyszer te fiam, hogy mint vettétek be
Bihácsot…
Az erdősi állomásról.